Karácsonyi ajánlat!

Sziasztok emberek, remélem jól telik a szünet és nagyon ajánlom, hogy legalább az első héten senki ne merjen tanulni. :D Most, hogy felettébb tanító és felelősségteljes felhívásomat hozzátok elintéztem rá is térek a tárgyra. :)
Sajnos a blogot még mindig nem tudom, hogy mikor fogom folytatni, mert az ihletmanó elkerüli a házunkat, de legalábbis a fejemet biztosan. A másik blogomra hozom a részeket http://youaremysisterandyouarehisbrother.blogspot.co.at/?zx=5f40c2dcbaa56e2c kérlek nézzetek be, véleményezzetek, iratkozzatok, vagy legalább  ott alul az egyik gombocskát nyomjátok meg, vagy valami, mert akár hiszitek akár nem, de-bár az nem 1D-s történet- úgy érzem, hogy komolyodtam, hogy egy kicsit felnőttem és úgy hiszem, hogy ez az írásomon is meglátszik. Kérlek cáfoljatok, vagy erősítsetek meg ebben. :D Ezen kívül mindenkinek aki még kíváncsi Kendra történetére annak nagyon boldog ünnepeket és boldog újévet kívánok!
Ha esetleg a hozzászólások száma a másik blogon eléri a 2-őt akkor tehetek fel ide, egy 1D-s karácsonyi szösszenetet, bár nem a történethez kapcsolódóan. Figyelem! A MÁSIK blogot kell ehhez véleményezni!
Köszönök nektek mindent, remélem, hogy hamarosan még jelentkezem!
Sziasztok! :)
Kiny

Mert én is besokallok

Befejeztem. Elegem van abból, hogy amit csinálok az soha senkinek nem elég. Megértem a „nagyérdemű közönséget”, hogy bizony nehéz várni egy-egy részre, de azoknak, akik itt hagynak emiatt, azoknak kívánom tényleg tiszta szívemből, hogy érezzék át ugyan ezt. Nem fogom megtenni, hogy a tanulás rovására vezetem a blogot, hiszen én sem ebből fogok megélni csupán szeretetből és miattatok folytatom még mindig. Folytattam.

A másik ok az, hogy minden képzelőerőm elveszett ehhez a bloghoz. A túlzottan, már-már betegesen rajongó directioner-ek az idegeimre mennek. A blogok 1D-el tucat számra jönnek létre, rosszabbnál-rosszabb történetvezetésekkel, tucatabbnál-tucatabb alapötletekkel, de ők írnak egy 18 karikás részt és egyszerűen durván 20000 fölé emelkedik egyből a látogatottság és 60 rendszeresük minimum van.

Félreértés ne essék, nem vagyok elégedetlen a statisztikámmal, mert nekem nem ez a fontos. Nem mondom azt sem, hogy az én történetem tökéletes, hiszen mindenkinek más a stílusa, mindenki mást szeret, de az, hogy nekik lehet késni nekem nem, az elég.  Emellett mivel kritikát nekem nem írtok, azt sem tudom, hogy hol rontom el. Biztos tudjátok, hogy mi nem tetszik a történetben nektek, de annyi már senkiben sincs, hogy írna akárcsak nekem privátba egy e-mailt, ha esetleg a nevének felvállalásával vannak gondjai. De nem ezt 

sem érdemlek egyszerűen csak a piros X-re kattintani könnyebb.

Akkor nekem is könnyebb lesz. Besokalltam az emberek rosszindulatúságából, abból, hogy akármit csinálok én itt nektek, kritikára, visszajelzésekre nem méltattok, de ha kések, akkor én vagyok a szemét. És tudjátok mit? Nézetek végig a bloggerek közt találtok-e olyat, aki 1D-s történetet tud nagy lelkesedéssel írni, de van legalább 16 éves és nem csak szex jelenetekkel, helyesírási hibákkal és sablonokkal van tele az egész.

Talán majd egyszer újra fogok fejezetet feltölteni, de most egyelőre csak a másik blogomon leszek megtalálható. Ha akartok, akkor oda nézzetek be, de előre szólok! ÉN vagyok az író, ÉN döntöm el, hogy mikor jönnek a fejezetek. Ha valakinek valamilyen problémája észrevétele van, írja meg nyugodtan nem harapom le a fejét. És mondom azoknak, akik felháborodva fognak rámenni a blog kikövetése gombra.

Hastala Vista!

21., Néha csak élvezzük az életet

„Saját tapasztalatomból tanultam meg, hogy az igazi boldogság forrása önmagunkban rejlik, s hogy az emberek nem tehetik igazán boldogtalanná azt, aki boldog akar lenni.”

A szerelmi élet nem egy könnyű téma. Lehetsz gyerek, felnőtt, avagy már a 60-as éveit taposó személy, a világ szerelmileg nehéz helyzetét mindenki átérzi. Lehet, hogy adott esetben nem tudsz hozzászólni a világ, politikai témáihoz, nem tudsz semmit a kvantumfizikáról, vagy esetleg még írni és számolni sem tudsz, de mindenki mondhatja már, hogy volt az életében egy olyan személy, akitől a szíve hevesebben vert a mellkasában. Na jó,olyan 4 éves kortól mindenki.

A szerelem szívben könnyű, agyban nehéz játék, az érvek kontra ellenérvek csatája a két szervben, a racionális gondolkodás és a szentimentalizmus határa melyben mindig az erősebb, vagyis a szív győz. És itt kezdődnek a gondok. Az emberek érzelmei lehetnek két, de akár egyoldalúak is. Sosem tudhatod, hogy a jelek melyeket megfigyeltél helyesek, avagy csak a barátkozásra szánt, de egyébként rosszul értelmezett jelek összessége, melytől a te szíved, mint egy egyszerű kártyavár egy kis széltől, összeomlik.

És, hogy ki az oka ezeknek a szerelmi csalódásoknak? Az a fél, aki nem tudja szíved érzéseit megfelelőképpen viszonozni, netán a barátok, amiért bátorítottak a kezdő lépés megtételére? Hát, nem. Ezekért csak és kizárólag te vagy az egyetlen hibás, hisz senki nem mondta, hogy szép befejezése lesz a történetnek és senki nem tud kiszemeltedhez hozzákényszeríteni, ha te meghúzod azt a bizonyos átléphetetlen határvonalat. Ez nem félénkség, ez racionális, őszinte és minden mást kenterbe verő gondolkozás.

Azonban a szerelmes szívnek elég nehéz parancsolni, főleg ha a szíved elrablója éppen a te szemeidbe bámul és olyan nagyon, de nagyon erotikusan szemez veled. Legalábbis szerinted.

Lehet, hogy mindössze azért mosolyog, mert te is olyan bambán bámulsz rá, vagy, mert esetleg, mint barát te is felkeltetted az érdeklődését. Azonban ezt a nagy találkozás pillanatában felmérni nem könnyű, sőt, szinte lehetetlen. Ekkor jönnek a kicsit elfogult szülők, barátok és egyéb más személyek, akik, még ha csak szimpla együttérzésből is, de neked adnak igazat, nem is sejtve, hogy te szenveded el ezzel a sokkal nagyobb kárt. De minden barát ilyen? Hát én nem.

Harry az utazás első napjáig szinte minden estét nálunk töltötte és bár volt, mikor Louis is csatlakozott hozzánk harmadiknak, de próbáltam az én boldog szerelmi életemet előtte háttérbe szorítani, hisz azért belém is szorult együttérzés. Azonban nem lehettem minden pillanatban körültekintő, így voltak pillanatok mikor elkaptam Hazza egy-egy pillantását a Louis-val váltott csókjaink után és hadd ne mondjam, hogy nem volt a legszebb pillantás, amit valaha kaptam. Azonban ezért nem hibáztatom. Mindenkinek ilyenkor minden szerelmes pár nyűg, de egy idő után mikor kilábalsz a gödörből neked is könnyebb lesz befogadni a minden felől érkező szerelmi életet. Bár nem mondom…rohadt nehéz.

Most is, mikor az autóban ülök, mellettem Louis fogja a kezemet, előttem pedig Harry és Niall ül, miközben a zene halkan dübörög a hátra beépített hangfalakból. Az út simán terül el előttünk, utazásunkat csak néha egy-egy kisebb kátyú zavarja. Kezem meg- megremeg, miközben az ablakon át nézem a mellettünk elsuhanó tájat. A kisebb városokon áthaladva sok gyereket látok játszani az utcán, ezzel ellentétben, a nagyvárosokban inkább az autóké, dugóké és hatalmas tömbházaké a főszerep. Úgy az út utolsó, egy harmadában lecsukódik a szemem és hosszú idő után újra álmodom.

„Egy hálószoba. A falak krémszínűek, felül egy barna keretcsíkkal. Jobbra egy gardrób, balra egy fürdőszoba nyílik, míg a szoba közepén egy fekete, vaskeretes, krémszínű huzattal leterített ágy áll. A berendezés többi része sem hivalkodó színű, hogy felhívja magára a figyelmet inkább az egész környezet olyan, mintha egy nagy egészet alkotna. Vízzubogás. Tudom, hogy álmomban járok a volt házamban, tudom, hogy nem valóság az egész mégis egy pillanatra ott érzem magam, azokkal az emberekkel körülvéve, akik eldobtak. Normális esetben az ember sírna, vagy dühöngene, én mégis csak leheveredek az ágyra és visszagondolok azokra az időkre, amikre nem emlékszem. Groteszk. A szívem nem hasogat a fájdalomtól, a hiánytól inkább csak furcsán érzem magam a múltban, az emlékeimben, amelyekről csak egyféleképpen tudhatom meg, hogy igaziak-e….”

-Kendi..ébredj..- rázza meg a vállamat finoman Louis én meg kinyitom a szemem és álmosan pislogok a barátomra. Szájával finom puszit lehel az orromra, majd kiugorva a kocsiból, átfut az én oldalamra, hogy engem is kisegítsen. Aranyos gesztus, miközben Harry-ék a kis apartman házba pakolják be a cuccokat.

-Menjük, nézzük meg – mosolygok, majd megfogva egymás kezét elindulunk felfedezni a nyaralóhelyet. A ház kívülről is szép, de engem inkább a hatalmas tó melletti fekvése nyűgöz le teljesen, nem is beszélve a nem túl fényűző, de pazar berendezésről. Igaz, hogy először sátorozást beszéltünk meg, de Perrie szülei olyan gondoskodóak voltak a lányukkal, hogy az egyik, a kiadó tulajdonában álló apartmant a rendelkezésünkre bocsátották. Egy hónapig.

Az említett is épp megjelenik, mégpedig elég hatásos belépővel. Értsd: Egyszerűen a nyakamba szakad a teljes súlyával együtt.

-Megjöttem! – neveti vidáman, majd mielőtt lehordhatnám a kisebb pankráció miatt, egyszerűen a közös szobánkba tuszkol, majd az ágyra dobva a bőröndömet kiveszi belőle a bikinit, amit kinézett nekem, hozzá egy szép strandruhával illetve egy papucsot és egy kalapot. Magának is hasonlóan választ öltözéket, majd míg engem a fürdőszobába tuszkol, addig ő a szobába öltözik át.

A készülődésre kapok öt percet, de ez is túl soknak bizonyul, hisz még három percem marad, mikor teljesen készen kilépek a fürdőből. Ott már Perrie vár szintén teljes öltözetben, miközben ezer wattos vigyorát mutogatja, melyet én is szívesen viszonzok.

Jó barátnőkhöz méltóan együtt rontunk ki a házból, ami előtt a fiúk még pakolnak ki a három autóból, amivel jöttünk. Csak egy furcsa pillantást vetnek ránk, majd csak megcsóválják a fejüket a szertelenségünkön és engednek bennünket utunkra.

A homokba lépve rájövünk, hogy teljesen felesleges homokos tengerparton a papucs, így inkább gyalog tesszük meg az utat a mesterségesen kialakított tóig. Ledobáljuk a cuccunkat, majd nevetve futunk egymást lökdösve a vízig. A napsugarak kellemesen simogatják a bőrünket, a hideg víz hűti felhevült testünket. Körülöttünk még elég sokan vannak, bár ez várható is volt egy mesterségesen kialakított üdülőparadicsomtól a nyár kezdő szakaszában. Most, hogy meg volt az évzáróm teljesen felszabadultan élvezhetem az elkövetkezendő egy hónapot, mivel még az írás alól is felmentett lettem, természetesen fizetés nélkül.

Mikor megunjuk a pancsolást kiheveredünk egy törölközőre, a partra egymás mellé, majd miután bekentük egymás hátát naptejjel, ténylegesen átadjuk magunkat a napozásnak. Olyan 10, avagy 15 perce feküdhetek békésen a plédemen mikor a fejemre mért ütés teljesen kizökkent alfa állapotomból, melyre természetesen nem a legjobban reagálok.

-Ó, hogy az a… Melyik idiótának adtak labdát a kezébe? – kérdezem dühösen és kicsit hangosabban, mint kéne ugyanis az említett éppen mellettem áll, és mosolyog le rám olyan bűnbánó mosollyal, hogy egy perc alatt megbocsátom minden eddigi elkövetett és még el nem követett bűnét.

-Bocsánat, én csak….. – mosolya egyre fakóbb lesz, miközben beszél hozzám, majd ahogy leveszem a napszemüvegem, teljesen elsápad. Amúgy sem szoli barna színe, teljesen fehér árnyalatot vesz fel, melyről nem tudom eldönteni, hogy mentőt hívjak, vagy könnyesre nevessem magam, nem törődve az etikettel. Mivel egyik sem tűnik reális megoldásnak, így a köztes verziót választom… rákérdezek a bajra.

-Mondd, minden rendben?- kérdésemre felocsúdik döbbenetéből, majd gyorsan magához véve a labdát visszafut az őt már türelmetlenül szólongató társaihoz.

Ránézek Perrie-re, aki szintén értetlenkedve figyeli az esetet, majd miután kiegyezünk abban, hogy ezt az utazást semmi nem ronthatja el, visszafekszünk a plédre és tovább élvezzük a napot.

Sziasztok! Itt a friss! Tudom, hogy sokáig tartott,  de sajnos a következőre sem tudok pontosabb időt mondani. Köszönöm azoknak akik kitartanak mellettem a rengeteg késés ellenére, és ilyenkor érzem, hogy érdemes ezt csinálnom! Nem is beszélek tovább, hanem mindenkinek további szép napot kívánok! 

Lent lehet komit hagyni, vagy akár chatben, de oldalt megtaláljátok az e-mail címem, oda is nyugodtan írhattok! 

Puszi:  Kiny :*

Figyelem!

Sziasztok!

Tudom, hogy a részek lassan jönnek és, hogy nem igazán hosszúk (bár megjegyzem, hogy egy-egy fejezet körülbelül 2 és féloldal Wordbe),de nem tudok mást csinálni. Az óráim nagyon megterhelnek, most is csak infóról tudok írni,mert egyébként nem kerülök géphez. A következő fejezetet írom,de kérem türelmeteket és kitartásotokat! 

Addig is puszi mindenkinek! 

Kiny :*

20., Mikor kell egy mentőötlet

„Az ember gyakran elképzeli, hogy miről szeretne álmodni. Éberen annyira vágyunk bizonyos álmokra, amelyek aztán sohasem látogatnak meg bennünket, amikor lehunyjuk a szemünket.”

Amint megtudtam az igazságot a múltamról az álmok megszűntek, mintha nem is léteztek volna többé. Lehet, hogy az elmémben realizálódott, hogy mivel tudom a teljes igazságot így nem kell elém vetítenie a képeket, mert a puzzle már összeállt a fejemben. Bár nem hiányzik, hogy az emlékeim minden este részletekben játszódjanak le a fejemben, mégis egyfajta ürességet érzek most, hogy bár a nagy igazságot megtudtam az apró, eddig tökéletesen feltárult részletek egy nagy egyveleggé olvadtak össze, ezzel megfosztva engem a részletesség varázsától.

A szemeim mereven vizslatják a felettem levő plafont, és én megpróbálom kizárni fejemből az olyan gondolatokat, amik a régi, talán sosem létezett családom felé kalauzolnak. Tudom, hogy mindenki más megvetéssel, vagy hidegen gondolna rájuk, nekem ez viszont csak egészen tegnapig ment, mikor is az álom elmaradt, bennem pedig újra feléledt a kíváncsiság.

A kezem újra és újra megindul néha a telefonom felé, azonban magamat is legyőzve állok meg mindig az utolsó pár milliméteren. Azonban a figyelmem mikor csak egy kis időre is hagyom elkalandozni, már csak azt veszem észre, hogy Caleb számát tárcsázva a fülemhez tartom a kagylót. A készülék kicsöng, de már nem tudom időben lerakni, ugyanis egy hang beleszól reménykedve és némi várakozással.

-Kendi…- azonban nem bírom tovább, gyorsan bontom a vonalat, majd megpróbálom normalizálni az időközben felgyorsult légzésem. A szemem szúrni kezd, mégis még magamat is meglepve visszatartom könnyeim és nagy levegőt véve felkelek az ágyamról, miközben megpróbálok nem tudomást venni a most szüntelenül csörgő készülékről.

Lemászok a lépcsőn és tekintve, hogy ma délután nem kell bemennem a céghez, így megengedem magamnak a zenehallgatás luxusát. A hangszórókat maximális erőre tekerem és lefeküdve a kanapéra, becsukott szemmel hallgatom a hangfalakból felcsendülő zongoraszámot. Amint leütnek, egy billentyűt úgy érzem, hogy valami átszakad bennem és újra síni támad kedvem, azonban megint sikerül felülkerekednem az érzéseimen. Majd hallgatva a szomorú számot, megnyugszom és végül álomtalan álomba szenderülök.

Az arcomon végigsimító langyos kéz ébreszt fel mély szendergésemből, és kinyitva a szemem Louis kék íriszeibe bámulok bele, amik megint elvarázsolnak engem, mint egyszerű, földi halandót. Tudom, hogy nem lenne szabad, tudom, hogy ez még korai a mostani újra rendbeálló kapcsolatunkat tekintve, de nem tudom magam fékezni és nyakánál lehúzva magamhoz ajkaim az övéire tapadnak, és mohón falni kezdik azokat. Ő persze nem ellenkezik, amiért nem tudom okolni és nem is akarom, de végül mégis én szakítom meg az édes érzést, ám ő nem tiltakozik, és nem erőlteti rám az ugyan kézzel fogható hevességét és ezért csak becsülni tudom.

-Sajnálom, hogy felébresztettelek, de Caleb- itt megakad a hangja-, szólt, hogy felhívtad, de aztán beleszólás nélkül lecsaptad a telefont és utána meg nem voltál hajlandó felvenni, így megszerezte valahonnan az én számot és értesített engem, ugyanis őszerinte-amit mellesleg jól hisz-, nem igazán örültem volna, ha ezt eltitkolja előlem és ő maga jön ide megnézni, hogy minden rendben van-e veled- hadarja el a kissé kacifántos magyarázatát közben hevesen gesztikulálva, ez mégis annyira Louis-os, hogy csak mosolyogni tudok a hevességén.

-Semmi baj, Lou….sajnálom, hogy aggodalmat okoztam, de gondolkodnom kellett. Rendbe kellett tennem magamban, hogy mit is akarok most pontosan. Mert bár biztos vagyok benne, hogy a kapcsolatunknak van jövője, ah így folytatjuk tovább és Perriék-ben megtaláltam a tökéletes barátokat, de bevallom, hogy hiányérzetem van azóta, hogy megtudtam az igazat-itt egy kis levegőt veszek.

-Nem a miatt van hiányérzetem, hogy hirtelen honvágyam támadt volna, vagy esetleg a szüleim hiányoznának, hisz még nem is emlékszem rájuk, így jogosan nem is érezhetek miattuk ürességet, hisz sosem voltam velük teljes. De hiányzik az, hogy a szemükbe nézhessek és számon kérhessem őket a tetteikért, azért amit tettek és az, hogy egyszer legalább a szemükbe mondhassam az összes sérelmem, legyen az igaz, avagy alaptalan. Akarom, hogy lássák kit hagytak el.

Louis egy ideig a szemembe bámul, majd nagy sóhajjal bólint, jelezve, hogy bár nem érti a gondomat, de elfogadja és mindenben támogat és nekem az több mint elég. Nem tudja megérteni, mert nincs az én helyzetemben és értékelem benne azt, hogy nem hazudja a megértést.

Lassan az övébe csúsztatom a kezem, és mint tegnap a fejem a vállára hajtom, hogy szemeim újra lecsukódhassanak, azonban ekkor már nem tervezek aludni csak illatát beszívva, pihentetem a szemeimet.

Azonban ekkor kopogtatnak, amit az elhalt zene miatt meghallok, így kénytelen-kelletlen, de elsétálok az ajtóig ahol egy igen kétségbeesett Styles tekint vissza rám, szemei könyörgően keresnek egyfajta választ a szemeimben, azonban míg nem tudom keseredésének az okát, addig nem tudok semmi biztatót mondani. Így, ezekkel a tényekkel beinvitálom őt a lakásba, és míg Louis-t elküldöm egy pohár innivalóért, addig őt leültetve a kanapéra, elé térdelek. Kezeim a térdére fektetem szememmel kitartóan az övét fixszírozom, de sajnos nem hajlandó szavak nélkül a mesélésbe fogni, így megelégelve a csendet rákérdezek a baj okára.

-Mi a baj Harry? – ő csak üveges szemmel pillant rám, látszik rajta, hogy bár lelkileg máshol van, de testileg szüksége van a támogatásomra, így még egyszer felteszem a kérdést amire igencsak megdöbbentő választ kapok.

-Ikrek – leheli halkan, amit először nem értek meg, de még másodszorra sem jövök rá a szónak a vonatkozására.

-Ki ikrek?- szemeim még mindig kitartóan kapcsolódnak az övébe azonban ő megszakítva a szemkontaktust megrázza a fejét, mintha még neki is sok lenne a dolog.

-Melody-nak van egy ikertestvére, aki szerelmes belém, míg Melody akit én szeretek csak barátként tekint rám, és köszöni szépen, boldogan éli mindennapjait a barátjával- ennél a pontnál én is megrázom a fejem, majd mikor összeáll a kép csak sajnálkozóan elhúzom egy röpke percre a szám, de ezt hamar be is fejezem, ugyanis itt a sajnálkozással nem érünk el semmit. Én sem szeretem ha sajnálnak.

-Én….ez nekem is sok – mondom halkan, hisz, ahogy Louis sem hitegetett engem, úgy nekem sem áll szándékomban ezt tenni Harry-vel. Ilyen eset minden 100-ik évben történik, de nem is Harry lenne az, ha nem ő lenne az egyik az olyan férfiak közül, akik az ilyen esetet kifogják. Csak lemondóan megcsóválom a fejem, majd egy kicsit magára hagyva Louis-t és Harry-t a nappaliban felfutok a szobámba.

Lecsúszok az ajtó mentén és próbálom szétválasztani a saját kusza gondolataim a Harry baja felé csapongókkal, azonban ettől csak megfájdul a fejem és ez olyan dolgokra visz rá, amit lehet, hogy később megbánok.

Azonban mégis felkapom a telefont és tárcsázom Perrie számát miközben másodpercenként pillantok a faliórára, ami ütemesen kattog. A 25-ik váltásra végre beleszól a telefonba barátosném, én azonban köszönés nélkül egyből a közepébe vágok.

-Menjünk el kempingezni. 

Sziasztok! 

Bár elég későn, de megérkeztem az újjal, amiben van valószínűleg néhány kisebb avagy nagyobb vesszőhiba, azonban idő híján nézzétek el ezt most nekem. Mivel az órarendem elég sűrű és még sűrűbb lesz a jövőhéttől, így valószínűleg, csak ilyen kutyafuttában tudom majd felrakni a részeket, amiket a hétvégén majd leellenőrzök még egyszer. Azért remélem annyi hiba nincs benne, és jól olvasást!

Kommenteknek örülnék, de semmi sem kötelező! :)

Puszi: Kiny :*

19., Felejtés

"Megszállott vagyok. Újra akarom kezdeni az életem. Még egy lehetőséget szeretnék kapni, hogy megérthessem az új gondolatokat, érzéseket és érzelmeket. Még egyszer nem fogom elfecsérelni magam, csak vedd el a fájdalmamat és hadd kezdjem újra!"

„Tudjátok az élet olyan, mint egy nyitott, de betűk nélküli könyv. A sorokat te írod, ahogy az életed is te rajtad múlik bár egy bizonyos sémát mindegyik követ. Mindegyik egyszer csak véget ér. Mindegy, hogy mennyire nyújtjuk a sorok írását, vagy akár az életünket hosszabbíthatjuk akármilyen szérummal, krémmel vagy beavatkozással, de egyszer csak ott állunk és rájövünk, hogy vége. A lapok elfogynak, ugyanúgy ahogy az emberöltők is szaporodnak, mint kézen a ráncok.

Mégis úgy hittem, hogy a saját könyvemet én telítem be, és bár az elmúlt hetem nem lett a legjobb, de hittem benne, hogy a főhősnőm-vagyis én- újra magára talál. Hittem, hogy a Sors most engem is megszán és végre a nyugalmas, monoton hétköznapok közé süllyedhetek újra, ahogy azt a Perrie-vel való találkozásom előtt tettem. Bánom-e, hogy belépett az életembe? Nem mondhatnám. Mert életem legjobb pillanatai ekkor kezdődtek. Nem mondom hullámvölgyeket is megértem, de mindenen túlléptem, mert hittem a saját erőmben, fejlődött a jellemem és még a szerelem is rám talált, melyet azonban még most sem mondhatok teljesen magaménak.

De hogy ekkora kiugrás miért jött? Fogalmam sincs. Talán a Sors, vagy csak ott fent valaki úgy gondolta, hogy elég az egyhangúságból az életemben-, annak ellenére, hogy az rég elkerül - ő most bizony belekavar a rendeződni látszó dolgaimba.

Caleb, mint egy Őrangyal lépett be az életembe, a maga kapucnis, titokzatos valójával mely nem megrémisztett, hanem bizalmat árasztott felém. Talán a testem magától reagált az ismert közelségre, vagy megint a Sors cseszekedett velem, mint mostanában elég sokszor. Akartam felejteni. Bele akartam merülni a jelenbe, hátrahagyva a múltat és tekinteni egy biztos, jobb és szebb jövő felé, de a kártyaváram és ezzel az elméletem, álmaim is megdőltek.

Az Őrangyalból pokolba taszító szörny lett, ki olyan emlékeket és információkat osztott meg velem, melyek jobb lett volna, ha soha nem derülnek ki. Mindenre emlékezni akartam úgy egy-két hónappal ezelőtt, de most már csak felejteni akarok. Milyen ironikus, nem?

Mindig az ellenkezőjét akarjuk annak, amink van, amin keresztül megyünk. Akinek egyenes a haja, az göndört, akinek hullámos a szögegyeneset szeretne. Aki jó tanuló, ki szeretne törni a burkából, míg a kis partycica inkább egy kis észre vágyik hatalmas mellek helyett, a pici nagy, míg a sovány husisabb akar lenni és így tovább. Ezek egyszerű emberi berögződések, hülyeségek melyet egyesek kinőnek, míg mások magukkal visznek a sírba is.

De én, hogy nőjem ki saját, sanyarú, szánalmas gyermekkoromat? Hogy lépjek túl a bennem okozott seben melyet a szülők hiánya okozott? El lehet ezt valakinek felejteni? Tudnék ugyanúgy nézni arra az emberre, aki eldobott, mintha az anyám, vagy az apám lenne? Hisz nem kellettem. Legalábbis ez az én elméletem, gondolatmenetem, mindannak ellenére amit Caleb állít.

Hisz ha ez igaz, akkor annak is igaznak kell lennie, hogy én her….nem, ezt még leírni is akkora baromság, balgaság lenne, hogy nem kockáztatom meg. Mégis olyan részletességgel mesélt állítólagos gyermekkori lakóhelyemről, hogy szinte hittem neki. Kár lenne tagadni szinte ittam minden egyes szavát, melyet azokon a formás ajkain ejtett ki, miközben szemeivel mereven az enyémbe bámult. Ha csak egy percre is, de hittem neki.

És ez okozta érzelmi kitörésemet. Nem akartam én sírni, hisz megfogadtam, hogy többet nem ejtek balgaság miatt könnyeket, mégis ott, akkor Louis vállán zokogtam aki nem szólva egy szót sem, csak simogatta a hajamat és a vállamat hagyva, hadd tomboljam ki magam. Az kellett nekem. Aztán megmozdult Caleb felé és tudtam, hogy ki akarja tenni.  Azonban magamat is meglepve megállítottam. Nem értem, hogy milyen indíttatásból, de feltettem az engem egyedül foglalkoztató, szánalmasnak hangzó, nagy horderejű, de egyben legfájdalmasabb kérdést.

-Miért hagytak el? Miért nem kellettem nekik?- hangom akkor suttogásként hangzott, de a szavak súlyától úgy éreztem, hogy ordibálok. Caleb csak nézett rám egy percig, majd sóhajtva tenyerébe hajtotta a fejét és nagy levegőt véve, belekezdett életem legfájdalmasabb monológjába.

-Apád…..tudod ő nem egy család centrikus ember volt akkoriban, inkább csak az hajtotta, hogy megszilárdítsa a hatalmát, de a vagyonát és később az irányítást nem tudta volna átadni neked. ÉS bár van egy bátyád, de ő... megszökött.Ugyan most már visszatért és teljes erejével próbálja bepótolni a tanulásból és a családtól kihagyott éveket, de szerintem inkább csak törleszteni szeretne. Te éppen akkor születtél mikor ő megszökött a felelősség és atyád elől, így apád nem éppen jó állapotában látott meg először téged. Mikor megtudta, hogy lány lett a második szülött gyermeke, csapkodott idegességében.Nem hiszem, hogy miattad, inkább csak a saját tehetetlenségét vezette át rád. Ekkor mégsem tehetett semmit. Talán három évig éltetek boldog családként felépített burokban, elszigetelődve  mindenkitől és ebben az időben a legjobb barátok lettünk- Itt elmosolyodott. – Aztán egyszer az a hír járta, hogy eltűntél. A furcsa az volt benne, hogy senki nem keresett, vagy ha igen csak nagyon rövid ideig mintegy példamutatásként, hogy ők a „nagy erőfeszítéseik” ellenére sem tudtak semmit tenni, a megtalálásod érdekében. Aztán…úgy egy két évvel az eltűnésed után megjelent a bátyád és ekkor minden a feje tetejére állt. Talán akkor láttam először Seth-et és apádat sírni. Bár kicsi voltam, de tudtam, hogy baj van. Éreztem, hogy valami rossz történt. A hír sokkolt mindenkit, miszerint apád, annyira utált téged, hogy bár pénz reményében néhány bandita elrabolt, de miután apád nem volt hajlandó dacból kifizetni a váltságdíjat, meghaltál. Anyukád…ő nem sírt. Csak mereven bámult a semmibe, hisz ő tudta. De attól a naptól kezdve, mikor te eltűntél soha többet nem látták apáddal nyilvánosan a mai napig. Még a közös szobát is megtagadta a saját férjétől, aki belemenekülve a saját maga által kreált hazugságokba hagyta elidegenedni a feleségét is. Végül minden visszaállt látszólag a családotok életében, persze csak azoknak, akik futólag látták őket. Senki nem boldog, senki nem beszél egymással, senki nem érint meg senkit. Mintha kihalt volna belőlük az élet. Amint betöltöttem a 18-at felkerekedtem és jártam az országokat. És most itt vagyok. Tudod akkor a parkban..nem hittem volna, hogy valaha is megtalállak. Mikor leültem melléd az valamilyen belső késztetés hatására történt, de még a szemedbe nézve sem tudtam, hogy Te vagy Anabelle. Aztán mikor elkezdtél magadról mesélni, akkor raktam össze a képet. Felkerestem az árvaházat és végül igazam lett. Hisz te vagy a h….

-Menj el- mondtam neki akkor faarccal, érzelemmentesen. Fájtak a szavai és fájt az is, hogy azt hitte, minden rendben lesz. Csak meglepődötten néztek rám. Anyáék végig ott ültek előttem a másik kanapén, a másik három fiú felszívódott, míg Louis a kezemet szorongatta és próbálta megemészteni a hallottakat.

-De Anabelle…- itt szakadt el a cérnám.

-Kendra Smith a nevem, és ha megkérhetlek, távozz a házamból most és lehetőleg keress egy másik szerencsétlent, aki hisz neked. És ha megengeded, nekem csak EGY apám, EGY anyám van és NINCS testvérem. EGY családom van, még pedig azok, akik felneveltek. És ezt megmondhatod, ott „mittudoménhol” az érzéketlen seggfejnek is, aki magát apának merészelte vallani. Örülök, hogy nekem nem ilyenek a szüleim – és ezzel a záró akkorddal rácsaptam az ajtót. „

-Kendi! Itt van Louis!- szól fel anya, én pedig becsapom a naplót, majd a lakatot rátéve bezárom a kulccsal, és a szekrényem egy eldugott fiókjába süllyesztem. Mielőtt kilépek a szobámból, még megvizsgálom magam a falamra akasztott tükörben és rájőve, hogy ennél jobb úgy sem lesz, leszaladok a lépcsőn, ahol anya most Louis-t tartja szóval, miközben apám nagy meglepetésemre anya mellett áll és jó apához méltóan, kétkedve, gyanúsan és felmérően néz végig többször is szerencsétlen Tomlinsonon, aki megint iszonyúan jól néz ki. Felsőtestén fekete-kék csíkos ing, lábaira rátapad a gatya, de csak ízlésesen, haja felzselézve, csukája ragyog, mintha új lenne, de a legjobban szemei bűvölnek el, és ejtenek megint csapdába.

Ha valamit, akkor az ilyen rohadtul kifejező, kék szemeket büntetni kéne. De komolyan. Hall engem valaki?!

-Anya, apa elég lesz a kínos családi jelenetből, majd beszélhettek velem, ha hazaérek, és ígérem mindent elmondok, valamint, ha a keze rossz helyre tévedne akkor azonnal használom a fekete öves karatés tudásom- míg előbbit anyának szánom, utóbbit inkább apám megnyugtatására hozom fel és így mindenki elégedetten hagy minket távozni. Persze érzem, hogy az ablakból figyelik minden egyes léptünket, de ez még mindig jobb, mintha ténylegesen kikísértek volna minket.

Louis udvariasan kinyitja nekem az ajtót, majd miután beszállok, átsétál az autó másik oldalára és ő is beülve beköti magát, majd gyújtást ad a kocsira. Már a főúton haladunk kellemes és ez egyszer nem kínos csöndben mikor eszembe jut valami.

-Énekelj nekem!- mosolyogva fordulok felé, mire először meglepődik, majd rám pillant. Mikor azonban látja, hogy teljesen komoly a kérésem, csak bólint egyet, majd keresve egy neki tetsző zenecsatornát énekelni kezd. Taylor Swift és Ed Sheeran közös dalát. Hangja elkábít, szinte az egekig repít és megnyugodva dőlök hátra az ülésemben. Bár Taylor nem a kedvencem, de Louis hangjával kiegészülve bármeddig el tudnám hallgatni. Bár tőle még a Boci, Boci tarka is érzéseket fakasztana bennem.

A főútról végül egy kis elágazódásnál fordulunk le, de még ekkor is teljesen nyugodtan ülök a bőrülésben, ugyanis tudom, hogy soha nem tenne ki engem semmilyen veszélynek. Lehet, hogy marhaság tekintve a kapcsolatunk első és egyben eddig utolsó hónapját, melyet együtt töltöttünk hellyel-közzel, de szeretem és feltétlenül bízok benne, még akkor is ha nem érdemli meg. Próbáltam megváltozni irányába és elutasítani, de még magamban megdöntöttem az elméletem ahányszor felidéztem lélektükreinek elképesztően kék mivoltát. A szerelem nevű kór súlyosan megbélyegzett és szinte teherként nehezül a vállamra, egy olyan dologgal melyet talán több év múlva sem fogok tudni kiheverni. Én mégis, még ebben az időben, ilyen körülmények között is örömmel és szívesen viselem ezt az édes terhet mellyel Louis William Tomlinson megfertőzött és rabul ejtett. Nem hiába a szerelem öl, butít és nyomorba dönt.

Végül egy elhagyatott partszakaszon állunk meg, ahol tényleg egy lélek sem jár. Udvarlóm lovagiasan kisegít a kocsiból, majd riasztózva azt, elindul lefelé a folyó melletti ténylegesen keskeny partszakaszra, de mindeközben kezemet egy percre sem engedi el. Mikor már úgy egy tíz perce sétálunk, áldom az eszemet, hogy magassarkú helyett egy egyszerű, de csini tornacipőt és az eredetileg betervezett ruha helyett egy famer-blúz összeállítást vettem fel. Hajamat a szél cibálja, de még ez sem tántorít el Louis követésétől, aki lassan megáll, majd felém fordul és azt mondja.

-Megérkeztünk – a látvány teljesen magáért beszél és bár nem egy öt csillagos hotelről, vagy étteremről van szó, de engem így is teljesen megbabonáz a maga természetességével és bájával.

A part egyszer csak kiszélesedik, majd egy híd töri meg a természet egyszerű, lenyűgöző mivoltát. A híd két oldalról ki van világítva és ez itt, Londonban, ahol mindig esik az eső és borús az ég, már este hatkor is jól látszik. A hely teljesen visszaadja magának a városnak a jellegzetességét és egyszerű mivoltát mégis egy eddig elképzelhetetlen, új világot tár fel előttem.

Louis félve néz rám, miközben szemeivel idegesen próbálja kivenni arcmimikámból, hogy vajon ki állta –e a próbát, vagy én egy ennél sokkal puccosabb helyre számítok. Mivel a látványtól egy ideig megszólalni nem fogok tudni így csak a kezét szorítom meg hálám és szerelmem jeléül, persze, hogy ő ezt minek fogja fel, már nem az én gondom. Ha nem is teljesen, de úgy tűnik, hogy tettem megnyugtatta, így együtt, még mindig kézen fogva indulunk el a hídon és úgy a közepe tájékán egy kis pléd vár minket kajával és gyümölccsel. Mivel Louis a vezetés miatt nem ihat pezsgőt, így csak almalé, Sprite és Cola van a választékon, de nekem ez is tökéletesen megfelel.

Jókedvűen kérdezgetem a családjáról és ő szívesen, szeretettel mégis hiánnyal mesél róluk. Megtudom, hogy a többiek nem itt élnek, ő is csak a zene és a főiskola reményében költözött össze a haverjaival, vagyis Harry-ékkel. A család nagyon fontos neki, ahogy kiveszem a szavaiból, de azt is tudom, hogy nem hagyná itt az életét és álmait, hisz neki a jövőjére is kell koncentrálnia még akkor is, ha ez azzal jár, hogy távol van tőlük. Mivel idénre nem kapta meg az ösztöndíjat, de már felvételizett jövőre, így a fősuli tárt karokkal fogadja szeptemberben, míg én csak jövőre taposom ki az utolsó évemet, már ha nem bukok meg. A jegyeim mostanában eléggé visszazuhantak a saját teljesítményemhez képest, persze nem csak a saját hibámból, de tudom, hogy ez nem mehet tovább. Hosszabb távra mostanában nem nagyon tervezek, mivel az életem hirtelen már nem az én irányításom alatt áll. A gondolataim zavarosak és már az újságírásban sem vagyok biztos, holott egészen eddig megrendíthetetlen hittel vetettem bele magam mindenféle feladatba. De most önbizalmam meginogni látszott, ahogy az életem kártyavárát egy kis szellő megsuhintotta. Az alapjaim előkerültek, nekem mégis úgy tűnik, hogy a fölső lapok kétségesek most már és amíg nem vagyok magamban biztos, addig csak a középiskola elvégzése a cél. Ezt én is elmondom Louis-nak, aki csak megértően hallgat végig egyetlen egy közbeszólás nélkül, majd mosolyával erőt önt belém. Nem ad tanácsot csak biztosít róla, egy ilyen egyszerű gesztussal, hogy mindenben támogat.

 Mikor a fejem a vállára döntöm és a kicsit lecsukódó szemeim mögül egy hullócsillagot látok elsuhanni az égbolton, azt kívánom, bár minden ilyen egyszerű lenne, bár soha ne hallgattam meg volna Caleb-öt.

Mert egyszerűen úgy tűnt, mintha mindez lehetséges lenne. Mintha valóban lehetnék hercegnő, mintha valóban kellenék a családomnak, az apámnak akik eldobtak. 

És ezzel csak egy baj volt. Nem akartam a régi életem, nem akartam a múltam. Más akartam lenni, más időben, más helyen a családommal élni, minden kötelezettség és múlt nélkül. Én csak egyszerűen felejteni akartam. És akkor az ott, Louis vállán pihenve elérhetőnek tűnt, de tudtam, hogy a múltam a részem és, hogy...

SOHA NEM FOGOK TUDNI FELEJTENI.

Sziasztok!

Megjöttem a résszel és megint sajnálom a késést. Lassú vagyok, de utálom, hogy lassan vége a nyárnak és ez minden életkedvem elveszi így az íráshoz sincs már türelmem. De rájöttem, hogy nem ti tehettek erről, így megírtam és bár semmit nem ígérek, de igyekszem. Jön amikor jön, készül amikor készül, de én mostantól mindent megteszek legalább a nyár végéig. 

Maradok hívetek: Kiny :*

18., Emlékek

„A boldogság emléke már nem boldogság, de a fájdalom emléke még fájdalom.”

„Kedves Naplóm!

Másodszorra állok neki egy füzetnek, de téged, vagy is inkább ezt itt, alapos, hosszan tartó munkám eredményével találtam. Minden van hozzá, ami egy igazi naplóhoz kell. Lakat, amit egy- a nyakamba akasztott-, kulcs nyit ki, valamint kemény borítás, hogy az esetleges kávéfoltoktól valamelyes védelmet adjon. Szép és jó, ugye? Nem, nem hiszem. Éjjeli, vagy inkább hajnali fél kettőkor fent lenni és egy kis füzetbe írogatni, minden, csak nem szívderítő. De ki kell adnom magamból az álmomat és nem hiszem, hogy bárki értékelné azt, hogy esetleg megcsörgetem az éjszaka közepén, csak mert rám iszonyatos szófosás jött. Hátorozottan úgy érzem, hogy még Perrie is elküldene a francba. De mi is volt az az esemény, melyet ilyen későn, illetve reggel kell papírra vetnem? Újra álmom volt. De ez most másmilyen. Most én magam voltam egy réten. Nem kívülállóként szemléltem az eseményeket, ahogyan eddig, hanem szereplőjévé váltam a fantáziámnak, mely mély, szinte már horrorisztikus nyomokat hagyott bennem. De inkább leírom, hogy pontosan mi is volt az agyszüleményem.

Futok. Kicsi lábaim dobbannak a füvön, ahogy az érintetlen pázsittal érintkezik fényesre súrolt cipőm talpa. A kis, hófehér ruhám lobog mögöttem, barna hajam az arcomba csap, ahogy egyre gyorsabban veszem lépteimet. Közeledem. Bár magát a célt még nem látom, de érzem, hogy a kislány teste-, akinek a fejébe beleköltöztem-, fokozatosan lassítani kezd, majd egy sűrűn nőtt cserjés előtt megáll. Nem tétovázom. mintha pontosan tudnám, hogy mit kell csinálni, nyúlok az egyik gally fellé, majd arrébb húzva még egyet, átverekszem magam az ágak tömkelegén. Nem félek, egyszerűen csak az izgalomtól remegnek meg kis kezeim.

Feltárul előttem egy másik világ, mely a természet saját, érintetlen szépségeivel kecsegtet. Átlépek a bokrok között és megpillantom az ismerős-ismeretlen helyet és otthonos érzés fog el, annak ellenére, hogy nem hiszem, hogy bármikor is átszeltem volna ezt a kis tisztást az erdő közepén. Leülök a rét kellős közepére, majd hanyatt dőlök. Mögöttem, avagy felettem madarak csiripelnek , méhek zümmögnek, ágak ropognak gondolom az erdei állatok alatt, ugyanis lépteket nem hallok…egy darabig.

Valaki szintén elhúzza az ágakat, majd felém lépdel. Nem nyitom ki a szemem, csak akkor mikor már a napot takarja el előlem. Egy nagyon-kék szempárba bámulok, ahogy a kisfiú lehajol, vagyis inkább leguggol hozzám, majd a fűbe térdel. Kis kezeivel mellettem támaszkodik meg, arcán széles vigyor terpeszkedik melytől még aranyosabb hatást kelt, és védelmet sugároz felém.

-Szia Anabelle! – és ekkor a gyenge, de aranyos hang, mely az én-, vagyis inkább a „gazdatestem” szájából szólal meg- csak egy ismerős nevet ejt ki.

-Caleb….

Aztán felriadok. Semmi elhomályosodás, vagy esetleg szólítgatás, még csak egy reményteli pillantás sem a kisfiú részéről. Csak vége szakadt, én pedig lassan ültem fel az ágyamban, vigyázva, nehogy elfelejtsek valamit is az álomból. Aztán előkerestem ezt a füzetet, amit pont tegnap délután szereztem be és csak körmölni kezdtem. Miért történik ez velem? Mik ezek az álmok? Talán valaki üzenni akar? Vagy egyszerűen csak megbolondultam? Lehet, hogy egyszerűen csak a fantáziám szüleményei? Ha igen, akkor miért tűnnek olyan valóságosnak, mégis álomszerűnek? Néha úgy érzem, hogy szinte ismerem a járást, hogy mit hol találok, mégsem érzem azt, hogy hazatalálnék valaha. Miért nem hagynak ezek a képek békén?Miért mondtam az ismeretlen, parkban megismert srác nevét az álmomban? Ki ő, és miért látom őt kisgyerekként? Vagy az nem is ő, és megint az én agyam játszik csúnya játékot velem? Talán, lehet, néha, miért, vagy…. annyi megválaszolatlan kérdésem van, de csak egy biztos pont mely talán elvezet a válaszhoz. Az álmaim. „

Reggel felkelek. Éjszakai kis kitérőm ellenére nem érzem álmosnak, vagy esetleg fáradtnak magam. Egyszerűen csak kedvetlenül állok neki az öltözködésnek, melyet most nem viszek túlzásba, tekintve, hogy itthon, anyával tervezem a napot eltölteni. A lépcsőn is monoton módon lépkedek, nem szökdelek, csak csigatempóban érek be a konyhába, ahol mindig vidám, énekelő anyám fogad, aki éppen egy palacsintát dob fel és kap el mesteri módon a serpenyővel, némely sztárszakácsot is meghazudtoló mozdulatokkal. Fásultan ülök le a székembe egy „Jó reggelt!” után, majd magam elé húzom a nagy adag koffeint és csak lassan kortyolgatom. Bár lehangoltságom anyának is feltűnik, nem kérdez semmit, nem ígér semmit, egyszerűen csak próbálja elterelni a figyelmem az engem lekötő és oly annyira egykedvűvé tevő témától. Nem kezd el feleslegesen aggodalmaskodni, illetve nem akar egyből orvoshoz vinni, csak mert nem virít az arcomon kétszáz wattos mosoly, egyszerűen csak segíteni akar másra gondolni. Ő az én anyukám.

Hosszas beszélgetés és tanakodás után, miszerint mit készítsünk ma ebédre, a húsleves, spagetti és kis csokis mignon mellett tesszük le a voksunkat. A tématereléstől némileg nekem is jobb lesz az életkedvem, de még mindig elég nagy lelombozottsággal vetem bele magam a munkába, noha igyekszem minél többet segíteni a szülőmnek. Megmosom a zöldségeket, amelyiket szükséges felvágom. Előveszem a csontos húst a hűtőből, belerakom egy tálba, hogy némileg felolvadjon. Ezután, felrakok egy tálba vizet forrni, majd rájövök, hogy a spagettibe és a húslevesbe anyának nem tudok többet segíteni, így, hogy hasznossá tegyem magam, mosogatni kezdek. Halkan, a rádió alaphangjával súrolom ki az edényeket, majd ugyanígy öblítem el, törölöm meg, majd rakom vissza őket a helyére. Monoton, unalmas, egyhangú módon. Mikor végzek, lehuppanok a már szintén egy kicsit pihenő anya mellé, aki mosolyogva tekint rám és megsimítja az arcomat. 

Otthonos érzéssel fektetem bele fejemet a tenyerébe és egy kis életkedv is árad belőle belém.

Csak ülünk egymással szemben és nézzük egymást, miközben arcom a kezében pihen, miközben a rádióban éppen egy Demi Lovato számot játszanak. This is Me. Igen, ez vagyok én. Nem a nagyszájú, fellengzős díva, nem a megszeppent kis nyuszi, még csak nem is az elvakultan szerelmes lány vagyok én, hanem egy olyan csaj, akinek a család a mindene. Nincsenek barátai így a két szülőjének él. De mi van, ha már ez sem én vagyok. Lehet, hogy megváltoztam. Igen, minden bizonnyal. Már nem töltök annyi időt a szüleimmel, már vannak barátaim, már az első szerelmet és csalódást is megtapasztaltam. Más vagyok, mint voltam és más vagyok, mint szerettem volna lenni. De mégis jól érzem magam a bőrömben. Elmosolyodom, és éppen szólásra nyitom a szám, mikor csengetnek. Furcsán nézek össze anyával, aki csak elhesseget az ajtó felé, azonban látom, ahogy néha-néha kitekint a konyhából, miközben a bejárat felé közeledem.

Kitárom az ajtót és szembe találom magam Liam-mel, Niall-lel, Zayn-nel és Louis-val. Meglepődöttségemben tágra nyílnak a szemeim és szám kiszárad. Az agyam csak a két kék íriszre koncentrál erősen ignorálva a többieket. Aztán megrázom a fejem, kiűzve belőle minden nem odaillő gondolatot és megerősítem az akaratom. Hisz még nem tett semmit azért, hogy visszaszerezzen. Valószínűleg mondjuk pont ezért jött, de nem adhatom meg neki azt a könnyebbséget, hogy máris a lábai elé omlok. Erős maradok. Erős maradok. Szinte kántálom magamban a két szót, miközben számat szólásra nyitom.

-Sziasztok, srácok! Gyertek be!- invitálom be őket, mikor rájövök, hogy eddig elég tuskó módon elálltam előttük a befelé vezető utat. Nem direkt csak lesokkoltam. Vagy mondjam, hogy elvarázsolódtam? Nem, nem. Maradjunk a sokknál. Félreállok az útból, és ahogy lépnek beljebb mindenki egy puszit nyom az arcomra. Először Liam, majd Niall, Zayn és végül Louis torpan meg előttem. Félve a szemembe pillant, majd közelebb hajol. Akaratom erősen megremeg, ahogy megérzem a kölnijét, de végül megkeményített szívvel fordítom egy kicsit balra a fejem, hogy az arcomat érje el puha, meleg, simogató, kellemes…..azt hiszem, hogy beljebb kéne mennem.

Anya már a másik három srácot tereli be a nappaliba, és ülteti le őket a kanapéra. Kezeit kötényébe törli, és ujjaival megpróbálja elsimítgatni a kontyából kiszabadult tincseket, miközben szabadkozik a fiúknak a „rémes kinézete” miatt, ahogy hallom a nappali előtt két lépéssel.

-Semmi gond Mrs. Smith. Mi állítottunk be, hívatlanul. És maga így is igazán elbűvölő, csakúgy mint Kendra – Louis mosolyogva teszi anyám kezére a vállát, aki most veszi észre a negyedik érkezőt. Szemei felragyognak, ajkai finomívű mosolyra húzódnak, arca ellágyul miközben rám és a fiúra tekint. Persze, hisz ő úgy tudja, hogy a mi kapcsolatunk már elég régóta tart. Bár nem is akkora hazugság, hogy együtt vagyunk. Voltunk. Á, a franc se tudja, hogy most mi akarok!

A fiúk előtt, két perc múlva már üdítők sorakoznak én pedig Liam és Zayn között kuporgok a kanapén, előttem pedig egy fotelben, Louis ül egyenes testtartással. Niall, állítása szerint, anyának akar segíteni, megcsinálni a mignon-t. Vagy lehet, hogy csak éhes és éppen most eszi meg a délelőtti munkánkat. Minden lehetséges. 

Végül én szólalok meg a beállt csendben.

-Hol van Hazza? – és tényleg, eddig fel sem tűnt, hogy az ötödik jómadár nincs itt. Ennek nagyon valószínű, hogy Louis szemeinek bámulása az oka. Szánalmas vagy Smith, szánalmas.

- Harry, azt hiszem, hogy most éppen randizik – vet felém egy mosolyt Zayn amit viszonzok, de aztán olyan témára tereli a szót, amit már nem igazán kedvelek.

-Kendi….aludtál te az éjjel? Már ne is haragudj, de úgy nézel ki, mint akin átment egy úthenger, aztán megtaposott száz ló. Az arcod beesett, és a szemeid alatt akkora táskák vannak…. – folytatja a felsorolást, de Louis a védelmemre kel.

-És mindezek ellenére, te így vagy gyönyörű, ahogy vagy.

Liam csak a fejét kapkodja közöttünk, de Zayn csak pár másodpercig szemezik Tomlinsonnal, majd helyeselve felém fordul, de a kérdést még mindig nem hagyja annyiban.

-Szóval? Mi történt veled az éjszaka? Csak nem pasiztál be?

-Végülis, mondhatjuk így is- válaszomra Louis, csak kikerekedett szemekkel néz rám, a másik kettő jómadárral együtt.

-Kendra – a fotelben ülő fiú találja meg először a hangját, mely számomra nem sok jót ígér, de én csak folytatom tovább rendületlenül.

-Tudjátok, álmodom. De nem olyan dolgokat, mint a normális emberek, vagy a zakkantak. Nekem nincsenek álmaim pillangókról, egyszarvúakról, sőt még túlfűtött szexuális jelenetek sem fogalmazódnak meg bennem. Én egy kastélyban szoktam ébredni, és azt körbejárni. De van, amikor a helyzet eldurvul és üldözni kezdenek álmomban. Azonban ez az álom most nem is ilyen volt. Most BENNE voltam az álmomban. Eddig kívülállóként, mint egy szellem figyeltem az agyamban lejátszódó eseményeket, de most egy kislány testébe bújva ÁTÉLTEM őket. Féltem. Félek. Nem attól, hogy megint álmodok, azt már megszoktam, inkább az ismeretlentől való félelmem tör meg és tesz ilyenné. Sajnálom, hogy nem a legjobb formámat nyújtom, de amíg nem tudok rájönni, hogy mik ezek az álmok, addig valószínűleg egy nyugodt éjszakám sem lesz.

Mindenki döbbenten emésztgeti a szavaim. Anyáék még mindig a konyhában ténykednek, mi meg agyalunk a siralmas és enyhén szólva is különc helyzetemen. Aztán végül Liam kezd el beszélni.

-Emlékszem, hogy nekem is voltak hasonló álmaim. Azok sem a sárkányokról szóltak, sokkal inkább egy elfelejtett valamit ábrázoltak. Volt olyan, hogy éjszakákat nem aludtam, míg egyszer anyáék kiszedték belőlem, hogy mi a bajom. Elmondtam az álmom minden egyes részletét, kezdve egy kislánnyal a helyi játszótérről, egészen odáig, hogy egy kisfiú testében kezén fogva sétáltam azzal a lánnyal. Persze ez nem tűnik nagy dolognak, ilyen korban, de nekem akkor- azt hiszem, hogy 11 évesen-, igenis ijesztő volt az ismeretlen. De aztán anya megnyugtatott. Azt mondta, hogy ez egy emlékem még úgy ötéves koromból amint éppen Daniellel játszok, azon a játszótéren- nagyot nyel és félve néz rám, és ekkor valami szöget üt a fejemben.

-Ti tudjátok a múltamat ugye?- a kérdés nehezen jön a számra, de végül mégis kinyögöm. Mind bólintanak és ekkor nekem is csak erre futja. A következő mondathoz, viszont erőt kell vennem magamon.

-Lehetséges, hogy ezek az emlékeim? Emlékeim, egy olyan világról, egy olyan házról, olyan emberekről, akiket ismertem mikor még volt családom? – szám kiszárad, a szoba hirtelen forogni kezd. És mégis egy olyan hangtól jön a válasz, akitől nem számítok rá.

-Drága Belle…. szívesen segítek neked megtalálni a válaszokat… - odakapom a fejem, és ekkor az én számból hangzik el a név.

-Caleb.

Emlékek. Fájdalmas, jó, vagy esetleg felesleges emlékek. Mindenki fél tőlük. Főleg ha eddig nem emlékezett rájuk. Nem akarja tudni őket. Hisz akkor vissza kéne néznie a múltjába, ahol lehet, hogy semmi jót nem talál. Miért is vannak az emlékek, ha vannak, akik felejteni akarnak? Akiknek nincs szüksége semmilyen információra a múltjukról? Hisz miért akarnék olyan emberekre emlékezni, akik eldobtak? Miért kéne újra átélnem siralmas gyermekkorom? Vagy ezek csak szörnyű álomképek? Megmagyarázatlan dolgok, melyeket emlékeknek hívunk, ugyanakkor elferdített, kifordított énjei a tényleges valóságnak?

Semmi nem biztos, de annyi mindenképp. Az az emlék, ami nem volt elég erős ahhoz, hogy emlékezzenek rá, nem emlék.

De akkor, ki az az Anabelle?

Ezek az utolsó gondolataim mielőtt elájulva, Louis ölébe esek. 

Sziasztok!

Igen, itt vagyok, élek , lélegzek meg minden csak nagyon szégyellem magam. Hazajöttem, pontosan egy hete és nem voltam képes felrakni a részt. Nem ihlet, inkább fogalmazás hiányban szenvedtem . Éreztétek már úgy, hogy minden ötlet megfogalmazódik bennetek, de nem tudjátok mondatokba foglalni, leírni úgy, hogy az nektek is tetsszen? Szerintem minden író legalább egyszer átesik ezen. Na, de nem is sajnáltatom magam tovább. Viszont lenne egy ajánlatom. Hogyha négy hozzászólás meglesz, akkor felteszem egyből a következőt. Ez csak egy AJÁNLAT. Nem kötelező, viszont, ha így van, akkor én döntöm el, hogy mikor jön a következő rész. Mindenkinek sok puszit küldök és jó nyaralást kívánok! :))

Puszi: Kiny

17., Mindenkinek jár második esély

"A második esély nem esély, hanem szerelem."

Lefagyok. Az egész testem zsibbadásszerű állapotban lebeg a semmiben, csak egy hang tart a földön, mely a szám utolsó akkordjait énekli nekem. Csak nekem . Körülöttem megannyi gyönyörű nő, lány, avagy fiatal csemete áll, de ő csak nekem énekel, még ha nem is tudja, hogy a tömegben hol állok pontosan. Azonban már én sem.A lelkem szárnyal a  magasba, az összes kiénekelt hanggal együtt és már nem a saját testembe tér vissza.

És bár a szívem szárnyal, az agyam, egy leghátsó, eldugott része eszeveszetten kiált menekülésért, amíg van bennem némi józanság. Azonban ekkor a vidámkerék megindul és új szám csendül fel, ugyanazzal az angyali hanggal párosítva. A kerék most tényleg gyorsabban mozog, mint szokott ugyanis Louis két perc múlva már Harry-ék felé tart, akik elővigyázatosságból 5 méterrel mögöttem állnak. A magas sarkúm és az amúgy sem kicsi magasságom ellenére sem lógok ki olyan szinten a tömegből, hogy Tomlinson pár lépés után észrevegyen engem. Azonban a mentségére legyen mondva, hogy nagyon próbálkozik engem megkeresni a több száz fős tömegben. Kék íriszei vadul cikáznak a különböző személyek között, de közben rendületlenül tör barátai felé, gondolván, hogy valahol én is ott lehetek. Nem téved sokat, ugyanakkor az a pár méter, mely elválaszt minket, több kilométernek tűnik. Lehunyom a szemem és csak a csodás dallam hangjaira koncentrálok, miközben próbálom kivonni a szöveg értelmét elmémből. Sajnos nem sokat segít, mégis meg van a tudat, hogy én legalább megpróbáltam.

Kezeimet ökölbe szorítom, ahogy kinyílt szememmel észreveszem a Louis-t vizslató lányokat. Egy kettő szégyentelenül helyezi előtérbe bájait, míg más inkább a szemmel vetkőztetési hadműveletet próbálja végez vinni. Azonban Louis rájuk sem hederít, inkább engem kerget szemeivel, mellyel azonban még mindig nem nyeri vissza a bizalmamat, melyet lehet, hogy soha nem is fog. Mégis minden porcikám az öleléséért kiált, de eszem megint megállít abban, hogy lejárassam magam az emberek előtt. A mai nap folyamán túl sok volt nekem a figyelem és köszönöm, de én nem kérek belőle többet. Ezekkel a gondolatokkal fordítok hátat és valószínűleg életem legnagyobb hibáját készülöm elkövetni.

A vesztemet, vagy talán a megakadályozásomat mégis a cipőm okozza, mely magas sarkainak kopogásával felkelti a csendben álló emberek figyelmét. A tömeg szétnyílik és érzem magamon a vizslató szempárt, mely szinte levetkőztet a nézésével. Kelletlen megfordulok, de közben a földet, a többi embert, vagy éppen a társasági körömbe tartozó két szerelmes pár összekulcsolt kezét figyelem. Senkinek az arcára nem nézek, még akkor sem mikor két Nike tornacipő kerül az enyém elé. A zöld minta sajnos túlságosan ismerős, a hozzá tartozó fekete farmerral együtt. A tekintetem feljebb vezetem a zöld-fehér csíkos felsőre, de a mellkason meg is állapodok. Nem vagyok hajlandó a szemébe nézni, de ő, ezt a problémát is orvosolja. Letérdel elém, én pedig lecsukom a szemem. Ez megint végzetes, ám később kellemes hibának minősül. Az arcomon végigvezetett simítások és a simogató szemek érzése nyugalommal és boldogsággal tölt el. Még az agyam is halkabban sarkall menekülésre, majd mikor a számnak vége és ajkakat érzek az enyémeken, teljesen megszűnik a kántálás. Az emberek tapsolása és kiáltozása hirtelen elmosódik és háttérzajjá alakul. Csak az előttem álló, a számat ostromló ember tölti ki az egész tudatomat így minden más lényegtelennek és elhanyagolhatónak tűnik.

Kinyitom a szemem mikor vége a csóknak, és ezzel a mozzanattal az emberek is oszlani kezdenek

körülöttünk. A fények és a zene újra működésbe lép, Perrie-ék pedig felülnek az óriáskerékre, mely már újra rendes tempóban halad. A kis terepszemle után újra Louis-nak szentelem a teljes figyelmem, aki megfogva a kezem elkezd húzni egy sátor mögé. A nevetséges sárga, kék csíkos kombinációjú sátor, az elejére felfüggesztett, rózsaszín nyuszi fejjel máskor kétségeket, vagy borzalmat éreztetne bennem, most azonban ez is mellékessé válik a kék szempár mellett.

-Kendi én, sajnálom. Sajnálom, hogy kérésed ellenére idejöttem, sajnálom, hogy nem sajnálom igazán mégsem, hogy most itt vagyok veled. Sajnálom, hogy annyi hülyeséget követtem el az utóbbi egy hónapban és sajnálom, hogy nem vettem figyelembe a te érzéseidet. Sajnálom még azt is, hogy akkor vettem észre, hogy mennyit érsz nekem, mikor itt vagy előttem, de már nem vagy az enyém, mert már nem vagy velem. Mindent sajnálom, még azt is sajnálom, hogy ennyiszer kimondom, hogy sajnálom – egy szusszal hadarja el a mondanivalóját, én pedig elrettenve tapasztalom, hogy gyengéd és aranyos szavai miatt kezeim már megremegnek és eddig sziklaszilárdan álló erkölcseim is meginogni látszanak csupán a szinte büntetendően kék szempár hatására.

Kezem összekulcsolom a mellem alatt, fejemet pedig hátradöntöm. Louis előttem áll és csak méreget engem íriszeivel, melyet gyorsan megunok. Fejem előrebicsaklik, hajamat pedig eltűröm az arcomból. Számat beharapom és átgondolom, hogy ilyenkor mit is kéne az ember lányának mondania, de ez több percig is eltart ugyanis agyam teljesen becsömörlött az engem ért sok intenzív élmény hatására.

Olyan hat perc elteltével állnak vissza agyi funkcióim annyira, hogy már ki is tudjam fejezni magam, de mégis megoldom egyetlen egy mondattal, mely az összes kétségemet, gondolatomat, dühömet, fájdalmamat és reménytelen szerelmemet tartalmazza.

-Miért kéne megbocsátanom? – hangom még engem is elrettent az élével, de felemelt fővel, kíváncsian várom a választ, melyet egy ideig nem kapok. Louis lehunyja a szemét, száját összeszorítja, kristály fehér fogai keményen beleharapnak a húsos, számomra túlságosan is vonzó ajkába, melytől a pulzusom megemelkedik és lányos zavarom újra előkerül.

-Ezt ne csináld! – dörrenek rá kiképzőtisztként, mire ő csak azzal válaszol, hogy kinyitja szemeit, és továbbra is harapva száját, reakciómat lesi. Mikor elképzelem, hogy hogyan érintem számmal az övét, pulzusom újra felemelkedik és csak nagy nehézségek árán tudok elfordulni, hogy újra normális oxigénadagot juttassak a tüdőmbe. Mikor légzésem normalizálódik, visszafordulok és nem törődve Louis vigyorgó fejével újra felteszem a kérdésemet.

-Miért? – a kérdéssel együtt a mosoly is lehervad arcáról és komolyan válaszol.

-Nem tudom. Megmondtad, hogy ne jöjjek ide, mégis megtettem. Megtettem annak ellenére, hogy tudom, ha nem sikerül megbékíteni téged, akkor Perrie-ékkel is megszakítod a kapcsolatot. Mindent feltettem egy lapra és megmondom őszintén, hogy most sem bánom. Mondhatnám, hogy pillanatnyi elmezavar műve, de az, hogy szeretlek nem elmezavar, de főleg nem pillanatnyi. Tudom, hogy megvetsz, hiszen minden okod meg van rá, de azt is tudom, hogy szeretsz, mert te mondtad. Más már régen a fejemhez vágta volna, hogy utál és dögöljek meg, de te csak álltál ott és azt mondtad, hogy bár szeretsz, de ne keresselek. Nem tudom, hogy ezt miért tetted, de sokkal nagyobb bűntudatom volt ettől, mintha mindennek elszidtál volna, bár megjegyzem, hogy az is jogos lett volna. Harry olyan vádlón néz rám, de te még most sem tekintesz rám gyűlölettel. Őszintén megmondom, hogy nem tudom, miért is kéne megbocsátanod, de nagyon reménykedek mégis a válaszodban. Szánalmas? Nem hiszem. Hisz csak szerelmes vagyok, csak későn jöttem rá – hangja elhalkul, szemeit lesüti, mintha szégyellni kéne érzéseit. Miközben beszél, én a kezemet tördelem a hátam mögött, de tekintetem egyenesen az íriszébe fúrom. Aztán mikor a szemünk közötti kapcsolat megszakad, elmosolyodom, aztán újra felöltöm a komoly ábrázatomat.

-Louis. Nálad elvetemültebb, hülyébb, idiótább, komolytalanabb embert nem láttam – szemeit felemeli és megdöbbent a látvány. Íriszei homályosak a könnyektől, igaz, férfiúi méltóságát megtartva nem sírja el magát. Azonban nem hagyom, hogy ez eltántorítson a mondanivalómtól. Aztán mielőtt folytatom, elnézek oldalra és megpillantom Matt-et egy lány előtt állni. A csaj szőke, hosszú hajú, hosszú combokkal és magas sarkúval, tehát olyan tipikus pasik álma típus. De mivel oldalt állnak látom, ahogy veszekednek majd két perc múlva már csókolózva állnak a vidámpark közepén. Elmosolyodom. Mindenki megérdemel egy második esélyt. –De ennek ellenére nem láttam nálad tehetségesebb, helyesebb és kedvesebb fiút sem. Kivéve az elmúlt hónapot – fűzöm hozzá gyorsan, mire a kék szemekbe feléled a remény. –És bár belátom, hogy hülye vagy, de abban is biztos vagyok, hogy én is hülye vagyok, mert szeretlek, ami nem vonja azt maga után, hogy nem kell teperned értem. De szerintem két hülyének mindenképp együtt van a helye és ezért megbocsátok. De egyelőre, ne érezd magad biztonságban- végszóra megfordulok és ellépkedek a kábultan bámuló Tomlinson elől.

Beszállok a parkolóban álló Perrie kocsijába, ahol Zayn még nincs ott és ekkor barátnőm, felém fordul, majd mosolyogva megjegyzi.

-A második esély nem esély, hanem szerelem- és nagyon valószínű, hogy igaza van.

Sziasztok!

Remélem tetszeni fog a rész és még nem is untatok meg engem. Amint látjátok próbálok nyáron is rendszeresen frissíteni, de ez nem mindig sikerül, ahogy most is néhány nap kényszerpihenőre leszek ítélve. Remélem azért velem maradtok és vártok az új fejezetre! :)

Addig is mindenkinek jó nyarat és komikat szívesen fogadok!

Puszi: Kiny :*

16., A szív és az ész mindig mást mond

„Lehet, hogy túl korai, lehet, hogy túl késő, de most én is ki akarom mondani, ahogy te is kimondtad: szeretlek. Nem muszáj elhinned, lehet, hogy butaság, és az is lehet, hogy csak képzelődöm.”

„ És bár tudom, hogy nem mindenki érzi át ennek a dolognak a jelentőségét, most mégis arra kérem önt, hogy gondoljon bele, mit tenne, ha egyszer az ön gyerekével történne ilyen. Felháborító és gusztustalan az, ahogy ezekkel a csemetékkel bánnak és ezek nem légből kapott szavak, nem üres sorok hisz én magam is átéltem mindezt, mely oly sok szülő rémálma. Nem kezdenék bele a saját önéletrajzomba, de egyet el tudok árulni. Minden ilyen kisgyerek magányos, szomorú és csak egy dologra tud gondolni: Miért nem kellettem? „

Majd egy cím és egy telefonszám melyen az árvaházat tudják elérni. Ezzel lementem a dokumentumot és kinyomtatva azt, elteszem a mappába, melyet holnap magammal viszek az ügynökségbe. Elmegyek letusolni és utána még átolvasom a magyart melyből holnap témazárót írunk. Gondolataimból mindenféleképp ignorálom Louis-t és a délutáni beszélgetésünket, így teljes lelki harmóniát hozok létre magamban.

Reggel nyűgösen, de mindenképp jókedvűen ébredek. A készülődéssel nem töltök el sok időt, de még így is több időmbe telik elkészülni, mint eddig bármikor. Mielőtt kilépek a lakásból anyának az arcára nyomok egy puszit és elveszem a felém nyújtott pénzt a kezéből. Persze sokkal többet ad megint, mint az reális lenne, de ezzel most el van intézve a délutáni kiruccanásom is. A programot természetesen a szüleimmel is egyeztettem így nem aggódok az esetleges fennakadások miatt. Apa Range Rover-e a kertkapu előtt parkol benne valószínűleg apával, így gyorsabb tempóra kapcsolok csak azért, hogy két percen belül már az autó légkondis levegőjét érezhessem. Apa semmit nem szól egész úton kivéve - azt a néhány dicsérő szót, amivel a mai kinézetemet illette-, beszállásomkor.

Mikor a suli elé érünk, csak egy gyors puszival köszönök el szülőmtől, aki megint sietségbe van, ahogy mindig. Mégis megmosolyogtat a gondolat, hogy még így is több ideje van rám, mint egyes lányoknak.

Aztán a jókedvem eltűnik, ahogy Danielle feltűnik hűséges követőivel a suli parkolójában. A lányok szinte pincsiként követik újonnan kinevezett királynőjüket, aki nem szalasztja el az alkalmat, hogy becsmérlően végignézzen rajtam. Persze ezt most már nem veszem magamra, szöges ellentétben azzal, ahogy tegnap kiborultam volna a lenéző pillantásoktól. Ehelyett államat felszegem, fejem megtartom és kecses léptekkel a főbejáratot célzom meg. Magabiztosságot próbálok sugallni, mely lehet, hogy számomra kicsit idegenül és hamisan hat, a körülöttem álló embereket még így is meggyőzi, legalábbis ezt szűröm le a féltékeny, avagy csodáló pillantásaikból.

A nap többi részében is ambivalens érzéseket kapok, van, akitől a jobbat, van, akitől a rosszabbat. Mindegyiket mosolyogva nyugtázom és már cseppet sem érdekel azon emberek véleménye, akik nem ismernek, mert soha nem vették a fáradtságot a megismerésemre. Az utolsó órán megejtjük azt a bizonyos irodalom témazárót, ami várakozásaimmal ellentétben egészen egyszerű. A megoldások könnyen ugranak be, majd nem hagyva azokat elveszni szépen mondatba foglalom őket csak azért, hogy utána lekörmölhessem a papírra. A dolgozat most is egy fogalmazással zárul melyet én teljes egyszerűséggel megoldok. Az óra vége előtt 10 perccel végzek, majd a tanárnak leadva a dolgozatom felemelt fejjel sétálok ki az iskolából. Ott megvárom a buszt mely most is pontosan érkezik, a kicsöngetés után 7 perccel.

Ahogy leülök a megszokott helyemre lábaim megremegnek. Hiába az egész napos magabiztosság, ez nekem még szokatlan. A régi, láthatatlan Kendra helyett most egy feltűnő Kendra ül a széken és ezt az is mutatja, hogy bár eddig csak egy voltam a járókelők közül a buszon, most folyamatosan magamon érzem az emberek figyelő tekintetét. Bárhogy is, de be kell látnom, hogy kitűnni, nem olyan könnyű, mint azt én valaha is hittem volna. A kiadóhoz hosszabbnak tűnik az út, de mikor végre belépek az épületbe megkönnyebbülök, hisz végre egy olyan környezetben találom magam, mely ismerős. A recepciós ugyanolyan mosollyal fogad, mint eddig szokott a bunkó takarító pedig épp úgy figyelmen hagy, ahogy eddig tette. És ez így van rendjén.

Leülök az egyik, számomra kinevezett boxba és feltúrom a táskámat a dossziémért. A mappa megkerülése után benyomom a számítógépet és belépek a rendszerbe. Az asztalomon két kisebb stóc vár elolvasásra, így nem is késlekedek a feladatot véghezvinni, még mielőtt a főnökhöz veszem utam. A kupacok egy-egy megírandó cikkhez való anyagot rejtenek, de még így is megdöbbenek azon, hogy milyen kicsinek tűnő, mégis nagy témákkal foglalkozó dolgokat bíznak rám. Ajkaimra mosoly húzódik, ahogy végignézem a statisztikákat, a híreket, a tényeket, amik vázlatszerűen, de precíz pontossággal, összeszedetten állnak a lapon, majd letéve őket a kezemből felveszem a saját mappámat és megközelítem a főnök irodáját.

Kettőt kopogok és a bebocsátás után engedelmeskedve a „parancsnak” helyet foglalok az egyik kipárnázott székben a nagy bükkfa asztal előtt.  Kihalászom a megfelelő papírt a mappából, majd átnyújtom Perrie anyjának. A hölgy meglepő érdeklődéssel olvassa lapra vetett soraimat, míg az én kezem izzad, ahogy a szerkesztőség fejét figyelem. Miután végez az olvasással csak elégedetten bólint, melytől megkönnyebbülök és felállok a székből.

Amint az ajtó túloldalára kerülök, megkönnyebbülten szívom be a friss oxigént, majd visszaülök az asztalomhoz és beleásom magam az egyik stóc adataiba.

Délután 4-kor elköszönök a recepcióstól, intek a portásnak, aki megint köszönés nélkül megy el mellettem, majd odakint beülök Harry rám várakozó autójába. Ahogy becsatolom magam, a gépjármű elindul, de Hazz először nem a vidámpark fele veszi az irányt, amiért tőlem érdekes pillantásokat kap jutalmul. Látszik rajta, hogy zavarja fixírozásom, de csak leparkol egy ház előtt, ahonnan egy lány siet ki. Jobban megfigyelve a bulis csajt ismerem fel és rájövök, hogy Harry miért is nyitja ki neki a hátsó ajtót. Cinkos mosollyal kacsintok a visszaszálló Harry-re, majd hátrafordulva a meglepődött, engem méregető lánnyal kezdek beszélgetni. A közel 6 perces út alatt kiderítem, hogy a csajt Melody-nak hívják, hogy van egy öccse, aki már 7 éves és, hogy egy tánccsapat szerves tagja már évek óta. Aztán a kocsi újra fékez, mi pedig kipattanunk és a bejárat felé törtetünk szüntelen izgalommal.

A lány kedves mosollyal fordul végül vissza Harry felé így én is kénytelen vagyok bevárni göndör barátunkat. A kasszánál megvesszük a jegyeket, én pedig megcsörgetem Perrie-éket.

-Halló –szól bele a telefonba barátnőm azonban hangja kicsit rekedtes. Először meg sem tudok szólalni a döbbenettől, de a háttérben Zayn felhangzó nevetése mindent megmagyaráz. Kuncogva válaszolok.

-Perrie, nagyon örülök, hogy ennyire JÓL érzed magad, de az sem ártana, ha már idetolnád a segged, mert bezár a park –barátnőm csak nevetve elnézést kér és biztosít miszerint pár percen belül a hullámvasútnál találkozunk. Elveszem a búgó mobilt a fülemtől és Harryéket keresem a szememmel, azonban éppen elmélyült nyálcserét folytatnak. A jelenet már nem okoz nekem kínos pillanatokat így inkább csendben leválok a társaságtól és egyedül állok neki a vidámpark felderítésének. Ennek persze semmi köze azokhoz a gondolatokhoz mely szerint Louis-val jártam itt utoljára és, hogy mennyire élveztem a vele töltött időt. Nem… ez még csak meg sem fordul a fejemben. Csak talán egy kicsit.

Céltalanul sodródok az embertömeggel, ugyanis a hétköznap ellenére igencsak sok iskolatársam is bolyong ismeretlenekkel együtt a füves területen, a hangos, vidám játékok között. Táskám pántját megigazítom a vállamon, mikor is egy férfi elém lép. Bárhogy próbálom kikerülni ő csak lépked, arra amerre én és ekkor félelem cikázik át a csontjaimon. Az agyam egyik leghátsó része azt üvöltözi, hogy fussak, de testem véglegesen lefagy, mikor a férfi elkezd maga után húzni, így csak hagyom, hogy „támadóm” azt csináljon velem, amit akar. Ugye az erős, női fellépés.

Szerencsére elrablásom közben beszélni is kezd hozzám, így mire a célunkhoz érünk, már teljes megnyugvással nyugtázom, hogy ő nem egy pedofil – ugyanis biztosan a 40-es évei végén jár-, erőszakos bácsi csak egy szenvedő alany, akinek az a feladata, hogy a „Kiss” standhoz találjon megfelelő lányokat. Persze nyugalmam ekkor megint elpárolog, mert én ugyan meg nem engedem, hogy több száz, undorító nyomoronc ledugja a nyelvét a torkomon még akkor sem, ha jószívű vagyok. Azért ez már az én határaimat is átlépi. A férfinek is elmondom a helyzetet ő viszont legyintve az aggodalmamra elkezdi magyarázni, hogy ez másmilyen stand. Itt a srácok -, csak ellenőrzött, jóképű srácok-, licitálhatnak egy-egy kiválasztott lányra, akinek mindent fizetnek és csak egy randit kell túlélnünk. Szóval ingyen kaja, pia és még a belépőm árát is visszatérítik arról nem is beszélve, hogy senkinek a nyelvét nem kell a szám közelébe engednem. Jutányos ajánlat.

Sóhajtva méltóztatok beleegyezni, mire a férfi csak mosolyt villant rám, majd egy sorszámos cetli átnyújtása után elmegy újabb áldozatot keresni. A statiszták felállítanak engem körülbelül hat lány mellé, majd 10 perc várakozás után széthúzzák a függönyöket. A színpadon állva körülnézek az ide gyűlt tömegben és észreveszem Perriéket, valamint Harry-t és Melody-t.

Csak mosolygok értetlen arcuk láttán, majd megvonom a vállam és a licitálás kezdetét veszi. Sorban haladunk, az első 3 lány elkelt én vagyok a negyedik. A fejem zúg, de izgalommal várom, hogy kedves partnerem milyen lesz. Tenyerem izzad, így próbálom feltűnésmentesen a ruhámba törölni síkos ujjaim. Aztán elhangzik a győztesem neve, melytől gyomrom újra összerándul. Letipegek a színpadról és a kedves, nyílt szemű idegen mellé állok, aki nem nyújt taszító látványt. Igaza volt a pasasnak, nézek körbe hirtelen. Semmilyen undorító, cigi szagtól és piától bűzlő személy nincs itt.

-Szia. A nevem Matthew – nyújtja felém a karját, melyet elfogadok, majd egy fesztelen társalgás veszi kezdetét, melyet inkább baráti találkozónak, sem mint egy randinak fogok fel. Egész jól érezzük magunkat és bár Perrie-éket csak futólag látom, de így is nagyon jól el vagyok a srác társaságában. Mindenre felülünk, vesz nekem innivalót és ennivalót, sőt még egy játék mackót is nyer nekem. A nap már lebukik a horizont alá, mikor mi egy tölgyfa padon kényelmesen beszélgetünk, körülöttünk a járkáló embereket figyelve.

-Tudod, nekem van barátnőm – hoz fel egy témát hirtelen, mire én köpni, nyelni nem tudok. Aztán mikor végre megtalálom a hangom, felteszem a legreálisabb kérdést.

-És akkor miért is licitáltál rám? – nyíltan, köntörfalazás nélkül kérdezek rá a témára melyen magam is meglepődök, de a Matt csak mosolyogva megvonja a vállát, aztán részletesebb választ is ad.

-A barátnőm nem törődik velem. Hideg és elutasító velem szemben, az ágyon kívül még a kezemet sem hajlandó megfogni. Más férfiakkal flörtöl a szemem előtt és a hátam mögött már nem is akarom tudni, hogy mit csinál. Ezért eljöttem ide, hogy megbeszéljük a dolgokat, de ő az utolsó percben lemondta, amin én felhúztam magam és így kötöttem ki ezen a padon melletted. És azt kell, hogy mondjam, nagyon jól érzem magam –teszi rá a kezét az enyémre és arcával közelebb jön pár millimétert. Sajnos az eset túlságosan emlékeztet az enyémre, így nem veszem észre a jeleket, mikor már szája az enyémen van. Amint kapcsolok, eltolom őt mellkasánál, majd beszélni kezdek.

-Te is tudod, hogy ez nem megoldás. Az én volt barátom is ezt csinálta, de nem rohantam valaki máshoz, hogy ugyanoda süllyedjek ahol ő volt. Tudom, hogy ez nehéz, meg minden, hisz tudom, hogy szereted. De ezt én sem érdemlem meg és te sem. Menj beszélj vele és ha nem hajlandó változtatni akkor….- ebben a pillanatban a vidámparkban leállítják az összes játékot, majd kikapcsolják a fényeket és a zenét. A nap már lement, így sötétben tapogatózunk egy darabig. Aztán egyszer csak az óriáskerék megindul, sötétben! , de az átlagos tempónál kétszer gyorsabban ugyanis egyszer csak elhallgat. A fények újra felkapcsolódnak, legalábbis a legfelső fülkében és egy hang jut el a tudatomig.

Felpattanok, és futok egészen a vidámpark legnagyobb látnivalójáig, de nem tévedtem. A hang elgyengít, a mondanivalója még jobban. Ígéretemmel ellentétben, két perc múlva már könnyek csordogálnak végig az arcomon…. Ez a dal csak nekem szól. Aztán mikor egy perc szünetet tart megszólal.

-Szeretlek Kendra Smith! – hangja betölti az egész vidámparkot, a mellém érő Perrie-ék és Harry-ék is meglepődnek a dolgon. Mi ez Louis? 

Sziasztok! Igen egy kis késéssel, de meghoztam az új fejezetet. Tudom, hogy ez most egy kicsit zavaros, de remélem tetszik. Ezen a héten még lesz egy, de utána egy kis kiesés következik. Remélem élvezni fogjátok a fejezetet és a szám is nagyon szép (ezt énekeli Louis az óriáskerék legfelső kabinjában ;) ) Véleményeket szívesen fogadok, hisz el sem hinnétek, hogy mennyit jelent nekem tőletek két sor.

Jó olvasást! 

Puszi: Kiny :*

15. Szakítópróba

„Akkor jöttem rá, hogy nem vagyok egyedül, mikor már nem tartoztam senkihez sem.”

Az érzéseim hirtelen összekuszálódtak pedig csak egy beszélgetésen estem túl a legjobb lelki szemetesládává kinevezett Caleb-bel. Bár 10 perccel ezelőttig az arcát még nem láttam- így is teljesen mellbevágott, hogy milyen hihetetlenül megfogó és jóképű-, de ebben az elmúlt egy hónapban Harryn kívül vele tudtam még megbeszélni a gondjaimat.

Leülök Louis-val szembe, de tekintetét kerülni próbálom. Szemem a park összes, eddig is ismert részét felfedezi újra és újra, de még így sem elég ideig tudom húzni a pillanatot mikor is a szemünk találkozik. Érzéseim teljesen kiülnek a tekintetemre az általános közvélemény alapján, így gondolom, hogy mit láthat Louis azokban.

Meglepődöttség, szerelem és belenyugvás. Bár az előbbi csók és a megnevezés-, mely bár furcsa volt, de jó érzéssel töltött el-, arra utalnak, hogy nem akar velem szakítani, de lehet, hogy én viszont igen. Már abban sem vagyok biztos, hogy jó ötlet volt egy rohadt naplóban közölni a gondolataimat, félelmeimet a barátommal, noha úgy tűnik, hogy hatott. Elindultunk valamerre és akár a lejtő akár a felemelkedés jön ez után, én tudom, hogy mindent megtettem.

Legalábbis tudnom kéne. A szívem azonban elég erős nyomást tanúsít, mikor belegondolok, hogy lehet ez csak valamilyen megtévesztés, átmenet, vagy egyszerűen Louis csak attól fél, hogy elveszíti az ágymelegítőjét. Persze semmilyen kierőszakolt érzelem nem jó, mégis mennyi boldogsággal töltött el már csak maga a tudat, hogy Louis a szerelmének hívott egy olyan ember előtt, aki voltaképpen idegen számára. Ez másnak természetes, míg nekem a világgal ér fel. Azonban ha ez az egész az én nyomásomra, akaratosságomra épül, a dolog máris szépségét veszti és tudom, hogy a szívem szakadna meg ebben az esetben.

A helyzet fontosságával és a beszélgetés fontosságával is tisztában vagyok, mégis szinte üvölteni tudnék, mert nem szeretném kitenni magam annak a fájdalomnak, mely a szakítás esetén érne. Tudom, hogy nem könyörögnék neki, tudom, hogy ebben az esetben ez csak az én javamat szolgálná, mégsem tudom ezt kitörő örömmel fogadni, mikor már most úgy érzem, hogy a lelkemből egy darabot szinte kitépnek. Ez a kapcsolat bár eddig nem adott túl sokat nekem, és bár annál többet vett el, de mégis megbizonyosodhattam arról, hogyha csak egy kicsit is, de valakinek valamire jó vagyok. És bár engem zavart ez a helyzet mely a „szerelmünket” jellemezte, most én vagyok az, aki a leginkább a reggeli órákat kívánná vissza, mikor még senki nem tudott erről rajtam, Harryn és Caleb-en kívül.

-Kendi – kezd bele Louis, mire a mellkasom megsajdul, de tűröm a fájdalmat mely nem testi, hanem inkább mélyebb, azonban láthatatlan lelki sebeket okoz-, én… sajnálom. Mondhatnám, hogy nem tudtam, hogy neked ez a kapcsolat rossz, vagy mentegetőzhetnék azzal, hogy nem akartam ezt tenni veled. Azonban tudom, hogy itt az ideje tiszta vizet önteni a pohárba és azt csak azzal tudom elérni, ha teljesen őszinte leszek veled szemben. Tisztességtelenül viselkedtem az elmúlt egy hónapban és tudom, hogy ezt te is pontosan tudod. Nem értem, hogy mivel érdemeltem ki azt a sok jóságot mellyel te irántam viseltettél az undorító dolgaim ellenére. Nőkkel flörtöltem, lefeküdtem velük téged meg teljesen figyelmen kívül hagytalak. Tudom, hogy érezted és tudom, hogy fájt ez az egy hónap és biztos vagyok benne, hogy most miszerint a feltevéseid és az elrejtett, nem létezőnek kívánt dolgok rólam bebizonyosodtak, még jobban fáj – töröl le egy könnycseppet az arcomról, de mikor megsimítana, undorodva elhúzom a fejem. Arca fájdalmat és lelombozottságot mutat, nekem viszont még mindig azok a szavak járnak a fejemben.

„Tudtam, hogy fájdalmat okoz…..flörtöltem velük….lefeküdtünk……igazság…..fáj….tudtam..”

A szépen felépített gondolataim miszerint Louis csak azért viselkedik velem hidegen, mert nem tudja, hogy hogy álljon hozzám, teljesen leomlott. A szívem apró, milliárd darabra tört és ezzel együtt a szememből is eltűnt minden féle félelem. Csalódottság, keserűség és önmarcangolás vetette fel bennem a fejét, de ekkor Louis mondandójának még közel sincs vége.

-A legjobban azt bánom, hogy most jöttem rá az érzelmeimre mikor tudom, hogy meg fogsz utálni. Tudom, hogy most összetörtem benned valamit. Látom a szemedben. Azonban én mégis kérnék tőled valamit. Egy esélyt az újrakezdésre, egy esélyt arra, hogy most már mások emléke nélkül együtt legyünk…. Kendi kérlek- nyúl felém, de én megint hátrébb csúszok. Szememet könnyek szúrják, de tudom, hogy nem fogok sírni. Eleget bőgtem az utóbbi hónapokban teljesen feleslegesen, többnyire azért mert nem létező, csak a fejemben képzelt dolgokban hittem, azokba ringattam magam. Fájdalmat okoz az, hogy ez a kapcsolat csak a fejemben létezett és, hogy nem volt más, mint egy sivár képzelődés részemről, melyben elhittem, hogy jobb lehetek, mint Eleanor. Hogy pótolni tudom. A burok megtört és hirtelenjében minden aggodalmam elszállt, csak a bizonyosság maradt meg bennem, miszerint a problémáim felét én okoztam azzal, hogy kimutattam a gyengeségem. Sírtam olyan emberek előtt, kik előtt nem kellett volna, majdnem ellöktem Perriet szeszélyből és régi sérelmek miatt, majd beleringattam magam egy jelenetbe, egy érzésbe mely a fejemben kölcsönös, azonban a valóságban csak az én részemről... létezett.

Tüdőm tele szívom levegővel, majd az ég fele fordítom a tekintetem. A könyvekben ilyenkor lesz rossz idő, csak azért, hogy leírhassák az égbolt és természetanya alkalmazkodott a kedvükhöz. Ebben az esős és mindig borús kisvárosban azonban életem egyik legrosszabb napján, most persze undorítóan süt a nap annak ellenére, hogy már nem akarom érezni a sugarak selymes cirógatását a bőrömön. Egyszerűen rosszul vagyok attól, hogy bőrömet nap éri, hogy az emberek kétszínűek és, hogy az egész világ mocsokkal, hazugsággal és ilyen hülye, naiv emberekkel van tele, mint én.

Most elgondolkozhatnék az élet nagy dolgain, miszerint miért van megcsalás, miért van hazugság és, hogy mi az a fájdalom, keserűség, magány. Azonban tudom, hogy én vajmi keveset tudok és tudtam a világ dolgaiból ahhoz, hogy ezeket megfejtsem. Nem lehetek önzően rosszkedvű, mikor mások sokkal rosszabb dolgokon mennek keresztül, mint viszonzatlan szerelem.

Gyűlölni azonban mindenkit gyűlölhetek, hogy ennyire romlott és idióta, azonban legjobban mégis magamat gyűlölöm, azért mert még mindig szeretem Tomlinson-t.  Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem mert nem lehet csak úgy egyik pillanatról a másikra kiszeretni valakiből, csak csalódni. Azt hiszem, hogy velem is ez történt. Azonban nem fogok sírni.

-Nem – mondom ki az egy szót és ez láthatóan egy világot tör össze benne, ami sokkal rosszabbul esik nekem, mint az lojális lenne. – Nem bocsátok meg és legfőképpen nem kezdek semmit veled, soha többet. Nem vagyok mérges és még mindig szeretlek, de ez az az érzés mely nem engedi, hogy megint megalázkodjak. Ne fogom magam lejjebb sorolni egy olyan embernél, mint Eleanor Calder, mert nem vagyok kevesebb, mint ő. Az egyetlen dolog, amit itt és most sajnálok az az, hogy erre nem jöttem rá előbb. Betegesen meg akartam felelni az elvárásoknak, az elvárásaidnak melyet Eleanorral szemben állítottál fel és mindig megbuktam. Eddig azt hittem, hogy azért mert nem vagyok olyan jó, mint ő, de most rájöttem. Ne azért nem sikerült, mert nem ő vagyok, hanem azért mert JOBB vagyok Eleanor Calder-nél. Vagyok olyan jó, mint Danielle Peazer sőt ha akarok jobb is tudok lenni nála. Azonban ezeket eddig nem láttam, mert túlságosan másokkal foglalkoztam. Nem érdekel az életed Tomlinson és nagyon nem izgat, hogy milyen érzéseket táplálsz irántam. Nagyon nem vagyok kíváncsi a hazugságaidra újból, mikor én melletted álltam, mikor megcsalt, melletted álltam mikor senki nem tudott róla és melletted álltam mikor még a nevemet sem tudtad csak egyszer találkoztunk. Ismeretlenül segítettem neked én marha, miközben semmit nem kellett volna tennem érted. De erre most ráébresztettél és ezért még hálás is lennék, ha nem undorodnék tőled ennyire. Engedelmeddel most hazamegyek, megírom a cikkem, amit jövő héten elvileg lehoznak az újságba és utána felhívom a Hazzat és Perriet, hogy elmenjünk a vidámparkba. Ezt azért közlöm, veled, mert nem szeretném, hogy ott tartózkodj. Mindenféle érintkezési vonalat szakíts meg velem, ha kérhetem, mert ha nem akkor azzal csak azt éred el, hogy velük sem fogom a kapcsolatot tartani. Viszlát, Louis, remélem, nem látlak többet. Ja és még valami – fordulok vissza, mielőtt eltűnnék a parkból – Én tényleg szerettelek és szeretlek. Kérlek, hagyj engem békén.  

Majd, mint magabiztos, egyedülálló nő sétálok ki a kapun.

Sziasztok!

Megjöttem újra a frissel, remélem, hogy tetszeni fog. Ezennel meg szeretném köszönni az itt feliratkozó 18 embernek, és bloglovinon követő 20 embernek, hogy itt van és támogat engem. Nagyon jól esik köszönöm szépen. :))

Jó olvasást a legközelebbit nem tudom, hogy mikor hozom. 

ui.: Bell Boo! Ha ezt olvasod kérlek lépj be a bloggerbe és olvasd el a neked hagyott bejegyzésemet!! :) 

 Fontos lenne :)

Puszi: Kiny :*