4/2 ., Segítek!

"Mindent elviszek és mindent itt hagyok,
Sohasem voltam és sohasem vagyok,
Te álmodj engem, álmodj tovább,
Soha nem veszíthetsz el."

-Perrie, ne! – visítom szinte teli torokból mikor a hinta erősebben megnyikordul alattam ahogy barátnőm egyre följebb löki. Perrie beleül a mellettem levő szintén fa hintába majd ugyanolyan sebességgel elkezdi lökni magát, ahogy az előbb engem lökött. A lábunkon már rég nincsen zokni és cipő egyszerűen csak élvezzük, ahogy a szél bele-bele kap a hajunkba és a fűről még fel nem száradt cseppek a talpunkhoz tapadnak a nagy sebesség miatt.

Pár perccel később mind a két hinta lassít, majd elvesztve a lendületet le is áll. A talpamat fűszálak ezrei csikizik mégsem akarok kimozdulni ebből a tökéletesen nyugodt és idilli képből.  Ám minden jónak vége szakad, ahogy ennek is. Perrie telefonja megint megcsörren, de most fel is veszi.

-Szia, drága – a megnevezésből tudom, hogy Zayn van a vonal másik végén így egy kicsit arrébb csámborgok a Temze partján, hogy a szerelmesek tudjanak kellően nyugodt légkörben csevegni. A lábbelimet nem húzom vissza, csak úgy mezítlábasan indulok neki az ösvénynek. Mellettem a folyó kéken és iszonyatos mélységével hömpölyög, melytől egy percre megszédülök. Szerencsére visszanyerem egyensúlyom így nem történik nagyobb baj, mint kéne.

-Beleesik szép hölgy még a végén – hallok meg a hátam mögül egy jól ismert hangot és megfordulok.

*Louis szemszög*

-Hazza, hagyjál már – kiabálom hátra a fürtösnek, ahogy kilépek a levegőre kezemben a mobilommal. A vonal túlsó végén Eleanor várakozik arra, hogy felvegyem végre a csörgő készüléket, így nem is váratom tovább.

-Szia, drága – szólok bele jókedvűen, de a válasza hideg, és érzelemmentes.

-Szia, Louis. Ha nem nagy kérés, akkor ki tudnál jönni a reptérre 20 percen belül? – a vonal recseg, de a szinte utasító élt így is érzem a hangjában. Igennel felelek a kérésre, majd letaglózottan és sietve rohanok be a házba a cuccaimért. A fiúkat teljesen ignorálom most a tudatomból csak a reptér és El képe mosódik össze az agyamban. Ahogy beülök az autóba észreveszem, hogy izzadok. A kezem remeg a kormányon és olyan erővel szorítom, hogy az ujjperceim elfehérednek.

Kifújom a levegőt, majd megnyugtatom magam… hisz nem jelent semmit, hogy kihívott a reptérre.

A győzködésem sikerrel zárul ugyanis újra jókedvűen indítom be a motort és megnyugodva szelem a métereket a reptérig.

Amint leparkolom a kocsit kiugrok, és egy gombbal riasztózom is a járművet. A kétajtós, üvegkapu kinyílik előttem és nem messze a bejárattól megpillantom Eleanort Daniellel együtt. Közelebb megyek hozzájuk és mikor észrevesznek Dani szomorúan odébb megy egy kicsit. A kezdeti örömöm értetlenségbe csap át, mikor megpillantom El mellett a 3 bőröndöt, és egy jegyet a kezében. A fejemben már kezdenek körvonalazódni a dolgok mikor elé érek és megpillantom a könnyes, mégis mosolygós arcát amint végigpasztáz mintha az emlékezetébe akarna vésni.

Felemelem a kezem és elsimítok az arca elől egy hajtincset, hogy ezzel is időt nyerjek mielőtt beszédre kerül a sor. Ő is így gondolkozhat mivel arcát a mellkasomba fúrja és érzem, hogy eddig visszatartott könnyei eláztatják a pólómat. Teste néha-néha meg remeg, de ezen kívül semmi nem mutatja, hogy búcsúzunk. Mert tudom, hogy most éppen elválunk egymástól és ezzel életem egy szakasza is lezárul.  Ne sírok csak hangtalanul szenvedek elválásunk utolsó perceiben.

-Louis én…- szólal meg hirtelen Eleanor és égő, de száraz szemekkel hallgatom a kegyetlen szavait. – Sajnálom. Hidd el, hogy nem így terveztem, de ez lett belőle. Kaptam Amerikába egy ösztöndíjat, de ez azzal jár, hogy el kell mennem. Én… hidd el, hogyha lenne másmilyen mód, akkor nem tenném ezt, de nekem ez az álmom Lou. Kérlek, értsd meg. Nem kérem, hogy várj rám, mert én sem teszem. Csak azt kérem, hogy ne felejts el – tarkómnál fogva lehúz magához és száját az enyémre tapasztja. Csókunk elmélyül, de egy idegesítő géphang beszállásra szólítja fel őket és ekkor Dan is közelebb lép hozzánk, majd elbúcsúzik a barátnőjétől.

Már másodszori felszólítást kapják az utasok mikor El elsétál a terminálhoz és egy utolsó pillantást vetve ránk kisétál az életünkből. Lehet, hogy örökre, de lehet, hogy nem. Viszont az biztos, hogy egy részem most elveszett.

*Kendra szemszög*

Mögöttem Lucas áll és méreget bűnbe csábító szemeivel miközben nyelve végigszalad az alsó ajkán, benedvesítve azt. Meglepetten és egy kicsit ködös aggyal nézek újra a szemeibe, ami eddig az ajkára tapadt.

-Szerintem tudok vigyázni magamra – a válaszom gyenge és remegő hangon szól, ami még engem is meglep. Mi van velem?

-Azt látom - válaszolja gúnyosan majd közelebb lép hozzám mire én hátrálnék, de mögöttem a Temze folyik. Megtorpanok ezzel őt is megállásra kényszerítve. Felszegem a fejem és felteszem magamnak a kérdést.

„Miért is hunyászkodom meg előtte? „

Előre lépek és látom, hogy meglepi a cselekedetem. Viszont ahelyett, hogy békén hagyna csak egy győztes mosoly tűnik fel az arcán. Rájövök, hogy végig ezt akarta. Azt hiszi, hogy sima ügy leszek. Majdnem elkáromkodom magam, de megőrizve a hideg vérem egy terv körvonalazódik a fejemben. Még közelebb megyek ehhez a felfuvalkodott hólyaghoz és próbálok minél csábítóbban sétálni. Mikor elérek Lucashoz tenyerem a vállára teszem és arcommal közelebb hajolok az övéhez. Megvárom míg lehunyja a szemeit és ekkor felemelem a térdem. Rúgok.

A fiú előttem csuklik össze miközben kezét lüktető testrészére szorítja és szájából többfajta, válogatott szitok hangzik el.

-Nők előtt nem illik káromkodni. Nem mondták még? – a hang megint a hátam mögött szól, de mondandóját minden bizonnyal Lucashoz intézi. Fáradtan és beletörődve fordulok hátra. Ennél rosszabb pasi már nem jöhet ma.
És nem is tévedek. Mögöttem Styles áll, göndör fürtje belelóg a szemébe, de a kisfiús sármját ez csak növeli. Köztem és a földön térdepelő Lucas között járatja a szemeit és egy szót sem szól. A vállamhoz egy kéz ér, amihez Perrie hangja is társul.

-Zayn most mondta. Megyünk – a szavai bűntudattól csengenek, és ekkor megértem, hogy fontos dologról van szó. Lucast otthagyva elindulunk vissza a parkolókba a kocsikhoz és közben megkérdezem.
-Mi történt? – kettejük közül Styles hajlandó válaszolni.

-Louis összeomlott. Eleanor elment – és itt jön az a pont mikor semmit nem értek csak azt tudom, hogy valahogy segítenem kell.

Sziasztok!
Hát itt van a fejezet második része, de nem tudom, hogy mennyire fog tetszeni nektek. Most már a szomorú részeket hanyagolni fogjuk, de nem véglegesen (hisz akkor mi lesz benne a dráma?! :) ) A következő fejezet fogalmam sincs, hogy mikor fog jönni. Majd egyszer csak, de sietek vele. Jó olvasást! :)

4/1., Mi is a szerelem?

"Van aki keresi, van aki élvezi, van akinek hiányzik s van akinek nem. De mi van az olyanokkal akik nem tudják, hogy mi a szerelem? "

A nap sugarai alattomosan besurrannak a reluxa foghíjasan leengedett redői közt. A fények a szemhéjamat veszik célba ezzel felkeltve legédesebb álmaim egyikéből. Az arcomon egy hatalmas mosoly van a korai időpont ellenére. Elmegyek a fürdőbe, hogy a mai napra egy kicsit felfrissítsem magam. Mivel szombat van, így nem aggódok a késéstől.

Levetkőzöm és beleereszkedek az előzőleg engedett langyos vízbe. A fürdő jobb oldali falon levő ablakát kinyitottam még az előbb, így onnan is jön egy kis friss tavaszias levegő. Ellazultan dőlök a sima, feszített víztükörre, mely mozgolódásomtól most hullámzani kezd. Akármilyen gyerekes gondolat is, de olyan nagy késztetést érzek a fröcskölésre, mint még soha.

Gyerekes csínyem vagy inkább butaságom véghezvitelében az akadályoz meg, hogy dörömbölnek az ajtón. 

-Kendra! Csörög a mobilod! – mivel mindenem csupa víz így kiszólok anyának, hogy legyen szíves hozza be a zenélő készüléket. Természetesen mire felvenném a hívó fél megbontja a vonalat. Érdeklődve pillantok a kijelzőre, de mikor meglátom Perrie nevét hirtelen eszembe jut a mára tervezett programom. Visszaadom anyának a készüléket – aki eddig türelmesen megvárta, míg a kis készüléket nyomogatom-, majd amilyen gyorsan tudom, lecsutakolom magam. A hajamat is átdörzsölöm a kedvenc samponommal, majd már kint is vagyok a kádból magam körül törölközővel.

Lábaimat igencsak szedem, miközben a szobám felé haladok. Talpam nedves nyomokat hagy a padlószőnyegen, de a normális esettel ellentétben most még ez sem érdekel. Szinte betöröm az ajtót, ahogy elérek a lakrészemig, de még ennél is gyorsabban nyitom ki a szekrényem ajtaját és veszek elő pár ruhadarabot apa legújabb kollekciójából. 

A felöltözés gyorsan megy és a hajamat is csak kivasalom majd már a bejárati ajtón kívül vagyok. Látom, hogy anya milyen csalódottan néz rám és eldöntöm, hogy holnap beiktatunk egy anya-lánya programot. Persze azért a lelkiismeret-furdalás sem maradhat el ugyanis amióta van Perrie – az első legjobb barátom -, kicsit elhanyagolom a szüleim.

Mielőtt azonban az önsajnáltatás mocskos bugyraiba merülhetnék, elérem az árvaház épületét. Belépek és a gyerekek megint Perrie körül ülnek miközben ő felolvas nekik. Természetesen barátnőm észrevesz, de leintem és én is elhelyezkedek egy kényelmesnek tűnő széken. A mai mese a Hamupipőke.

Engem is magával ragad a mese fonala és a többi kislánnyal és kisfiúval együtt képzelem bele magam a történetbe. A ragyogó báli ruhák, ugyanakkor a lány szenvedő sorsa. Valahogy átérzem az ő fájdalmát. Hisz ő is árva.

Miután megvolt a Happy End-es befejezés rájövök, hogy ez bizony nem az én életem. Ez egy tündérmese… és azoknak mindig szerelem a vége.

De mi is az a szerelem? Néhányan áldásnak, néhányan átoknak ítélik meg mégis minden ember életében jelen van. Fájdalom, keserűség azonban öröm és nevetés hordozója is ez az egy szó, mégis engem mintha elkerülne.

-Kendi! – ölel meg Perrie majd furcsán méregeti az elrévedő szemeimet. Megrázom a fejemet majd közösen játszunk még egy órát a kicsikkel. Azonban délben elfogy az időnk így el kell búcsúznunk a gyerekektől.

Mikor már az utcán sétálunk és Perrie hatodszorra kíséreli meg, hogy belelökjön egy bokorba – szegény ma nem teljesen komplett -, felé fordulva megkérdezem.

-Perrie, milyen a szerelem? –erre a lilahajú megrökönyödéssel kevert izgalommal és értetlenséggel fordul felém.

-Hogy, hogy milyen a szerelem? – kérdez vissza, mintha nem értette volna jól az előbbi mondatot. Nagyot sóhajtok és megállok. Lecövekelünk az utca közepén miközben az égből eső kezd el cseperegni, bár csak bárányfelhők tarkítják a kék boltot. Hiába, ez London.

-Én csak… tudod fogalmam sincs milyen az a szerelem. Sosem volt részem még ebben az érzésben és én csak… tudod mit, hagyjuk. Hülyeség volt már belátom – indulok el miközben az esőcseppek arzenálja éri el az arcomat. Nem húzom fel az esernyőt, amit a táskámba tettem még indulás előtt csak hagyom, hogy a víz kicsit lehűtse beforrósodott orcáim. Perrie a sokktól letaglózottan kicsit lemarad tőlem, de mikor beér, megállít.

Vállamnál fogva maradásra késztet és nekem deja vu érzésem támad. Mintha már átéltem volna egy hasonló helyzetet.

-Kendi, ez nem hülyeség. Sajnálom, hogy úgy fennakadtam ezen a kérdésen, de eddig mindenkinek magától értetődő volt az a fogalom, hogy szerelem. Nem akartalak megsérteni, vagy esetleg kicsúfolni csak furcsa. De ha eljössz velem ebédelni akkor szíves örömest megosztom veled ennek a furcsa, de mégis leküzdhetetlen érzésnek a jó illetve a rossz oldalait is – ahogy ott áll előttem és baráti szeretettel néz rám rájövök, Perrie az egyetlen barátom, de a legjobb akit ezen a világon kaphattam.

Miután megvolt a mesébe illő összeborulás, tényleg betérünk egy kis fogadóba és rendelünk is az étlapról miután helyet foglalunk az egyik pincér segítségével.

Perrie telefonja megcsörren, de ő csak előveszi és pár gomb lenyomása után visszateszi a táskájába, mintha mi sem lenne természetesebb.

-Nem volt fontos hívás? – kérdezem érdeklődve, de ügyelek rá, hogy nem legyen túl tolakodó a kérdésem. Hisz attól még, hogy a barátnője vagyok nem kutathatok az életében.

-Csak Zayn csörgetett meg, de írtam neki egy SMS-t, hogy később beszélünk, mert most a legjobb barátnőmmel vagyok – mosolyog rám kedvesen nem is tudva, hogy szavaival mekkora reményt és boldogságot önt a szívembe.

Az ételt kihozzák mi pedig neki is állunk elfogyasztani miközben Perrie mesélni kezd.

-Szóval azt szeretnéd tudni, hogy milyen a szerelem? Hát akkor készülj fel kislány, mert bár néha olyan, mint egy tündérmese, de van olyan is mikor átcsap valami egészen másba.

-A szerelem… huhh – fújja ki a levegőt, majd beletúr a hajába, mintha a megfelelő szavakat keresné a definiáláshoz – a szerelem egy olyan érzés ami mindent megváltoztat magad körül. Mindent jobbnak és szebbnek látsz, úgy érzed, mintha minden nyugodtabb lenne körülötted. Ha a szerelmed viszonzott akkor az érzés a droghoz hasonlítható. Pár centivel a föld felett jársz és a realitás érzéked már rég nincsen. Ugyanakkor van melletted valaki aki a földön tart és akiben a támaszod lelheted. Nincs annál jobb érzés mikor, egy borongós estén valakihez hozzábújhatsz, vagy amikor másnaposan felébredhetsz valaki mellett tudva, hogy akármilyen borzalmasan nézel ki, neki mindig a leggyönyörűbb maradsz. – miközben beszél a szemei egy pontra fókuszálnak és több milliárd fontot rá mernék tenni, hogy közben Zayn-re gondol.

A lelkesedése átragad rám, de ekkor jön az érem másik oldala.

-De a szerelem nem mindig csupa vidámság. Ez lehet a legnagyobb örömöd, de a legnagyobb depresszióba is süllyeszthet akármikor. Mert ha szeretsz valakit és a mindenséget jelenti neked… az elvesztésével semmid nem marad – Perrie befejezi a mondandóját, majd mintha mi sem történt volna, elfogyasztja a tányérján lévő maradék húst és köretet. Nekem viszont csak egy dolog visszhangzik a fülemben.

„SEMMID NEM MARAD. „

Sziasztok!

Mindenkinek kellemes Ünnepeket kívánok és remélem, hogy ilyenkor is jut a történetre egy kis időtök. A Húsvétra való tekintettel két fejezetet teszek fel ami igazából egy, de ketté lett szedve mert iszonyatosan hosszú lett volna.

Jó olvasást! :) 

ui.: a második fele délután kerül fel ;) Kellemes Ünnepeket mindenkinek! :)

3., Azok a szemek

"Mosolyogva ébredek, mosolyogva félek, mosolyogva kérek, mert mosolyogva élek, mosolyogva nézek, csak mosolyogva érzek, mosolyogj ha kérlek, a mosolyodból élek."

A hír speciális újságíró szakmai eljárás eredményeként jött létre, egy olyan ellenőrzött és igaznak bizonyult információ, amely közérdeklődésre tart számot. – körmölöm a papírra, ahogy Mr. Kerr diktálja a definíciót. Az egész osztály csendben ül és figyel minden elhangzott mondatra, minden egyes elejtett szóra. A tollak halkan sercegnek, ahogy érintkeznek a papír felületével. A tanár úr még lediktálja, hogy mi lesz a házi feladat és mikor az utolsó pontot is a helyére teszem, megszólal a csengő. Irány haza!

Egy hete, hogy megismerkedtem Perrie-vel és egy hete, hogy nap, mint nap beszélünk. Vagy Facebookon vagy twitteren, de mindig akad valamilyen téma, amit meg tudunk vitatni akár órákon keresztül is. Ezen kívül a napjaim ugyanolyan egyhangúan és ijesztően egyformán telnek, mint eddig.

Kilépek az iskola épületéből, de a látvány, érdeklődésre ad okot. A szokásossal ellentétben a tanulók nagyrésze még itt van, ahelyett, hogy hazafelé tartana. Közelebb megyek a kör középpontjához és ignorálom a szitkozódó megjegyzéseket, ahogy utat török magamnak.

-Kendi! – köszönésképp Perrie egy puszit nyom az arcomra majd kedvesen mosolyogva tekint rám. Mögötte Eleanor és Danielle furcsán méregetnek minket. Tekintetüktől kicsit megsértődök, de meg is értem a kétségüket. Perrie egy olyan lány, aki kitűnik a tömegből. Most is tökéletesen néz ki. Minden olyan rajta, mintha csak rá varrták volna.

-Mi van Smith? Kitörnél a szürke egér pozíciódból? – jelenik meg a színen Lola, a röplabdacsapat kapitánya. Végzős, de olyan hülye, hogyha kétszer ennyi esze lenne, lehetne egy fél sült krumpli.  Nem vagyok rá féltékeny – rajta nincs olyan dolog, amire szükségem lenne-, de olyan lánynak tűnik, akit ellenpéldaként hozunk fel, ha az iskoláról kérdeznek. Ijesztően buta a csaj.

Perrie keze megfeszül a vállamon és élesen szívja be a levegőt, majd fújja ki. Szeme eggyel sötétebb árnyalatot vesz fel és lehunyja a szemhéját. Mikor újra szemeimbe néz, csak gonoszan elvigyorodik, én pedig teljesen meglepődök. Így Perrie olyan, mintha egy támadásra kész tigris lenne. Na jó ez hülye példa volt. Sajnos a képzeletem minden egyes gondolatomat levetíti az elmémben így elképzelek egy tigristestet Perrie fejével amint 120-al száguldozik a sivár legelőkön, préda után kutatva.

A hatalmas csend ellenére sem tudom magamban tartani a röhögő görcsömet így nevetve görnyedek össze a földön és szinte csapkodom az aszfaltot. Hisztérikus kiborulásom végeztével felállok, leporolom magam majd ugyanolyan komolysággal nézek a megdöbbent Perrie szemébe mintha egy perccel ezelőtt még nem akartam volna felszedni a beton összes mocskát. Az iskolatársaim furcsa tekintettel méregetnek, de abbahagyják mikor Perrie körülvizslat a társaságon, majd oszlatja a jónépet, de előtte még odaveti Lolának.

-Ennyi ésszel szabadlábon? - itt mindenki megütközve néz rá, de a legtöbbnek kis mosoly bújik meg a szája szegletében.

Mikor az udvaron már csak mi vagyunk és elszórva még egykét slepp, Perrie visszafordul Eleanorék felé és El-hez intézi a szavait.

-El kell mondanod neki. Te is tudod – majd ezzel a végszóval megfogja a kezemet és vezet maga előtt. 

Esélyem sincs ellenkezni mikor beültet az iskolai parkolóban álló kocsijába. Becsatolom az övemet, de már indítja is a motort. A kocsi kilő alattunk hangosan csikorognak a kövek, ahogy elhagyjuk az iskola területét. Perrie bekapcsolja a rádiót és 110-el veszi be a kanyart. Látom, hogy valami nem stimmel, de nem szólok bele. Nem az én dolgom, majd ha akarja, elmondja.

-Ha nem baj, akkor elkértelek anyáéktól – pillant rám oldalasan, mikor kicsit lejjebb vesz a sebességből. Értetlenül nézek rá, és így rögtön magyarázatba fog.

-A kiadó ahol gyakornok vagy, a szüleimé. Sajnálom, de egy kicsit kérdezősködtem utánad – a normális az lenne, ha egy kicsit megsértődnék vagy kiborulnék. De nem nálam. Jó érzéssel tölt el, hogy érdekelte az életem. Lehet, hogy egy kicsit beteges gondolatmenet, de ha belegondoltok, akkor el lehet rajta menni. Sosem voltak barátaim mióta Londonba lakunk. Mindenki rutinszerűen elkerült már mikor kicsi voltam és mikor nagyobb lettem ez nem változott. De ez most nem az az idő, hogy az én szánalmasan silány életemről társalogjunk.

-Semmi baj – szólalok meg végre és ezzel együtt a motor zaja is elhal, ahogy Perrie leállítja az autót egy kis olaszos hely előtt.

Kiszállok az autóból és szemügyre veszem a helyet. A fa cégér egy vasrúdon hirdeti a hely nevét. A táblán cikornyás, szabálytalan betűkkel ez áll.

„Dolci”- ránézek barátnőmre és ő rám mosolyog, majd megindul és én követem. Belépünk a cukrászdába és egyből szívembe zárom a helyet.

A falak halvány barack színnel vannak kitapétázva, a bárpult a jobb oldalon helyezkedik el és bükkfából készült sejtéseim szerint. A pult mellett egy üvegvitrin helyezkedik el, amiben a szebbnél, szebb és édesebbnél, édesebb sütemények arzenálja várja, hogy megvegyék őket.  

Az asztalok külön bokszokba vannak elhelyezve mégis olyan mintha az egész hely egybe lenn nyitva.

-Imádom! – nagy kiáltással fordulok Perrie felé, aki csak vigyorogva konstatálja, hogy a szám fülig ér.

Örülök, hogy tetszik a kisasszonynak – szólal meg mögöttem egy hang, mire egy éles fordulattal 180-ot pördülök a tengelyem körül, de majdnem elájulok. Előttem egy 19 év körüli férfi áll, de olyan szívdöglesztően mosolyog, hogy a lábaim megremegnek.

-Lucas ne most kezdj a hódító hadjáratodba, hanem inkább mutasd az asztalunkat – szól rá Perrie a minden bizonnyal Lucas nevű férfira, aki csak továbbra is a szemembe néz, de mikor barátnőm egy kicsit bokán rúgja, elindul. 

Egy ablakhoz közeli bokszba vezet, minket majd felveszi a rendelésünket. Én egy tiramisut kérek míg Perrie csokis szeletet.  Amint megérkezik, a süti egyből rávetem magam és elkönyvelem, hogy mostantól én itt törzsvendég leszek. A tiramisu könnyedén olvad szét a számban kicsit kesernyés ízt hagyva a számban a natúr kakaótól. A mascarpone pedig… maradjunk annyiban, hogy isteni ez a süti. Barátnőm mosolyogva szemléli, ahogy szinte falom a mennyei édességet. Mikor az utolsó morzsa is eltűnik a tányérról és Perrie is befejezi a saját adagját feláll és leteszi a pénzt az asztalra. Aztán már tiltakozásra sem hagyva időt elköszön és magával húzva engem kilépünk a szabad levegőre.

Elindulok a kocsi felé, de a rózsaszín hajú visszaránt, majd balra int a fejével. Értetlenül bámulok rá mikor el is indul a mutatott irányba, de végül beletörődve követem. Olyan két, három utcát gyalogolhatunk, mikor újra megtorpanásra késztetnek. Perrie felém fordul és a szája elé rakja az ujját ezzel jelezve, hogy maradjak csöndben. Beleegyezésem jeléül bólintok egy aprót és ekkor meghallom a világ leggyönyörűbb férfihangját.

A testemen megborsódzik és elönt a nyugalom. Az agyam szinte teljesen kikapcsol csak a dallamra és a hangra tudok figyelni, ami betölti az egész elmém és egy pillanatra úgy érzem mintha álmodnék.  Aztán mikor vége van a varázsnak csalódottan nyitom ki a szemem és nézek bele Perrie izgatottan és szerelmesen csillogó szemeibe. Mivel én a téglafal mögött állok így előrébblépek és szemügyre veszem mit rejt a kis „sikátor”.

Meglepődöttségemben felnyögök, de ezzel le is buktatom magunkat. Több szempár szegeződik ránk és legnagyobb ijedségemre egyvalaki elindul felénk. Barna haja tökéletesen fel van zselézve, barna szeme szinte a pupillájába olvad annyira sötét. Megáll előttünk majd felkapja Perrie-t és megöleli. Többször is körbefordítja majd megcsókolja.  Ekkor elkapom a szemem és máshová figyelek hisz ez nekem túl személyes.

Perrie ismeretlen „támadója” mögött még feltűnik 4 fiú és így a páros is abbahagyja a mandulavizitet. Barátnőm megöleli mind a 4 fiút és az ötödik is csatlakozik a felsorakoztatott társasághoz.

-Srácok, ő itt Kendra – mutat rám ezzel megkapom a figyelmet. Belenézek egyenként a szemekbe és így sorjában mutatkoznak be.

-Liam James Payne – az első egy világosbarna szemű, kicsit tüsis hajú fiú, de kedves mosolyától azonnal eltűnik a félelmem.

-Zayn Jawaad Malik- a fiú átöleli Perrie derekát és onnan küld felém egy rosszfiús mosolyt amitől jobb kedvem lesz.

-Niall James Horan –nála elcsodálkozom. A fiú kisebb, mint a többiek és hihetetlenül kék szemei hasonlítanak egy kicsit Perrie-ére. Ha barátnőm szőke lenne – mint amilyen az eredeti hajszíne-, akkor simán azt hihetném, hogy testvérek.

-Harry Edward Styles – a két szempár smaragd zöld és olyan erővel vonzza a figyelmet, hogy az valami hihetetlen. De mikor sikerül továbblépnem, azt kívánom, hogy bárcsak ne sikerült volna. Ha az előbb azt mondtam, hogy Niall-nek – azt hiszem, hogy így hívják-, vannak iszonyatosan kék szemei akkor tévedtem. 

A pillantásom olyan kék íriszekbe néz melyet elképzelni nem tudtok. Megbabonázottan figyelem, ahogy a srác közelebb lép hozzám és sapkáját megigazítja a fején. Felém nyújtja a kezét, de mikor nem reagálok kicsit közelebb lép és meghajolva bemutatkozik.

-Louis William Tomlinson...  - és a mosolya olyan, mintha rám sütött volna a nap.

Sziasztok!
Itt van az új fejezet! Remélem, hogy tetszeni fog és örömötöket lelitek benne. :) Egy ember mondata bele van foglalva, de ő ezt valószínűleg észreveszi. ;)
És köszönjük meg újfent a nyominak, hogy használhattam a telefonját.
Következő fejezet valószínűleg vasárnap lesz! (Lehet, hogy dupla fejezet?! ) 
Sziasztok! :)

2., Egy újabb angyal

"Nincs olyan dolog, ami jobban fájna, mint a búcsú - főleg ha tudod, hogy többé soha nem üdvözölheted Őt újra" 

"Reggel van. Körbenézek a királyi pompában levő lakosztályon és a selymeken melyekben fekszem. Nem értek semmit. A puha anyag lágyan ölel körbe, a bőrömet mégis mintha ezer tűvel szurkálnák. Kiugrom a paplan alól és riadtan fordulok körbe a szobában. A hely mindenfelől gazdagon van díszítve. A falak aranysárgák és szinte csillognak, ahogy a nap néhány sugara rájuk vetül. A festmények szinte katona sorrendben állnak végig a falon mégis néhol egy-egy fotó töri meg a kompozíciót. Nem megyek közelebb. Nem akarom tudni, hogy mi ez a hely. Félek. Rettegek. Jöjjön már valaki az istenért! 

Ebben a percben mintha csak valaki meghallotta volna a belső sikolyomat, a szoba ajtaja – mely jobban hasonlít egy kétszárnyú, aranyozott kapuhoz-, kinyílik és rajta két fekete-fehérbe öltöztetett lány lép be. Mindketten elmennek mellettem és szomorúan kezdik el lesöpörni a láthatatlan porszemcséket a képekről, falakról, szekrényekről. Ránézek az ágyra, de az olyan precíz pontossággal van bevetve, mintha egy perccel ezelőtt még nem abban feküdtem volna. 

Közelebb megyek az egyik – minden bizonnyal-, szolgálólányhoz és kezeimet az arca előtt elhúzom. Semmi reakció. Tehát nem látnak. – vonom le a következtetést, melyet egy másik követ. 

Egy álomban vagyok. Hát persze. Megnyugodva sóhajtok és hunyom le a szemem, hogy nem raboltak el egyszerűen csak álmodom. Újra körbepillantok a helyen, de meglepődve veszem észre, hogy már egy egészen más környezet fogad. Szinte suhanok, egy hosszú folyosón, melynek végén egyetlen ajtó árválkodik. Két méterrel az ajtó előtt megtorpanok. Hatalmas mahagóni fából készült bejárat melynek szélét nem arannyal, hanem gyémánttal rakták ki. A pompa ellenére mégis, mintha fekete aura vonná körbe az egész folyosót. Bár kicsit őrültnek tartom magam miatta, de bátran átlépek az ajtón mintha egy szellem volnék. Ez csak egy álom. - emlékeztetem, magam a fontos momentumra majd körbenézek a szobában. 

Az egész helység feketébe van burkolózva. Egyetlen fénysugár sem töri meg a monoton sötétséget így először nem is látok semmit. Aztán, ahogy a szemem alkalmazkodik, megpillantok egy alakot, ahogy a nagy baldachinos ágyon ül és mereven néz maga elé. Közelebb lépkedek, a szőnyeg mintha csikizné a lábam olyan életszerű és valóságos az egész. De ez csak illúzió. 
Ahogy elérem az éjjeliszekrényt és közelebb hajolok a nőhöz hangfoszlányok érnek el hozzám. 

-Kendi… Kendi... – gyorsan körbefordulok. Honnan tudják a nevemet? 
-Kendi… Kendi! – a hang egyre élesedik, de az ismeretlen sziluettje halványodik. Ébredek. Érzem. Vége van." 

-Fent vagyok – ülök fel az ágyon miközben zihálva nézek körül a már ismerős környezeten. A megszokott halványlila falaim tekintenek vissza rám rajtuk poszterek és családi fotók teszik otthonosabbá a szobám. A kétajtós szekrényem is a helyén van, mellette pedig a régi és megszokott íróasztalom foglal helyet. Anya az ágyam mellett áll és aggódva figyeli, ahogy a fejemet kapkodom a szobámban. Nem tudja, hogy mi a bajom, de ő ezt nem értheti. Kell valami bizonyíték, hogy tényleg ébren vagyok.

-Drágám, lassan indulni kéne az árvaházba. Péntek van – szól vissza anyu mielőtt kilép az ajtón ezzel magamra hagyva engem. Rápillantok az órámra és tényleg. 15.30! Te atya Isten! Kapkodva szállok ki az ágyból és rontok be az emeleti fürdőbe. Lelocsolom az arcom egy kis hidegvízzel és  még mindig ziláltan tekintek bele a tükörképembe. Miután megállapítom-, hogy nem, ott bent nem egy szörnyeteg lapul és nem kell hívnom Scooby Doo-t, hogy kiirtsa a zombit a tükrömből csak-, én nézek ki ilyen szarul, átfésülöm a hajam és megigazítom a natúr sminkem.  Ezután lerohanok a földszintre és felkapva a nappaliba ledobott blézerem, elköszönve anyától már el is indulok a két utcával odébb levő árvaház felé. A lépteimet gyorsabbra veszem, mikor megállapítom, hogy így is késni fogok 10 percet, de mikor megpillantom az épületet már szinte futok. Sietve nyitok be az ajtón, ahol már 20 csöppség várja az érkezésemet.

Arra számítok, hogy amint belépek többen is letámadnak, de legnagyobb meglepetésemre ez nem így van. A gyerekek a jobb sarokban ülnek, egy körben és középen valaki felolvas nekik. Úgy döntök, hogy nem zavarom meg a mesehallgatást így először az igazgatónőt keresem meg. Végighaladok egy folyosón, végig a 6 szoba mellett ahol a gyerekek laknak, majd jobbra fordulok és bekopogok a régi faajtón.

Miután megkapom a bebocsátást belépek és megölelem a kávézó Mrs. Holmann-t. A nő meleg ölelésében

úgy érzem magam, mintha megint 10 évvel ezelőtt lennék és ez egy kicsit melengeti a szívemet. Bár a régi árvaházamat ott kellett hagynom mikor anyáék elmondták, hogy ők Londonban laknak, de szerencsére itt fellelhető a testvérháza az ottani Árvaháznak.

Mrs. Holmann kávéval kínál, de mosolyogva elutasítom az ajánlatot. Megkérdezem, hogy mi újság van a gyerekekkel és, hogy az ő sora, hogy megy. Miután túlestünk az általános kérdéseken az igazgatónő arca komolyabb lesz és nagy levegőt véve elmondja, ami a szívét nyomja.

-Kendra. Nagy sajnálattal kell közölnöm, hogy Mrs. Ulmann eltávozott az élők sorából – a levegő szinte bennem reked, ahogy agyam feldolgozza az információt. Az nem lehet… Az a nő, aki segített nekem és oly féltőn ölelt körbe kicsit húsos karjaival, aki szemének csillogásával elfeledtette velem addigi nyomorú sorsom… Halott.

A szó vissza-visszaverődik a fejemben és a könnycseppek egymás után gördülnek le az arcomon. Nem sírok csak könnyezem. Tudom, hogy nem szeretné, ha valami hisztérikus rohamom lenne. Azt mondaná, hogy az emberek jönnek, mennek, de az emlékük örökké él.  Nem szabad sírnom. Hisz az ő emléke ennél többet érdemel.

Mégis azok a fránya könnycseppek megállíthatatlanul folynak ki a szememből, de már mosolygok. Jó ember volt, és most jó helyre került.

Ahogy összeszedem, magam valamennyire, megkérem az igazgatónőt, hogy menjünk ki a gyerekekhez. Mrs. Holmann bár aggódva vizsgál, de végül rábólint a kérésemre. Kilépünk az ajtón és végighaladunk ugyanazon az útvonalon, amelyiken jöttem. A hallban a mesét épp akkor fejezi be az ismeretlen lány és a gyerekek sikongatva örülnek a- minden bizonnyal-, Happy End-nek.

-Na, mi jót olvastatok?- szólok, a kicsikhez mire ők meglepetten fordulnak felém, majd ajkukon hatalmas mosollyal szaladnak hozzám és átölelik a derekamat. Az idegen is közelebb lép és mikor az arcára nézek, elámulok. A haja érdekes, hiszen rózsaszín, de az arca mintha egy angyalé lenne. A bőre hibátlan és a szemei olyan kékek, amikről én csak álmodozni merek néhanapján. Testtartásából ítélve tisztában van az adottságaival és járása is olyan kecses, mintha csak táncolna a lépteivel, ahogy felém tart.

Felém nyújtja a kezét amit még mindig letaglózottan elfogadok. Ám ekkor még nem hallottam a hangját.

-Szia, a nevem Perrie Edward’s – ebbe a pár szóba annyi kedvességet és eleganciát sűrített, hogy elgondolkozom még egyszer. Biztos, hogy nem álmodom még mindig? Aztán végre magamhoz térek és mosolyogva bemutatkozom.

-Kendra Smith –gyengéden megszorítom a kezét, de több időnk nincs ismerkedni ugyanis Lily- az egyik árva kislány-, megszólít.

-Kendi mi a baj? Mi történt? – félelmetes, hogy a gyerekeknek milyen érzékük van a rossz dolgok kiszimatolásához. Szemem megint elfátyolosodik, ahogy a kislány elé guggolok, de végül csak annyit suttogok.

-Nincs semmi baj. Mert egy újabb angyal vigyáz ránk odafentről – és megszorítom a nyakamban levő medált melyet 10 évvel ezelőtt kaptam egy Mrs. Ulmann nevezetű árvaházvezetőtől.

Sziasztok!
Igen tudom, hogy nem életem leghosszabb része, de úgy gondolom, hogy éppen így jó a befejezés. Remélem elnyeri a tetszésetek. ÉS köszönjük meg a nyominak, hogy használhattam a telefonját, mert különben nem lett volna ilyen gyorsan fent a rész :)
Sziasztok!
ui. : névtelenül is lehet kritikát írni ;)

1., A gimnázium büszkeségei

"Egyszerű lány vagyok....Valakinek szép, valakinek csúnya, valakinek kedves, valakinek mogorva.Olykor csendes vagyok, máskor mindenkit túlkiabálok. Valakinek nyitott vagyok, valakinek zárkózott.Láthatsz okosnak, láthatsz butának, érettnek, bölcsnek vagy gyerekesnek, furcsának.Jelenthetek bármit az életedben, mégis ugyanaz maradok: egy lány, aki élt, remélt, olykor félt, de mindig csak álmodott..."

-Szia, anya. Köszi, hogy behoztál – köszönök el szülőmtől, majd kiszállok a kocsiból. A kellemes meleg egyből megcsap és minden sejtemet átjárva jó érzéssel tölt el. Nagyot szippantok a friss levegőből és mosolyogva indulok meg a kétszárnyú ajtó felé, ami mögött a portás ül és néz rám vigyorogva. A bácsi olyan 50 körül lehet, de ez nem látszik a viselkedésén. Egy kedves és segítőkész ember ő, akit még a végzősök is szeretnek és tisztelnek.

Ahogy belépek az épületbe és feltolom a hajamra a napszemüvegem Mr. Thompson mosolyogva megszólít.

-Smith kisasszony megint késik? –hangjában semmi neheztelés vagy megrovás nem hallatszik így én is kacsintva válaszolok.

-A szokás nagyúr Mr. Thompson – majd elköszönve, az emeleti szerkesztőség felé veszem az irányt. Az aulában végighaladok, a fém szekrények mellett melyeken számok jelzik, hogy kinek a tulajdonát képezik. A falak halványkék színnel vannak kifestve és rajzok, valamint festmények díszítik az egyébként kopárnak mondható felületet.

Lábammal halkan kopogok, ahogy végighaladok a linóleumon. Végül elérek a lépcsőkig, ahol felsietek és balra fordulok. Majd jobbra és végül egy kicsit egyenesen haladok tovább. Megérkezek.

„Szerkesztőség” - hirdeti az ajtóra kifüggesztett tábla. Kopogás nélkül rontok, be a helységbe ugyanis tudomásom szerint ilyenkor mindenki órán van. Ruganyos léptekkel ülök le a számomra kijelölt asztalhoz és semmivel nem törődve előveszem a cikket, amit a cikkírás órámra írtam. Mily meglepő, ugye? A lapon a félkövér betűimmel írott szavak állnak és véleményem szerint igazán jól sikerült a házi feladatom. Bár lehet, hogy ehhez az is hozzájárul, hogy nekem tetsző és ismerős témáról kell írni. De ez még mindig nem elég.

Lehet, hogy igazán szeretem a ruhákat és a divatot a szüleim révén, de én nem ezzel akarok foglalkozni életem végéig. Komolyabb témák foglalkoztatnak. Mint a válság, a munkanélküliség és legfőképpen az árvák. Fel akarom hívni mindenkinek a figyelmét az árvákra. Olyan nagy létszámban vannak mindenhol gyerekek, akik szülők nélkül nőnek fel, mégis az emberek figyelmen kívül hagyják őket. Nem törődnek velük pedig kéne.

Megrázom a fejemet és kiűzöm fejemből a gonosz gondolatokat. Nem ez most nem az én életem. Arra a szakaszra nem igazán szeretek emlékezni, de nem is szégyellem. Az a két év életem egyik legmeghatározóbb része. Ezért vagyok olyan amilyen.

A személyiségem igazán furcsa. Nem vagyok antiszociális, de nem tudom elviselni, ha sok ember vesz körbe. Olyankor meg akarok fulladni és remegés tör rám. Először azt hittem, hogy klausztrofóbia, de az orvosok kizárták ezt a lehetőséget mikor anyáék elvittek egy kivizsgálásra. Senki nem tudta megmondani, hogy mi történik olyankor velem. Minden fehérköpenyes csak biztató szavakkal tudott szolgálni miszerint majd elmúlik. De nem tudják, hogy mikor.

Kicsöngetnek.

Az éles és visító hang szinte megsüketít, de visszatérít a jelenbe. A lapot visszagyömöszölöm a táskámba és felkapom a vállamra, majd az embertömegen keresztül elindulok a dráma terem felé.

A következő óra a földszinti 1-es teremben lesz, szóval az aulán is át kell haladnom. Neki is veselkedek az ilyenkor életveszéllyel járó feladatnak, de mikor 2 perc alatt hátrább kerülök, mint ahonnan elindultam, kezdek kétségbe esni. Az összes diáktársam tolong és siet a következő órájára ezzel akkora felfordulást okozva, amin ember fia nem tud átjutni. Még egyszer megpróbálok utat törni magamnak, de a tömeg megint elsodor és hirtelen a földön találom magam a táskámmal együtt, amiből az összes papír kihullott. Beleértve a cikkemet is, ami most gyűrötten és lábnyomosan hever a linóleumon. Büszkeségembe kapaszkodva legyőzöm a kényszert, hogy elsírjam magam és csak várok.

Amint becsöngetnek és az utolsó ember is eltűnik az egyik osztályban, felállok és leporolom a rövidnadrágba bújtatott lábaimat.

Felszedem a kiesett tankönyveket és a lapok egy részét is mikor egy kéz kerül a látókörömbe az eddig földön heverő cikkemmel egyetemben. A kézhez egy arc is társul mikor felnézek az idegenre, de a sokktól majdnem vissza is ülök a földre. Eleanor Calder mosolyog rám kedvesen és nyújtja még mindig felém az iratot.

Remegő kézzel nyúlok a lapért, amit a lány is észrevesz és mosolyogva teszi kezét az enyémre. Meglepődöttségemben még megköszönni sem tudom, de mikor felocsúdnék, már régen messze jár.

Természetesen késve érek be az órára, de megmagyarázom és így Ms. Tolmann eltekint a csúszástól. Megköszönve az engedékenységét, helyet foglalok a szokásos helyemen és elgondolkozom. Mi az amit Eleanor Calder-ről tudok?

Végzős a gimiben és modell szakra jár. Fiúk és lányok egyaránt szeretik és tisztelik. Legjobb barátnője Danielle Peazer aki rajz szakos és szintén végzős ebben az iskolában. El a focicsapat vezetője míg Dan a táncosok mezőnyét erősíti, mint csapatkapitány. Összefoglalva: népszerűek, gyönyörűek, okosak és még a csapból is ők folynak.

A gimnázium büszkeségei. 

Sziasztok!
A második fejezet végére érve nagyon megszeretném köszönni, hogy ebben a két napban három rendszeres olvasóm is lett valamint, hogy ennyien látogattátok már az oldalt. Remélem ez a fejezet is tetszeni fog bár ez egy kis átvezetés, de ilyen is kell, hogy legyen. :)
A következő rész jövőhét csütörtökön vagy pénteken várható, de akkor biztosan.
Sziasztok! :) 

Prológus

'Kedves múlt! Köszönöm az összes leckét, amit kaptam! Kedves jövő! Azt hiszem, készen állok .. ! '

Az ablakon halvány fény szűrődik át, ahogy a kislány felnéz a plafon alatt levő kilátóhelyre. A falak bár kopottak, de a semminél így is többet érnek a hideg, télies idő ellen. Az ablak egy kis- talán kővel ütött résén-, hópehely száll be a lepukkant garzonba egyenesen a csöppség jobb karjára. A fehér jégvirág gyorsan elolvad a kis test melegétől és beleolvad, a durva posztóba mely a kislányt védi.

A gyermek kicsit sóhajtva felemelkedik az ágynak nem nevezhető, ütött-kopott fekvőhelyéről és a kis koszos csizmáit megigazítva a lábán, hátán egy takaróval elindul, kifelé az elhagyatott lakásból, hogy élelmet keressen, mielőtt besötétedik. A nagyváros zord és rémisztő vidéke egy ilyen kislány számára még ijesztőbb mégis járása olyan felsőbbrendűséget mutat, mely arra készteti a közönyös embereket is, hogy legalább némi tiszteletet mutassanak a kis csöppség iránt. Ahogy az New York-tól megszokott senki sem jön mindent eldobva, hogy segíthessen a kis árvának ő mégsem bánja.

Felemelt fejjel lépked végig a mocskos utcákon, hogy végül egy régi étterem elé érjen, ami már inkább kocsma, mint vendéglő. A falak kívül régen még sárgák lehettek, ma már kopottak és fele festék le is jött róluk. Az ajtót is már csak a Jóisten tartja a helyén, de még helyt áll. A kislány belép a „vendéglőbe” ahol több szem is rászegeződik, de ahogy a tulajdonos felesége a gyermek felé siet, minden nézelődőnek rögtön jobb dolga akad.

A nő leguggol a lányka elé és kedvesen kitűri az egyik tincset a szép arcocskából.

-Szia, Drágám! Gyere raktam neked félre egy kis élelmet – vezeti kézen fogva a gyermeket a bárpult mögé ahol tényleg egy kis ennivaló várja, hogy az üresen korgó pocakban végezze. A kislány szinte tömi magába az ételt, melyet pár percen belül el is pusztít. Mikor végez, illedelmesen megköszöni a vendéglátást és már éppen indulna kifelé mikor a hölgy kedvesen megfogja a vállát, ezzel is maradásra késztetve őt.

Az idősebbik egy irodába tereli a gyermeket ahol már egy pufók arcú, de szintén kedvesnek tűnő asszony fogadja őket. Ahogy pirospozsgás arcával a gyermekre tekint a kislány rögtön a szívébe zárja. Az asszony kezét nyújtja a gyermek felé, aki minden habozás nélkül mászik bele a nő ölébe és bújik az őt átölelő karok közé.

-Hogy hívnak? – kérdezi tőle egy kicsit eltávolodva az asszonyság mire a kicsi közelebb hajol hozzá és a fülébe suttogja.

-Nem emlékszem rá – arca piros, mintha szégyellné a feledékenységét, de a kedves idegen csak elmosolyodik, majd ő is a fülébe súgja.

-Akkor a neved mostantól Kendra.

10 évvel később

A nap már szikrázóan süt, ahogy a pocsolyákat kikerülve hazafelé tartok a munkahelyemről. A fényáradat ellenére még mindig fúj a szél tavasz eleje révén, így a sapkámat csak még jobban belehúzom a fejembe, hogy meg ne fázzak. A cipőm hangosan csattan mikor néha egy tócsát nem sikerül kikerülnöm, de apa talán nem haragszik meg érte, ha ez a darab egy kicsit vizes lesz.

Befordulok az utcánkba, majd két házzal odébb elérek a mi kapunkig ahol be is engedem magam a kulcsommal. A bejárati ajtónál kopogok és várok. Nemsokára ki is nyílik anyukám jóvoltából, aki nagy öleléssel fogad.

Mikor elenged én beljebb lépek és levetem magamról a kabátomat és a sapkát tekintve, hogy odabent teljesen kellemes az idő. Mikor a cipőt húzom le, anya nevetve fogadja a vizes lábbelim látványát, én pedig csak hatalmas és ártatlan szemekkel nézek szülőmre. Ő megrántja a  vállát majd beterel a konyhába, ahol már egy nagy tál spagetti várja, hogy elfogyasszam. Neki is állok jóízűen a "pusztításnak".

Az utolsó tésztát is bekelezve felállok és a mosogatóhoz lépek a koszos tányérral majd gyorsan elmosogatom. A tányér a csöpögtetőbe kerül mikor újra nyílik az ajtó és apukám hatalmas köszönéssel jelzi, hogy hazatért.

Anya egyből elé siet, de én gyorsabb vagyok, és a nyakába ugrom, ezzel is kifejezve szeretetem. Szüleim azonban így is megoldják a köszönést ugyanis a vállam fölött egy gyors csókot nyomnak egymás szájára én pedig elfintorodom, majd döbbent tekintettel nézek rájuk.

Ők egyből leveszik, hogy csak viccelek így megindul a fogócska köztem és apu között, mint minden egyes nap. A kimenetele is ugyanaz. Én a sarokba szorítva állok és próbálom minél kisebbre összehúzni magam, hogy szülőm minél kevesebb felületen tudjon csiklandozni. Amikor feladom a „harcot” és apám nevető arcára pillantok, felidézem magamban az első találkozásunkat.

Azon a napon mikor megismerkedtem azzal a nővel, ő elvitt egy helyre. Árvaház. Ma már pontosan tudom ennek a szónak a jelentését akkor viszont ez a szó nekem csak egy olyan helyet jelentett, ami biztonságot és sok új barátot ad.


Ott senki nem nevetett ki vagy tekintett rám megvetően hisz mindenki ugyanolyan volt. Árva. 
Már egy hónapja betöltöttem a hatodik életévemet mikor a fővezető néni egy kicsit az irodájába hivatott ahol már két ember várt. Az egyik nő olyan 30 körüli szőke hajjal és fekete szemekkel. A férfi pontosan az ellentéte volt, ahogy felfedeztem a barna haját és kék szemét. Kedvesen pillantottak rám, de nem tudtam felfogni, hogy én mégis mit keresek itt.

-Szia, az én nevem Samantha. De szólíts csak Sam-nek – nyújtott felém kezet először a nő mire ijedten pillantottam körbe, de bátorságom utolsó morzsáiba kapaszkodva viszonoztam a kéznyújtást. Amint a kezem az övébe került már tudtam, hogy különleges kapcsolat lesz köztünk, majd ugyanezt eljátszottuk a férfival is aki Thomas néven mutatkozott be. 

-Az én nevem Kendra – kerültem én is sorra, de olyan halkan mondtam, hogy először azt hittem nem is értették meg. 

-Mit szólnál ha mi lennénk szüleid? – tette fel egyszer csak a kérdést a nő mire én meglepetten és értetlenül néztem rá. Miért akarna valaki olyan gyereket, mint én? Bár kicsi voltam, de tudtam, hogy nálam sokkal aranyosabb kislányok is léteznek, de hatéves révén nem igazán foglalkoztam tovább ezzel a gondolattal. Csak kimondtam a szót, ami megváltoztatta az életemet.

-Jó…

Apám érintése térít vissza a jelenbe és látom, hogy aggódva néz rám. Meg is értem, hogy miért, mikor egyik kezével gyengéden letörli az arcomon lefolyó egyetlen könnycseppet én pedig csak szorosan megölelem, és a nyakhajlatába suttogom.

-Köszönöm, hogy vagytok nekem – miután egy puszit is kap, minden szó nélkül kibontakozok az ölelésből és a lépcsőn felfelé a szobám irányába tartok.

A nevem Kendra Smith. És ez az életem.