19., Felejtés

"Megszállott vagyok. Újra akarom kezdeni az életem. Még egy lehetőséget szeretnék kapni, hogy megérthessem az új gondolatokat, érzéseket és érzelmeket. Még egyszer nem fogom elfecsérelni magam, csak vedd el a fájdalmamat és hadd kezdjem újra!"

„Tudjátok az élet olyan, mint egy nyitott, de betűk nélküli könyv. A sorokat te írod, ahogy az életed is te rajtad múlik bár egy bizonyos sémát mindegyik követ. Mindegyik egyszer csak véget ér. Mindegy, hogy mennyire nyújtjuk a sorok írását, vagy akár az életünket hosszabbíthatjuk akármilyen szérummal, krémmel vagy beavatkozással, de egyszer csak ott állunk és rájövünk, hogy vége. A lapok elfogynak, ugyanúgy ahogy az emberöltők is szaporodnak, mint kézen a ráncok.

Mégis úgy hittem, hogy a saját könyvemet én telítem be, és bár az elmúlt hetem nem lett a legjobb, de hittem benne, hogy a főhősnőm-vagyis én- újra magára talál. Hittem, hogy a Sors most engem is megszán és végre a nyugalmas, monoton hétköznapok közé süllyedhetek újra, ahogy azt a Perrie-vel való találkozásom előtt tettem. Bánom-e, hogy belépett az életembe? Nem mondhatnám. Mert életem legjobb pillanatai ekkor kezdődtek. Nem mondom hullámvölgyeket is megértem, de mindenen túlléptem, mert hittem a saját erőmben, fejlődött a jellemem és még a szerelem is rám talált, melyet azonban még most sem mondhatok teljesen magaménak.

De hogy ekkora kiugrás miért jött? Fogalmam sincs. Talán a Sors, vagy csak ott fent valaki úgy gondolta, hogy elég az egyhangúságból az életemben-, annak ellenére, hogy az rég elkerül - ő most bizony belekavar a rendeződni látszó dolgaimba.

Caleb, mint egy Őrangyal lépett be az életembe, a maga kapucnis, titokzatos valójával mely nem megrémisztett, hanem bizalmat árasztott felém. Talán a testem magától reagált az ismert közelségre, vagy megint a Sors cseszekedett velem, mint mostanában elég sokszor. Akartam felejteni. Bele akartam merülni a jelenbe, hátrahagyva a múltat és tekinteni egy biztos, jobb és szebb jövő felé, de a kártyaváram és ezzel az elméletem, álmaim is megdőltek.

Az Őrangyalból pokolba taszító szörny lett, ki olyan emlékeket és információkat osztott meg velem, melyek jobb lett volna, ha soha nem derülnek ki. Mindenre emlékezni akartam úgy egy-két hónappal ezelőtt, de most már csak felejteni akarok. Milyen ironikus, nem?

Mindig az ellenkezőjét akarjuk annak, amink van, amin keresztül megyünk. Akinek egyenes a haja, az göndört, akinek hullámos a szögegyeneset szeretne. Aki jó tanuló, ki szeretne törni a burkából, míg a kis partycica inkább egy kis észre vágyik hatalmas mellek helyett, a pici nagy, míg a sovány husisabb akar lenni és így tovább. Ezek egyszerű emberi berögződések, hülyeségek melyet egyesek kinőnek, míg mások magukkal visznek a sírba is.

De én, hogy nőjem ki saját, sanyarú, szánalmas gyermekkoromat? Hogy lépjek túl a bennem okozott seben melyet a szülők hiánya okozott? El lehet ezt valakinek felejteni? Tudnék ugyanúgy nézni arra az emberre, aki eldobott, mintha az anyám, vagy az apám lenne? Hisz nem kellettem. Legalábbis ez az én elméletem, gondolatmenetem, mindannak ellenére amit Caleb állít.

Hisz ha ez igaz, akkor annak is igaznak kell lennie, hogy én her….nem, ezt még leírni is akkora baromság, balgaság lenne, hogy nem kockáztatom meg. Mégis olyan részletességgel mesélt állítólagos gyermekkori lakóhelyemről, hogy szinte hittem neki. Kár lenne tagadni szinte ittam minden egyes szavát, melyet azokon a formás ajkain ejtett ki, miközben szemeivel mereven az enyémbe bámult. Ha csak egy percre is, de hittem neki.

És ez okozta érzelmi kitörésemet. Nem akartam én sírni, hisz megfogadtam, hogy többet nem ejtek balgaság miatt könnyeket, mégis ott, akkor Louis vállán zokogtam aki nem szólva egy szót sem, csak simogatta a hajamat és a vállamat hagyva, hadd tomboljam ki magam. Az kellett nekem. Aztán megmozdult Caleb felé és tudtam, hogy ki akarja tenni.  Azonban magamat is meglepve megállítottam. Nem értem, hogy milyen indíttatásból, de feltettem az engem egyedül foglalkoztató, szánalmasnak hangzó, nagy horderejű, de egyben legfájdalmasabb kérdést.

-Miért hagytak el? Miért nem kellettem nekik?- hangom akkor suttogásként hangzott, de a szavak súlyától úgy éreztem, hogy ordibálok. Caleb csak nézett rám egy percig, majd sóhajtva tenyerébe hajtotta a fejét és nagy levegőt véve, belekezdett életem legfájdalmasabb monológjába.

-Apád…..tudod ő nem egy család centrikus ember volt akkoriban, inkább csak az hajtotta, hogy megszilárdítsa a hatalmát, de a vagyonát és később az irányítást nem tudta volna átadni neked. ÉS bár van egy bátyád, de ő... megszökött.Ugyan most már visszatért és teljes erejével próbálja bepótolni a tanulásból és a családtól kihagyott éveket, de szerintem inkább csak törleszteni szeretne. Te éppen akkor születtél mikor ő megszökött a felelősség és atyád elől, így apád nem éppen jó állapotában látott meg először téged. Mikor megtudta, hogy lány lett a második szülött gyermeke, csapkodott idegességében.Nem hiszem, hogy miattad, inkább csak a saját tehetetlenségét vezette át rád. Ekkor mégsem tehetett semmit. Talán három évig éltetek boldog családként felépített burokban, elszigetelődve  mindenkitől és ebben az időben a legjobb barátok lettünk- Itt elmosolyodott. – Aztán egyszer az a hír járta, hogy eltűntél. A furcsa az volt benne, hogy senki nem keresett, vagy ha igen csak nagyon rövid ideig mintegy példamutatásként, hogy ők a „nagy erőfeszítéseik” ellenére sem tudtak semmit tenni, a megtalálásod érdekében. Aztán…úgy egy két évvel az eltűnésed után megjelent a bátyád és ekkor minden a feje tetejére állt. Talán akkor láttam először Seth-et és apádat sírni. Bár kicsi voltam, de tudtam, hogy baj van. Éreztem, hogy valami rossz történt. A hír sokkolt mindenkit, miszerint apád, annyira utált téged, hogy bár pénz reményében néhány bandita elrabolt, de miután apád nem volt hajlandó dacból kifizetni a váltságdíjat, meghaltál. Anyukád…ő nem sírt. Csak mereven bámult a semmibe, hisz ő tudta. De attól a naptól kezdve, mikor te eltűntél soha többet nem látták apáddal nyilvánosan a mai napig. Még a közös szobát is megtagadta a saját férjétől, aki belemenekülve a saját maga által kreált hazugságokba hagyta elidegenedni a feleségét is. Végül minden visszaállt látszólag a családotok életében, persze csak azoknak, akik futólag látták őket. Senki nem boldog, senki nem beszél egymással, senki nem érint meg senkit. Mintha kihalt volna belőlük az élet. Amint betöltöttem a 18-at felkerekedtem és jártam az országokat. És most itt vagyok. Tudod akkor a parkban..nem hittem volna, hogy valaha is megtalállak. Mikor leültem melléd az valamilyen belső késztetés hatására történt, de még a szemedbe nézve sem tudtam, hogy Te vagy Anabelle. Aztán mikor elkezdtél magadról mesélni, akkor raktam össze a képet. Felkerestem az árvaházat és végül igazam lett. Hisz te vagy a h….

-Menj el- mondtam neki akkor faarccal, érzelemmentesen. Fájtak a szavai és fájt az is, hogy azt hitte, minden rendben lesz. Csak meglepődötten néztek rám. Anyáék végig ott ültek előttem a másik kanapén, a másik három fiú felszívódott, míg Louis a kezemet szorongatta és próbálta megemészteni a hallottakat.

-De Anabelle…- itt szakadt el a cérnám.

-Kendra Smith a nevem, és ha megkérhetlek, távozz a házamból most és lehetőleg keress egy másik szerencsétlent, aki hisz neked. És ha megengeded, nekem csak EGY apám, EGY anyám van és NINCS testvérem. EGY családom van, még pedig azok, akik felneveltek. És ezt megmondhatod, ott „mittudoménhol” az érzéketlen seggfejnek is, aki magát apának merészelte vallani. Örülök, hogy nekem nem ilyenek a szüleim – és ezzel a záró akkorddal rácsaptam az ajtót. „

-Kendi! Itt van Louis!- szól fel anya, én pedig becsapom a naplót, majd a lakatot rátéve bezárom a kulccsal, és a szekrényem egy eldugott fiókjába süllyesztem. Mielőtt kilépek a szobámból, még megvizsgálom magam a falamra akasztott tükörben és rájőve, hogy ennél jobb úgy sem lesz, leszaladok a lépcsőn, ahol anya most Louis-t tartja szóval, miközben apám nagy meglepetésemre anya mellett áll és jó apához méltóan, kétkedve, gyanúsan és felmérően néz végig többször is szerencsétlen Tomlinsonon, aki megint iszonyúan jól néz ki. Felsőtestén fekete-kék csíkos ing, lábaira rátapad a gatya, de csak ízlésesen, haja felzselézve, csukája ragyog, mintha új lenne, de a legjobban szemei bűvölnek el, és ejtenek megint csapdába.

Ha valamit, akkor az ilyen rohadtul kifejező, kék szemeket büntetni kéne. De komolyan. Hall engem valaki?!

-Anya, apa elég lesz a kínos családi jelenetből, majd beszélhettek velem, ha hazaérek, és ígérem mindent elmondok, valamint, ha a keze rossz helyre tévedne akkor azonnal használom a fekete öves karatés tudásom- míg előbbit anyának szánom, utóbbit inkább apám megnyugtatására hozom fel és így mindenki elégedetten hagy minket távozni. Persze érzem, hogy az ablakból figyelik minden egyes léptünket, de ez még mindig jobb, mintha ténylegesen kikísértek volna minket.

Louis udvariasan kinyitja nekem az ajtót, majd miután beszállok, átsétál az autó másik oldalára és ő is beülve beköti magát, majd gyújtást ad a kocsira. Már a főúton haladunk kellemes és ez egyszer nem kínos csöndben mikor eszembe jut valami.

-Énekelj nekem!- mosolyogva fordulok felé, mire először meglepődik, majd rám pillant. Mikor azonban látja, hogy teljesen komoly a kérésem, csak bólint egyet, majd keresve egy neki tetsző zenecsatornát énekelni kezd. Taylor Swift és Ed Sheeran közös dalát. Hangja elkábít, szinte az egekig repít és megnyugodva dőlök hátra az ülésemben. Bár Taylor nem a kedvencem, de Louis hangjával kiegészülve bármeddig el tudnám hallgatni. Bár tőle még a Boci, Boci tarka is érzéseket fakasztana bennem.

A főútról végül egy kis elágazódásnál fordulunk le, de még ekkor is teljesen nyugodtan ülök a bőrülésben, ugyanis tudom, hogy soha nem tenne ki engem semmilyen veszélynek. Lehet, hogy marhaság tekintve a kapcsolatunk első és egyben eddig utolsó hónapját, melyet együtt töltöttünk hellyel-közzel, de szeretem és feltétlenül bízok benne, még akkor is ha nem érdemli meg. Próbáltam megváltozni irányába és elutasítani, de még magamban megdöntöttem az elméletem ahányszor felidéztem lélektükreinek elképesztően kék mivoltát. A szerelem nevű kór súlyosan megbélyegzett és szinte teherként nehezül a vállamra, egy olyan dologgal melyet talán több év múlva sem fogok tudni kiheverni. Én mégis, még ebben az időben, ilyen körülmények között is örömmel és szívesen viselem ezt az édes terhet mellyel Louis William Tomlinson megfertőzött és rabul ejtett. Nem hiába a szerelem öl, butít és nyomorba dönt.

Végül egy elhagyatott partszakaszon állunk meg, ahol tényleg egy lélek sem jár. Udvarlóm lovagiasan kisegít a kocsiból, majd riasztózva azt, elindul lefelé a folyó melletti ténylegesen keskeny partszakaszra, de mindeközben kezemet egy percre sem engedi el. Mikor már úgy egy tíz perce sétálunk, áldom az eszemet, hogy magassarkú helyett egy egyszerű, de csini tornacipőt és az eredetileg betervezett ruha helyett egy famer-blúz összeállítást vettem fel. Hajamat a szél cibálja, de még ez sem tántorít el Louis követésétől, aki lassan megáll, majd felém fordul és azt mondja.

-Megérkeztünk – a látvány teljesen magáért beszél és bár nem egy öt csillagos hotelről, vagy étteremről van szó, de engem így is teljesen megbabonáz a maga természetességével és bájával.

A part egyszer csak kiszélesedik, majd egy híd töri meg a természet egyszerű, lenyűgöző mivoltát. A híd két oldalról ki van világítva és ez itt, Londonban, ahol mindig esik az eső és borús az ég, már este hatkor is jól látszik. A hely teljesen visszaadja magának a városnak a jellegzetességét és egyszerű mivoltát mégis egy eddig elképzelhetetlen, új világot tár fel előttem.

Louis félve néz rám, miközben szemeivel idegesen próbálja kivenni arcmimikámból, hogy vajon ki állta –e a próbát, vagy én egy ennél sokkal puccosabb helyre számítok. Mivel a látványtól egy ideig megszólalni nem fogok tudni így csak a kezét szorítom meg hálám és szerelmem jeléül, persze, hogy ő ezt minek fogja fel, már nem az én gondom. Ha nem is teljesen, de úgy tűnik, hogy tettem megnyugtatta, így együtt, még mindig kézen fogva indulunk el a hídon és úgy a közepe tájékán egy kis pléd vár minket kajával és gyümölccsel. Mivel Louis a vezetés miatt nem ihat pezsgőt, így csak almalé, Sprite és Cola van a választékon, de nekem ez is tökéletesen megfelel.

Jókedvűen kérdezgetem a családjáról és ő szívesen, szeretettel mégis hiánnyal mesél róluk. Megtudom, hogy a többiek nem itt élnek, ő is csak a zene és a főiskola reményében költözött össze a haverjaival, vagyis Harry-ékkel. A család nagyon fontos neki, ahogy kiveszem a szavaiból, de azt is tudom, hogy nem hagyná itt az életét és álmait, hisz neki a jövőjére is kell koncentrálnia még akkor is, ha ez azzal jár, hogy távol van tőlük. Mivel idénre nem kapta meg az ösztöndíjat, de már felvételizett jövőre, így a fősuli tárt karokkal fogadja szeptemberben, míg én csak jövőre taposom ki az utolsó évemet, már ha nem bukok meg. A jegyeim mostanában eléggé visszazuhantak a saját teljesítményemhez képest, persze nem csak a saját hibámból, de tudom, hogy ez nem mehet tovább. Hosszabb távra mostanában nem nagyon tervezek, mivel az életem hirtelen már nem az én irányításom alatt áll. A gondolataim zavarosak és már az újságírásban sem vagyok biztos, holott egészen eddig megrendíthetetlen hittel vetettem bele magam mindenféle feladatba. De most önbizalmam meginogni látszott, ahogy az életem kártyavárát egy kis szellő megsuhintotta. Az alapjaim előkerültek, nekem mégis úgy tűnik, hogy a fölső lapok kétségesek most már és amíg nem vagyok magamban biztos, addig csak a középiskola elvégzése a cél. Ezt én is elmondom Louis-nak, aki csak megértően hallgat végig egyetlen egy közbeszólás nélkül, majd mosolyával erőt önt belém. Nem ad tanácsot csak biztosít róla, egy ilyen egyszerű gesztussal, hogy mindenben támogat.

 Mikor a fejem a vállára döntöm és a kicsit lecsukódó szemeim mögül egy hullócsillagot látok elsuhanni az égbolton, azt kívánom, bár minden ilyen egyszerű lenne, bár soha ne hallgattam meg volna Caleb-öt.

Mert egyszerűen úgy tűnt, mintha mindez lehetséges lenne. Mintha valóban lehetnék hercegnő, mintha valóban kellenék a családomnak, az apámnak akik eldobtak. 

És ezzel csak egy baj volt. Nem akartam a régi életem, nem akartam a múltam. Más akartam lenni, más időben, más helyen a családommal élni, minden kötelezettség és múlt nélkül. Én csak egyszerűen felejteni akartam. És akkor az ott, Louis vállán pihenve elérhetőnek tűnt, de tudtam, hogy a múltam a részem és, hogy...

SOHA NEM FOGOK TUDNI FELEJTENI.

Sziasztok!

Megjöttem a résszel és megint sajnálom a késést. Lassú vagyok, de utálom, hogy lassan vége a nyárnak és ez minden életkedvem elveszi így az íráshoz sincs már türelmem. De rájöttem, hogy nem ti tehettek erről, így megírtam és bár semmit nem ígérek, de igyekszem. Jön amikor jön, készül amikor készül, de én mostantól mindent megteszek legalább a nyár végéig. 

Maradok hívetek: Kiny :*

18., Emlékek

„A boldogság emléke már nem boldogság, de a fájdalom emléke még fájdalom.”

„Kedves Naplóm!

Másodszorra állok neki egy füzetnek, de téged, vagy is inkább ezt itt, alapos, hosszan tartó munkám eredményével találtam. Minden van hozzá, ami egy igazi naplóhoz kell. Lakat, amit egy- a nyakamba akasztott-, kulcs nyit ki, valamint kemény borítás, hogy az esetleges kávéfoltoktól valamelyes védelmet adjon. Szép és jó, ugye? Nem, nem hiszem. Éjjeli, vagy inkább hajnali fél kettőkor fent lenni és egy kis füzetbe írogatni, minden, csak nem szívderítő. De ki kell adnom magamból az álmomat és nem hiszem, hogy bárki értékelné azt, hogy esetleg megcsörgetem az éjszaka közepén, csak mert rám iszonyatos szófosás jött. Hátorozottan úgy érzem, hogy még Perrie is elküldene a francba. De mi is volt az az esemény, melyet ilyen későn, illetve reggel kell papírra vetnem? Újra álmom volt. De ez most másmilyen. Most én magam voltam egy réten. Nem kívülállóként szemléltem az eseményeket, ahogyan eddig, hanem szereplőjévé váltam a fantáziámnak, mely mély, szinte már horrorisztikus nyomokat hagyott bennem. De inkább leírom, hogy pontosan mi is volt az agyszüleményem.

Futok. Kicsi lábaim dobbannak a füvön, ahogy az érintetlen pázsittal érintkezik fényesre súrolt cipőm talpa. A kis, hófehér ruhám lobog mögöttem, barna hajam az arcomba csap, ahogy egyre gyorsabban veszem lépteimet. Közeledem. Bár magát a célt még nem látom, de érzem, hogy a kislány teste-, akinek a fejébe beleköltöztem-, fokozatosan lassítani kezd, majd egy sűrűn nőtt cserjés előtt megáll. Nem tétovázom. mintha pontosan tudnám, hogy mit kell csinálni, nyúlok az egyik gally fellé, majd arrébb húzva még egyet, átverekszem magam az ágak tömkelegén. Nem félek, egyszerűen csak az izgalomtól remegnek meg kis kezeim.

Feltárul előttem egy másik világ, mely a természet saját, érintetlen szépségeivel kecsegtet. Átlépek a bokrok között és megpillantom az ismerős-ismeretlen helyet és otthonos érzés fog el, annak ellenére, hogy nem hiszem, hogy bármikor is átszeltem volna ezt a kis tisztást az erdő közepén. Leülök a rét kellős közepére, majd hanyatt dőlök. Mögöttem, avagy felettem madarak csiripelnek , méhek zümmögnek, ágak ropognak gondolom az erdei állatok alatt, ugyanis lépteket nem hallok…egy darabig.

Valaki szintén elhúzza az ágakat, majd felém lépdel. Nem nyitom ki a szemem, csak akkor mikor már a napot takarja el előlem. Egy nagyon-kék szempárba bámulok, ahogy a kisfiú lehajol, vagyis inkább leguggol hozzám, majd a fűbe térdel. Kis kezeivel mellettem támaszkodik meg, arcán széles vigyor terpeszkedik melytől még aranyosabb hatást kelt, és védelmet sugároz felém.

-Szia Anabelle! – és ekkor a gyenge, de aranyos hang, mely az én-, vagyis inkább a „gazdatestem” szájából szólal meg- csak egy ismerős nevet ejt ki.

-Caleb….

Aztán felriadok. Semmi elhomályosodás, vagy esetleg szólítgatás, még csak egy reményteli pillantás sem a kisfiú részéről. Csak vége szakadt, én pedig lassan ültem fel az ágyamban, vigyázva, nehogy elfelejtsek valamit is az álomból. Aztán előkerestem ezt a füzetet, amit pont tegnap délután szereztem be és csak körmölni kezdtem. Miért történik ez velem? Mik ezek az álmok? Talán valaki üzenni akar? Vagy egyszerűen csak megbolondultam? Lehet, hogy egyszerűen csak a fantáziám szüleményei? Ha igen, akkor miért tűnnek olyan valóságosnak, mégis álomszerűnek? Néha úgy érzem, hogy szinte ismerem a járást, hogy mit hol találok, mégsem érzem azt, hogy hazatalálnék valaha. Miért nem hagynak ezek a képek békén?Miért mondtam az ismeretlen, parkban megismert srác nevét az álmomban? Ki ő, és miért látom őt kisgyerekként? Vagy az nem is ő, és megint az én agyam játszik csúnya játékot velem? Talán, lehet, néha, miért, vagy…. annyi megválaszolatlan kérdésem van, de csak egy biztos pont mely talán elvezet a válaszhoz. Az álmaim. „

Reggel felkelek. Éjszakai kis kitérőm ellenére nem érzem álmosnak, vagy esetleg fáradtnak magam. Egyszerűen csak kedvetlenül állok neki az öltözködésnek, melyet most nem viszek túlzásba, tekintve, hogy itthon, anyával tervezem a napot eltölteni. A lépcsőn is monoton módon lépkedek, nem szökdelek, csak csigatempóban érek be a konyhába, ahol mindig vidám, énekelő anyám fogad, aki éppen egy palacsintát dob fel és kap el mesteri módon a serpenyővel, némely sztárszakácsot is meghazudtoló mozdulatokkal. Fásultan ülök le a székembe egy „Jó reggelt!” után, majd magam elé húzom a nagy adag koffeint és csak lassan kortyolgatom. Bár lehangoltságom anyának is feltűnik, nem kérdez semmit, nem ígér semmit, egyszerűen csak próbálja elterelni a figyelmem az engem lekötő és oly annyira egykedvűvé tevő témától. Nem kezd el feleslegesen aggodalmaskodni, illetve nem akar egyből orvoshoz vinni, csak mert nem virít az arcomon kétszáz wattos mosoly, egyszerűen csak segíteni akar másra gondolni. Ő az én anyukám.

Hosszas beszélgetés és tanakodás után, miszerint mit készítsünk ma ebédre, a húsleves, spagetti és kis csokis mignon mellett tesszük le a voksunkat. A tématereléstől némileg nekem is jobb lesz az életkedvem, de még mindig elég nagy lelombozottsággal vetem bele magam a munkába, noha igyekszem minél többet segíteni a szülőmnek. Megmosom a zöldségeket, amelyiket szükséges felvágom. Előveszem a csontos húst a hűtőből, belerakom egy tálba, hogy némileg felolvadjon. Ezután, felrakok egy tálba vizet forrni, majd rájövök, hogy a spagettibe és a húslevesbe anyának nem tudok többet segíteni, így, hogy hasznossá tegyem magam, mosogatni kezdek. Halkan, a rádió alaphangjával súrolom ki az edényeket, majd ugyanígy öblítem el, törölöm meg, majd rakom vissza őket a helyére. Monoton, unalmas, egyhangú módon. Mikor végzek, lehuppanok a már szintén egy kicsit pihenő anya mellé, aki mosolyogva tekint rám és megsimítja az arcomat. 

Otthonos érzéssel fektetem bele fejemet a tenyerébe és egy kis életkedv is árad belőle belém.

Csak ülünk egymással szemben és nézzük egymást, miközben arcom a kezében pihen, miközben a rádióban éppen egy Demi Lovato számot játszanak. This is Me. Igen, ez vagyok én. Nem a nagyszájú, fellengzős díva, nem a megszeppent kis nyuszi, még csak nem is az elvakultan szerelmes lány vagyok én, hanem egy olyan csaj, akinek a család a mindene. Nincsenek barátai így a két szülőjének él. De mi van, ha már ez sem én vagyok. Lehet, hogy megváltoztam. Igen, minden bizonnyal. Már nem töltök annyi időt a szüleimmel, már vannak barátaim, már az első szerelmet és csalódást is megtapasztaltam. Más vagyok, mint voltam és más vagyok, mint szerettem volna lenni. De mégis jól érzem magam a bőrömben. Elmosolyodom, és éppen szólásra nyitom a szám, mikor csengetnek. Furcsán nézek össze anyával, aki csak elhesseget az ajtó felé, azonban látom, ahogy néha-néha kitekint a konyhából, miközben a bejárat felé közeledem.

Kitárom az ajtót és szembe találom magam Liam-mel, Niall-lel, Zayn-nel és Louis-val. Meglepődöttségemben tágra nyílnak a szemeim és szám kiszárad. Az agyam csak a két kék íriszre koncentrál erősen ignorálva a többieket. Aztán megrázom a fejem, kiűzve belőle minden nem odaillő gondolatot és megerősítem az akaratom. Hisz még nem tett semmit azért, hogy visszaszerezzen. Valószínűleg mondjuk pont ezért jött, de nem adhatom meg neki azt a könnyebbséget, hogy máris a lábai elé omlok. Erős maradok. Erős maradok. Szinte kántálom magamban a két szót, miközben számat szólásra nyitom.

-Sziasztok, srácok! Gyertek be!- invitálom be őket, mikor rájövök, hogy eddig elég tuskó módon elálltam előttük a befelé vezető utat. Nem direkt csak lesokkoltam. Vagy mondjam, hogy elvarázsolódtam? Nem, nem. Maradjunk a sokknál. Félreállok az útból, és ahogy lépnek beljebb mindenki egy puszit nyom az arcomra. Először Liam, majd Niall, Zayn és végül Louis torpan meg előttem. Félve a szemembe pillant, majd közelebb hajol. Akaratom erősen megremeg, ahogy megérzem a kölnijét, de végül megkeményített szívvel fordítom egy kicsit balra a fejem, hogy az arcomat érje el puha, meleg, simogató, kellemes…..azt hiszem, hogy beljebb kéne mennem.

Anya már a másik három srácot tereli be a nappaliba, és ülteti le őket a kanapéra. Kezeit kötényébe törli, és ujjaival megpróbálja elsimítgatni a kontyából kiszabadult tincseket, miközben szabadkozik a fiúknak a „rémes kinézete” miatt, ahogy hallom a nappali előtt két lépéssel.

-Semmi gond Mrs. Smith. Mi állítottunk be, hívatlanul. És maga így is igazán elbűvölő, csakúgy mint Kendra – Louis mosolyogva teszi anyám kezére a vállát, aki most veszi észre a negyedik érkezőt. Szemei felragyognak, ajkai finomívű mosolyra húzódnak, arca ellágyul miközben rám és a fiúra tekint. Persze, hisz ő úgy tudja, hogy a mi kapcsolatunk már elég régóta tart. Bár nem is akkora hazugság, hogy együtt vagyunk. Voltunk. Á, a franc se tudja, hogy most mi akarok!

A fiúk előtt, két perc múlva már üdítők sorakoznak én pedig Liam és Zayn között kuporgok a kanapén, előttem pedig egy fotelben, Louis ül egyenes testtartással. Niall, állítása szerint, anyának akar segíteni, megcsinálni a mignon-t. Vagy lehet, hogy csak éhes és éppen most eszi meg a délelőtti munkánkat. Minden lehetséges. 

Végül én szólalok meg a beállt csendben.

-Hol van Hazza? – és tényleg, eddig fel sem tűnt, hogy az ötödik jómadár nincs itt. Ennek nagyon valószínű, hogy Louis szemeinek bámulása az oka. Szánalmas vagy Smith, szánalmas.

- Harry, azt hiszem, hogy most éppen randizik – vet felém egy mosolyt Zayn amit viszonzok, de aztán olyan témára tereli a szót, amit már nem igazán kedvelek.

-Kendi….aludtál te az éjjel? Már ne is haragudj, de úgy nézel ki, mint akin átment egy úthenger, aztán megtaposott száz ló. Az arcod beesett, és a szemeid alatt akkora táskák vannak…. – folytatja a felsorolást, de Louis a védelmemre kel.

-És mindezek ellenére, te így vagy gyönyörű, ahogy vagy.

Liam csak a fejét kapkodja közöttünk, de Zayn csak pár másodpercig szemezik Tomlinsonnal, majd helyeselve felém fordul, de a kérdést még mindig nem hagyja annyiban.

-Szóval? Mi történt veled az éjszaka? Csak nem pasiztál be?

-Végülis, mondhatjuk így is- válaszomra Louis, csak kikerekedett szemekkel néz rám, a másik kettő jómadárral együtt.

-Kendra – a fotelben ülő fiú találja meg először a hangját, mely számomra nem sok jót ígér, de én csak folytatom tovább rendületlenül.

-Tudjátok, álmodom. De nem olyan dolgokat, mint a normális emberek, vagy a zakkantak. Nekem nincsenek álmaim pillangókról, egyszarvúakról, sőt még túlfűtött szexuális jelenetek sem fogalmazódnak meg bennem. Én egy kastélyban szoktam ébredni, és azt körbejárni. De van, amikor a helyzet eldurvul és üldözni kezdenek álmomban. Azonban ez az álom most nem is ilyen volt. Most BENNE voltam az álmomban. Eddig kívülállóként, mint egy szellem figyeltem az agyamban lejátszódó eseményeket, de most egy kislány testébe bújva ÁTÉLTEM őket. Féltem. Félek. Nem attól, hogy megint álmodok, azt már megszoktam, inkább az ismeretlentől való félelmem tör meg és tesz ilyenné. Sajnálom, hogy nem a legjobb formámat nyújtom, de amíg nem tudok rájönni, hogy mik ezek az álmok, addig valószínűleg egy nyugodt éjszakám sem lesz.

Mindenki döbbenten emésztgeti a szavaim. Anyáék még mindig a konyhában ténykednek, mi meg agyalunk a siralmas és enyhén szólva is különc helyzetemen. Aztán végül Liam kezd el beszélni.

-Emlékszem, hogy nekem is voltak hasonló álmaim. Azok sem a sárkányokról szóltak, sokkal inkább egy elfelejtett valamit ábrázoltak. Volt olyan, hogy éjszakákat nem aludtam, míg egyszer anyáék kiszedték belőlem, hogy mi a bajom. Elmondtam az álmom minden egyes részletét, kezdve egy kislánnyal a helyi játszótérről, egészen odáig, hogy egy kisfiú testében kezén fogva sétáltam azzal a lánnyal. Persze ez nem tűnik nagy dolognak, ilyen korban, de nekem akkor- azt hiszem, hogy 11 évesen-, igenis ijesztő volt az ismeretlen. De aztán anya megnyugtatott. Azt mondta, hogy ez egy emlékem még úgy ötéves koromból amint éppen Daniellel játszok, azon a játszótéren- nagyot nyel és félve néz rám, és ekkor valami szöget üt a fejemben.

-Ti tudjátok a múltamat ugye?- a kérdés nehezen jön a számra, de végül mégis kinyögöm. Mind bólintanak és ekkor nekem is csak erre futja. A következő mondathoz, viszont erőt kell vennem magamon.

-Lehetséges, hogy ezek az emlékeim? Emlékeim, egy olyan világról, egy olyan házról, olyan emberekről, akiket ismertem mikor még volt családom? – szám kiszárad, a szoba hirtelen forogni kezd. És mégis egy olyan hangtól jön a válasz, akitől nem számítok rá.

-Drága Belle…. szívesen segítek neked megtalálni a válaszokat… - odakapom a fejem, és ekkor az én számból hangzik el a név.

-Caleb.

Emlékek. Fájdalmas, jó, vagy esetleg felesleges emlékek. Mindenki fél tőlük. Főleg ha eddig nem emlékezett rájuk. Nem akarja tudni őket. Hisz akkor vissza kéne néznie a múltjába, ahol lehet, hogy semmi jót nem talál. Miért is vannak az emlékek, ha vannak, akik felejteni akarnak? Akiknek nincs szüksége semmilyen információra a múltjukról? Hisz miért akarnék olyan emberekre emlékezni, akik eldobtak? Miért kéne újra átélnem siralmas gyermekkorom? Vagy ezek csak szörnyű álomképek? Megmagyarázatlan dolgok, melyeket emlékeknek hívunk, ugyanakkor elferdített, kifordított énjei a tényleges valóságnak?

Semmi nem biztos, de annyi mindenképp. Az az emlék, ami nem volt elég erős ahhoz, hogy emlékezzenek rá, nem emlék.

De akkor, ki az az Anabelle?

Ezek az utolsó gondolataim mielőtt elájulva, Louis ölébe esek. 

Sziasztok!

Igen, itt vagyok, élek , lélegzek meg minden csak nagyon szégyellem magam. Hazajöttem, pontosan egy hete és nem voltam képes felrakni a részt. Nem ihlet, inkább fogalmazás hiányban szenvedtem . Éreztétek már úgy, hogy minden ötlet megfogalmazódik bennetek, de nem tudjátok mondatokba foglalni, leírni úgy, hogy az nektek is tetsszen? Szerintem minden író legalább egyszer átesik ezen. Na, de nem is sajnáltatom magam tovább. Viszont lenne egy ajánlatom. Hogyha négy hozzászólás meglesz, akkor felteszem egyből a következőt. Ez csak egy AJÁNLAT. Nem kötelező, viszont, ha így van, akkor én döntöm el, hogy mikor jön a következő rész. Mindenkinek sok puszit küldök és jó nyaralást kívánok! :))

Puszi: Kiny