Mert én is besokallok

Befejeztem. Elegem van abból, hogy amit csinálok az soha senkinek nem elég. Megértem a „nagyérdemű közönséget”, hogy bizony nehéz várni egy-egy részre, de azoknak, akik itt hagynak emiatt, azoknak kívánom tényleg tiszta szívemből, hogy érezzék át ugyan ezt. Nem fogom megtenni, hogy a tanulás rovására vezetem a blogot, hiszen én sem ebből fogok megélni csupán szeretetből és miattatok folytatom még mindig. Folytattam.

A másik ok az, hogy minden képzelőerőm elveszett ehhez a bloghoz. A túlzottan, már-már betegesen rajongó directioner-ek az idegeimre mennek. A blogok 1D-el tucat számra jönnek létre, rosszabbnál-rosszabb történetvezetésekkel, tucatabbnál-tucatabb alapötletekkel, de ők írnak egy 18 karikás részt és egyszerűen durván 20000 fölé emelkedik egyből a látogatottság és 60 rendszeresük minimum van.

Félreértés ne essék, nem vagyok elégedetlen a statisztikámmal, mert nekem nem ez a fontos. Nem mondom azt sem, hogy az én történetem tökéletes, hiszen mindenkinek más a stílusa, mindenki mást szeret, de az, hogy nekik lehet késni nekem nem, az elég.  Emellett mivel kritikát nekem nem írtok, azt sem tudom, hogy hol rontom el. Biztos tudjátok, hogy mi nem tetszik a történetben nektek, de annyi már senkiben sincs, hogy írna akárcsak nekem privátba egy e-mailt, ha esetleg a nevének felvállalásával vannak gondjai. De nem ezt 

sem érdemlek egyszerűen csak a piros X-re kattintani könnyebb.

Akkor nekem is könnyebb lesz. Besokalltam az emberek rosszindulatúságából, abból, hogy akármit csinálok én itt nektek, kritikára, visszajelzésekre nem méltattok, de ha kések, akkor én vagyok a szemét. És tudjátok mit? Nézetek végig a bloggerek közt találtok-e olyat, aki 1D-s történetet tud nagy lelkesedéssel írni, de van legalább 16 éves és nem csak szex jelenetekkel, helyesírási hibákkal és sablonokkal van tele az egész.

Talán majd egyszer újra fogok fejezetet feltölteni, de most egyelőre csak a másik blogomon leszek megtalálható. Ha akartok, akkor oda nézzetek be, de előre szólok! ÉN vagyok az író, ÉN döntöm el, hogy mikor jönnek a fejezetek. Ha valakinek valamilyen problémája észrevétele van, írja meg nyugodtan nem harapom le a fejét. És mondom azoknak, akik felháborodva fognak rámenni a blog kikövetése gombra.

Hastala Vista!

21., Néha csak élvezzük az életet

„Saját tapasztalatomból tanultam meg, hogy az igazi boldogság forrása önmagunkban rejlik, s hogy az emberek nem tehetik igazán boldogtalanná azt, aki boldog akar lenni.”

A szerelmi élet nem egy könnyű téma. Lehetsz gyerek, felnőtt, avagy már a 60-as éveit taposó személy, a világ szerelmileg nehéz helyzetét mindenki átérzi. Lehet, hogy adott esetben nem tudsz hozzászólni a világ, politikai témáihoz, nem tudsz semmit a kvantumfizikáról, vagy esetleg még írni és számolni sem tudsz, de mindenki mondhatja már, hogy volt az életében egy olyan személy, akitől a szíve hevesebben vert a mellkasában. Na jó,olyan 4 éves kortól mindenki.

A szerelem szívben könnyű, agyban nehéz játék, az érvek kontra ellenérvek csatája a két szervben, a racionális gondolkodás és a szentimentalizmus határa melyben mindig az erősebb, vagyis a szív győz. És itt kezdődnek a gondok. Az emberek érzelmei lehetnek két, de akár egyoldalúak is. Sosem tudhatod, hogy a jelek melyeket megfigyeltél helyesek, avagy csak a barátkozásra szánt, de egyébként rosszul értelmezett jelek összessége, melytől a te szíved, mint egy egyszerű kártyavár egy kis széltől, összeomlik.

És, hogy ki az oka ezeknek a szerelmi csalódásoknak? Az a fél, aki nem tudja szíved érzéseit megfelelőképpen viszonozni, netán a barátok, amiért bátorítottak a kezdő lépés megtételére? Hát, nem. Ezekért csak és kizárólag te vagy az egyetlen hibás, hisz senki nem mondta, hogy szép befejezése lesz a történetnek és senki nem tud kiszemeltedhez hozzákényszeríteni, ha te meghúzod azt a bizonyos átléphetetlen határvonalat. Ez nem félénkség, ez racionális, őszinte és minden mást kenterbe verő gondolkozás.

Azonban a szerelmes szívnek elég nehéz parancsolni, főleg ha a szíved elrablója éppen a te szemeidbe bámul és olyan nagyon, de nagyon erotikusan szemez veled. Legalábbis szerinted.

Lehet, hogy mindössze azért mosolyog, mert te is olyan bambán bámulsz rá, vagy, mert esetleg, mint barát te is felkeltetted az érdeklődését. Azonban ezt a nagy találkozás pillanatában felmérni nem könnyű, sőt, szinte lehetetlen. Ekkor jönnek a kicsit elfogult szülők, barátok és egyéb más személyek, akik, még ha csak szimpla együttérzésből is, de neked adnak igazat, nem is sejtve, hogy te szenveded el ezzel a sokkal nagyobb kárt. De minden barát ilyen? Hát én nem.

Harry az utazás első napjáig szinte minden estét nálunk töltötte és bár volt, mikor Louis is csatlakozott hozzánk harmadiknak, de próbáltam az én boldog szerelmi életemet előtte háttérbe szorítani, hisz azért belém is szorult együttérzés. Azonban nem lehettem minden pillanatban körültekintő, így voltak pillanatok mikor elkaptam Hazza egy-egy pillantását a Louis-val váltott csókjaink után és hadd ne mondjam, hogy nem volt a legszebb pillantás, amit valaha kaptam. Azonban ezért nem hibáztatom. Mindenkinek ilyenkor minden szerelmes pár nyűg, de egy idő után mikor kilábalsz a gödörből neked is könnyebb lesz befogadni a minden felől érkező szerelmi életet. Bár nem mondom…rohadt nehéz.

Most is, mikor az autóban ülök, mellettem Louis fogja a kezemet, előttem pedig Harry és Niall ül, miközben a zene halkan dübörög a hátra beépített hangfalakból. Az út simán terül el előttünk, utazásunkat csak néha egy-egy kisebb kátyú zavarja. Kezem meg- megremeg, miközben az ablakon át nézem a mellettünk elsuhanó tájat. A kisebb városokon áthaladva sok gyereket látok játszani az utcán, ezzel ellentétben, a nagyvárosokban inkább az autóké, dugóké és hatalmas tömbházaké a főszerep. Úgy az út utolsó, egy harmadában lecsukódik a szemem és hosszú idő után újra álmodom.

„Egy hálószoba. A falak krémszínűek, felül egy barna keretcsíkkal. Jobbra egy gardrób, balra egy fürdőszoba nyílik, míg a szoba közepén egy fekete, vaskeretes, krémszínű huzattal leterített ágy áll. A berendezés többi része sem hivalkodó színű, hogy felhívja magára a figyelmet inkább az egész környezet olyan, mintha egy nagy egészet alkotna. Vízzubogás. Tudom, hogy álmomban járok a volt házamban, tudom, hogy nem valóság az egész mégis egy pillanatra ott érzem magam, azokkal az emberekkel körülvéve, akik eldobtak. Normális esetben az ember sírna, vagy dühöngene, én mégis csak leheveredek az ágyra és visszagondolok azokra az időkre, amikre nem emlékszem. Groteszk. A szívem nem hasogat a fájdalomtól, a hiánytól inkább csak furcsán érzem magam a múltban, az emlékeimben, amelyekről csak egyféleképpen tudhatom meg, hogy igaziak-e….”

-Kendi..ébredj..- rázza meg a vállamat finoman Louis én meg kinyitom a szemem és álmosan pislogok a barátomra. Szájával finom puszit lehel az orromra, majd kiugorva a kocsiból, átfut az én oldalamra, hogy engem is kisegítsen. Aranyos gesztus, miközben Harry-ék a kis apartman házba pakolják be a cuccokat.

-Menjük, nézzük meg – mosolygok, majd megfogva egymás kezét elindulunk felfedezni a nyaralóhelyet. A ház kívülről is szép, de engem inkább a hatalmas tó melletti fekvése nyűgöz le teljesen, nem is beszélve a nem túl fényűző, de pazar berendezésről. Igaz, hogy először sátorozást beszéltünk meg, de Perrie szülei olyan gondoskodóak voltak a lányukkal, hogy az egyik, a kiadó tulajdonában álló apartmant a rendelkezésünkre bocsátották. Egy hónapig.

Az említett is épp megjelenik, mégpedig elég hatásos belépővel. Értsd: Egyszerűen a nyakamba szakad a teljes súlyával együtt.

-Megjöttem! – neveti vidáman, majd mielőtt lehordhatnám a kisebb pankráció miatt, egyszerűen a közös szobánkba tuszkol, majd az ágyra dobva a bőröndömet kiveszi belőle a bikinit, amit kinézett nekem, hozzá egy szép strandruhával illetve egy papucsot és egy kalapot. Magának is hasonlóan választ öltözéket, majd míg engem a fürdőszobába tuszkol, addig ő a szobába öltözik át.

A készülődésre kapok öt percet, de ez is túl soknak bizonyul, hisz még három percem marad, mikor teljesen készen kilépek a fürdőből. Ott már Perrie vár szintén teljes öltözetben, miközben ezer wattos vigyorát mutogatja, melyet én is szívesen viszonzok.

Jó barátnőkhöz méltóan együtt rontunk ki a házból, ami előtt a fiúk még pakolnak ki a három autóból, amivel jöttünk. Csak egy furcsa pillantást vetnek ránk, majd csak megcsóválják a fejüket a szertelenségünkön és engednek bennünket utunkra.

A homokba lépve rájövünk, hogy teljesen felesleges homokos tengerparton a papucs, így inkább gyalog tesszük meg az utat a mesterségesen kialakított tóig. Ledobáljuk a cuccunkat, majd nevetve futunk egymást lökdösve a vízig. A napsugarak kellemesen simogatják a bőrünket, a hideg víz hűti felhevült testünket. Körülöttünk még elég sokan vannak, bár ez várható is volt egy mesterségesen kialakított üdülőparadicsomtól a nyár kezdő szakaszában. Most, hogy meg volt az évzáróm teljesen felszabadultan élvezhetem az elkövetkezendő egy hónapot, mivel még az írás alól is felmentett lettem, természetesen fizetés nélkül.

Mikor megunjuk a pancsolást kiheveredünk egy törölközőre, a partra egymás mellé, majd miután bekentük egymás hátát naptejjel, ténylegesen átadjuk magunkat a napozásnak. Olyan 10, avagy 15 perce feküdhetek békésen a plédemen mikor a fejemre mért ütés teljesen kizökkent alfa állapotomból, melyre természetesen nem a legjobban reagálok.

-Ó, hogy az a… Melyik idiótának adtak labdát a kezébe? – kérdezem dühösen és kicsit hangosabban, mint kéne ugyanis az említett éppen mellettem áll, és mosolyog le rám olyan bűnbánó mosollyal, hogy egy perc alatt megbocsátom minden eddigi elkövetett és még el nem követett bűnét.

-Bocsánat, én csak….. – mosolya egyre fakóbb lesz, miközben beszél hozzám, majd ahogy leveszem a napszemüvegem, teljesen elsápad. Amúgy sem szoli barna színe, teljesen fehér árnyalatot vesz fel, melyről nem tudom eldönteni, hogy mentőt hívjak, vagy könnyesre nevessem magam, nem törődve az etikettel. Mivel egyik sem tűnik reális megoldásnak, így a köztes verziót választom… rákérdezek a bajra.

-Mondd, minden rendben?- kérdésemre felocsúdik döbbenetéből, majd gyorsan magához véve a labdát visszafut az őt már türelmetlenül szólongató társaihoz.

Ránézek Perrie-re, aki szintén értetlenkedve figyeli az esetet, majd miután kiegyezünk abban, hogy ezt az utazást semmi nem ronthatja el, visszafekszünk a plédre és tovább élvezzük a napot.

Sziasztok! Itt a friss! Tudom, hogy sokáig tartott,  de sajnos a következőre sem tudok pontosabb időt mondani. Köszönöm azoknak akik kitartanak mellettem a rengeteg késés ellenére, és ilyenkor érzem, hogy érdemes ezt csinálnom! Nem is beszélek tovább, hanem mindenkinek további szép napot kívánok! 

Lent lehet komit hagyni, vagy akár chatben, de oldalt megtaláljátok az e-mail címem, oda is nyugodtan írhattok! 

Puszi:  Kiny :*

Figyelem!

Sziasztok!

Tudom, hogy a részek lassan jönnek és, hogy nem igazán hosszúk (bár megjegyzem, hogy egy-egy fejezet körülbelül 2 és féloldal Wordbe),de nem tudok mást csinálni. Az óráim nagyon megterhelnek, most is csak infóról tudok írni,mert egyébként nem kerülök géphez. A következő fejezetet írom,de kérem türelmeteket és kitartásotokat! 

Addig is puszi mindenkinek! 

Kiny :*