„Az ember gyakran elképzeli, hogy miről szeretne álmodni. Éberen annyira vágyunk bizonyos álmokra, amelyek aztán sohasem látogatnak meg bennünket, amikor lehunyjuk a szemünket.”
Amint megtudtam az igazságot a múltamról az álmok
megszűntek, mintha nem is léteztek volna többé. Lehet, hogy az elmémben
realizálódott, hogy mivel tudom a teljes igazságot így nem kell elém vetítenie
a képeket, mert a puzzle már összeállt a fejemben. Bár nem hiányzik, hogy az
emlékeim minden este részletekben játszódjanak le a fejemben, mégis egyfajta
ürességet érzek most, hogy bár a nagy igazságot megtudtam az apró, eddig
tökéletesen feltárult részletek egy nagy egyveleggé olvadtak össze, ezzel megfosztva
engem a részletesség varázsától.
A szemeim mereven vizslatják a felettem levő plafont, és én
megpróbálom kizárni fejemből az olyan gondolatokat, amik a régi, talán sosem
létezett családom felé kalauzolnak. Tudom, hogy mindenki más megvetéssel, vagy
hidegen gondolna rájuk, nekem ez viszont csak egészen tegnapig ment, mikor is
az álom elmaradt, bennem pedig újra feléledt a kíváncsiság.
A kezem újra és újra megindul néha a telefonom felé, azonban
magamat is legyőzve állok meg mindig az utolsó pár milliméteren. Azonban a
figyelmem mikor csak egy kis időre is hagyom elkalandozni, már csak azt veszem
észre, hogy Caleb számát tárcsázva a fülemhez tartom a kagylót. A készülék
kicsöng, de már nem tudom időben lerakni, ugyanis egy hang beleszól reménykedve
és némi várakozással.
-Kendi…- azonban nem bírom tovább, gyorsan bontom a vonalat,
majd megpróbálom normalizálni az időközben felgyorsult légzésem. A szemem
szúrni kezd, mégis még magamat is meglepve visszatartom könnyeim és nagy
levegőt véve felkelek az ágyamról, miközben megpróbálok nem tudomást venni a
most szüntelenül csörgő készülékről.
Lemászok a lépcsőn és tekintve, hogy ma délután nem kell
bemennem a céghez, így megengedem magamnak a zenehallgatás luxusát. A
hangszórókat maximális erőre tekerem és lefeküdve a kanapéra, becsukott szemmel
hallgatom a hangfalakból felcsendülő zongoraszámot. Amint leütnek, egy
billentyűt úgy érzem, hogy valami átszakad bennem és újra síni támad kedvem,
azonban megint sikerül felülkerekednem az érzéseimen. Majd hallgatva a szomorú
számot, megnyugszom és végül álomtalan álomba szenderülök.
Az arcomon végigsimító langyos kéz ébreszt fel mély
szendergésemből, és kinyitva a szemem Louis kék íriszeibe bámulok bele, amik
megint elvarázsolnak engem, mint egyszerű, földi halandót. Tudom, hogy nem
lenne szabad, tudom, hogy ez még korai a mostani újra rendbeálló kapcsolatunkat
tekintve, de nem tudom magam fékezni és nyakánál lehúzva magamhoz ajkaim az
övéire tapadnak, és mohón falni kezdik azokat. Ő persze nem ellenkezik, amiért
nem tudom okolni és nem is akarom, de végül mégis én szakítom meg az édes
érzést, ám ő nem tiltakozik, és nem erőlteti rám az ugyan kézzel fogható
hevességét és ezért csak becsülni tudom.
-Sajnálom, hogy felébresztettelek, de Caleb- itt megakad a
hangja-, szólt, hogy felhívtad, de aztán beleszólás nélkül lecsaptad a telefont
és utána meg nem voltál hajlandó felvenni, így megszerezte valahonnan az én
számot és értesített engem, ugyanis őszerinte-amit mellesleg jól hisz-, nem
igazán örültem volna, ha ezt eltitkolja előlem és ő maga jön ide megnézni, hogy
minden rendben van-e veled- hadarja el a kissé kacifántos magyarázatát közben
hevesen gesztikulálva, ez mégis annyira Louis-os, hogy csak mosolyogni tudok a
hevességén.
-Semmi baj, Lou….sajnálom, hogy aggodalmat okoztam, de
gondolkodnom kellett. Rendbe kellett tennem magamban, hogy mit is akarok most
pontosan. Mert bár biztos vagyok benne, hogy a kapcsolatunknak van jövője, ah
így folytatjuk tovább és Perriék-ben megtaláltam a tökéletes barátokat, de
bevallom, hogy hiányérzetem van azóta, hogy megtudtam az igazat-itt egy kis levegőt veszek.
-Nem a miatt van hiányérzetem, hogy hirtelen honvágyam támadt
volna, vagy esetleg a szüleim hiányoznának, hisz még nem is emlékszem rájuk,
így jogosan nem is érezhetek miattuk ürességet, hisz sosem voltam velük teljes.
De hiányzik az, hogy a szemükbe nézhessek és számon kérhessem őket a
tetteikért, azért amit tettek és az, hogy egyszer legalább a szemükbe
mondhassam az összes sérelmem, legyen az igaz, avagy alaptalan. Akarom, hogy
lássák kit hagytak el.
Louis egy ideig a szemembe bámul, majd nagy sóhajjal bólint,
jelezve, hogy bár nem érti a gondomat, de elfogadja és mindenben támogat és
nekem az több mint elég. Nem tudja megérteni, mert nincs az én helyzetemben és
értékelem benne azt, hogy nem hazudja a megértést.
Lassan az övébe csúsztatom a kezem, és mint tegnap a fejem a
vállára hajtom, hogy szemeim újra lecsukódhassanak, azonban ekkor már nem
tervezek aludni csak illatát beszívva, pihentetem a szemeimet.
Azonban ekkor kopogtatnak, amit az elhalt zene miatt
meghallok, így kénytelen-kelletlen, de elsétálok az ajtóig ahol egy igen
kétségbeesett Styles tekint vissza rám, szemei könyörgően keresnek egyfajta
választ a szemeimben, azonban míg nem tudom keseredésének az okát, addig nem
tudok semmi biztatót mondani. Így, ezekkel a tényekkel beinvitálom őt a lakásba,
és míg Louis-t elküldöm egy pohár innivalóért, addig őt leültetve a kanapéra,
elé térdelek. Kezeim a térdére fektetem szememmel kitartóan az övét
fixszírozom, de sajnos nem hajlandó szavak nélkül a mesélésbe fogni, így megelégelve
a csendet rákérdezek a baj okára.
-Mi a baj Harry? – ő csak üveges szemmel pillant rám, látszik
rajta, hogy bár lelkileg máshol van, de testileg szüksége van a támogatásomra,
így még egyszer felteszem a kérdést amire igencsak megdöbbentő választ kapok.
-Ikrek – leheli halkan, amit először nem értek meg, de még
másodszorra sem jövök rá a szónak a vonatkozására.
-Ki ikrek?- szemeim még mindig kitartóan kapcsolódnak az
övébe azonban ő megszakítva a szemkontaktust megrázza a fejét, mintha még neki
is sok lenne a dolog.
-Melody-nak van egy ikertestvére, aki szerelmes belém, míg
Melody akit én szeretek csak barátként tekint rám, és köszöni szépen, boldogan
éli mindennapjait a barátjával- ennél a pontnál én is megrázom a fejem, majd
mikor összeáll a kép csak sajnálkozóan elhúzom egy röpke percre a szám, de ezt
hamar be is fejezem, ugyanis itt a sajnálkozással nem érünk el semmit. Én sem
szeretem ha sajnálnak.
-Én….ez nekem is sok – mondom halkan, hisz, ahogy Louis sem
hitegetett engem, úgy nekem sem áll szándékomban ezt tenni Harry-vel. Ilyen
eset minden 100-ik évben történik, de nem is Harry lenne az, ha nem ő lenne az
egyik az olyan férfiak közül, akik az ilyen esetet kifogják. Csak lemondóan
megcsóválom a fejem, majd egy kicsit magára hagyva Louis-t és Harry-t a
nappaliban felfutok a szobámba.
Lecsúszok az ajtó mentén és próbálom szétválasztani a saját
kusza gondolataim a Harry baja felé csapongókkal, azonban ettől csak megfájdul
a fejem és ez olyan dolgokra visz rá, amit lehet, hogy később megbánok.
Azonban mégis felkapom a telefont és tárcsázom Perrie számát
miközben másodpercenként pillantok a faliórára, ami ütemesen kattog. A 25-ik
váltásra végre beleszól a telefonba barátosném, én azonban köszönés nélkül
egyből a közepébe vágok.
-Menjünk el kempingezni.
Sziasztok!
Bár elég későn, de megérkeztem az újjal, amiben van valószínűleg néhány kisebb avagy nagyobb vesszőhiba, azonban idő híján nézzétek el ezt most nekem. Mivel az órarendem elég sűrű és még sűrűbb lesz a jövőhéttől, így valószínűleg, csak ilyen kutyafuttában tudom majd felrakni a részeket, amiket a hétvégén majd leellenőrzök még egyszer. Azért remélem annyi hiba nincs benne, és jól olvasást!
Kommenteknek örülnék, de semmi sem kötelező! :)
Puszi: Kiny :*
