11., Nem lesz ez így jó

"A férfi: társat keres, a nő: biztonságot. (...) A férfi: nyíl a jövőbe, a nő: az íj idege, amely kiröpíti."

Közelebb lép és fejével el kezd közelíteni. Már éppen kezdenék félni, hogy megcsókol, mikor fejét megállítja az enyémtől körülbelül két centire és halkan, hogy anya meg ne hallja, el kezd suttogni.

-Nem kell elrontani a kedvét egy ilyen szép reggelen – még néhány másodpercig ott tartja az arcát, majd lassan húzódik el és szájára egy huncut, mégis valamiért furcsa vigyor kerül. Szembe fordul anyával, aki büszkén mosolyog kettősünkre, nem sejtve semmit abból, hogy milyen nagyvonalúan lett most átvágva.  Arca az örömtől pirospozsgás és szeme kettőnk között cikázik, majd megállapodik rajtam. Már- már azt hiszem, hogy elsírja a meghatottságtól magát, de aztán hősiesen visszafojtja a könnyeit.

Leülök én is megreggelizni – természetesen a nagyban vigyorgó- Louis mellé. Kedvtelenül és lelkiismeret furdalással szedem ki a tányéromra a palacsintákat, majd öntöm le őket sziruppal. A folyadék ragacsos, és édes egyvelege kicsit megnyugtatja még háborgó lelkem és minden figyelmemet a kajára összpontosítja.

-Szia Louis. Nagyon örülök, hogy megismerhettelek remélem legközelebb is jössz – köszön el hosszasan anyám a „pasimtól” és miután nekem is ad két puszit, ránk zárja az ajtótó belülről. Louis felé fordulok és felháborodva kezdenék bele mondandómba mikor Louis megint közelebb hajol, de szája most már nem áll meg az arcom előtt, hanem eléri az enyémet. Meleg ajkai enyémre tapadnak, és lehelet finoman simítják végig a számat.  A csók nem mélyül el, de arcom így is vörösben pompázik sejtéseim szerint. Miután elválik tőlem, halál nyugodtan int egyet és hazafelé veszi az irányt. Még ahhoz is túlságosan le vagyok taglózva, hogy megszólaljak, így anélkül sétál el, hogy valamit a fejéhez vágnék. Például: „Gyere vissza is csókolj meg még egyszer!” Azt hiszem, hogy most el kéne indulni az iskolába. Igen. Bal, jobb, bal.. De mégis mi volt ez?!

*Louis*

Elégedetten trappolok át a kavicsokon és nyitok be az ajtón. Bentről semmilyen zaj nem hallatszik így nagy valószínűséggel a többiek még alszanak.  Ördögien elvigyorodom és bizony már a gonosz tervemen agyalok.Előveszem a telefonom és tárcsázom a számot. Mikor az illető megszakítja a vonalat kisfiúsan elmosolyodom, de legszívesebben "ördögi kacajt" hallatnék. Úgy érzem ma éjjel, ma éjjel bulizni megyünk. 
Nem is akármilyen buliba.

Miután elégedetten konstatálom, hogy tervem jó irányba halad, visszatérek a Kendivel történtekhez és még valamit hozzácsapok a listámhoz. Kendra meghódítását. Sok lesz ma a dolgom.

*Kendi*

Délután 4 óra

Kilépek az iskolából és fáradtan fújom ki a levegőt. Lépek egyet és kettőt, de a harmadiknál Danielle majdnem fölborít a táskájával, ahogy elhalad mellettem az őt követő csorda kíséretében. Mielőtt beszállna a kocsijába még egy gonosz pillantást vet rám, majd elhúz. Fásultságom odáig terjed, hogy még most sincs erőm szidni magamban ezt a nőt, így nem is foglalkozva vele gyalog haladok a buszmegálló felé. Mikor beállok a kis üvegkupola alá az eső szakadni kezd én pedig majdnem káromkodok egy sort ugyanis nem hoztam esernyőt, a ruhám pedig nem éppen ilyen időbe való.

Unottan és elégedetlenkedve fújom ki a levegőt, hogy ezzel elsöpörjem egy hajtincsemet a szemem elől, és csak nézem a hatalmas cseppeket, ahogy egyre elborítják a járdát. Éppen az utcasarkon fordul be a busz, mikor elém egy kocsi fékez be. A fekete BMW ablakai sötétítettek így először meglepődök, mikor lehúzódik az ablak és mögüle Harry nevet rám a gödröcskés mosolyával.

-Beszáll a szép hölgy? –a bókra csak elmosolyodom majd az invitálást elfogadva az időre való tekintettel, behuppanok Harry mellé a kényelmes ülésre. A göndörke csillogó szemekkel figyeli, ahogy a biztonsági övvel szerencsétlenkedek, majd mikor megunja a tétovázásomat áthajol fölöttem és egy kattintással biztosítva is vagyok. Elpiruló arccal nézek ki az esőáztatta, belül már nem sötétített ablakon és vörös arcomat hajam mögé próbálom rejteni.

Styles nem fűz a bénázásomhoz semmit csak beindítja a motort és kellemes tempóban hozzájuk veszi az irányt. Ma nem kell az ügynökségbe mennem tekintve, hogy gondolkodási időt kértem a felkérés elutasítására, avagy elfogadására. Mivel csütörtök van, így nem kell az árvaházba se, mennem és szerencsére holnap kezdődik a tavaszi szünet így még csak a tanulás miatt sem kell aggódnom. Ezáltal természetesnek veszem, hogy nyugodtan ülök, miközben Styles lehet, hogy elrabol. Bár ez hülye feltételezés, de a mondat lényegét úgy is értitek.

Olyan 5 perc szótlanság után Harry érdeklődni kezd a tegnapi napom felől, én pedig elmesélem, hogy hogyan találkoztam a park előtt, éjjel Louis-val, hogy hogy buktam el anyám előtt mikor megpróbáltam azt a szerencsétlent észrevétlenül bejuttatni a házba, valamint, hogy ne lepődjön meg, ha egyszer csak anyám egy párként emleget minket a legjobb barátjával. Az utolsó tényezőre felkapja a fejét, de szótlanul bólint csak egyet, majd figyelmét megint az előttünk suhanó tájnak szenteli.

Mikor lefékezünk a srácok háza előtt, már- már szinte levegő nélküli állapotba kerülök, ugyanis félelmem a Louis-val való találkozástól a tetőfokra hág. A kevéske oxigén ment meg a haláltól, meg Harry, aki kockáztatva saját bőrigázását, kinyitja nekem az ajtót, és fejem felé egy esernyőt tart. Mosolyogva köszönöm meg a göndör fiú kedvességét és belekarolva lépek be a házba kis tócsákat hagyva magam után, amiért nem győzök elnézést kérni. Sűrű bocsánatkéréseim közepette Harry egy ötlettel rukkol elő, mikor megunja az örökös szófosásomat.

-Ha adsz egy puszit, akkor ki lesz egyenlítve a számla és nem kell többet bocsánatot kérned- meglepődök a feltételen, de engedelmesen lépek közelebb a fiúhoz és nyomok egy puszit a….szájára mivel ez a hülye elfordította sikeresen az arcát és így az ártatlan pusziból egy szép kis csók kerekedett. És persze, hogy ezt a pillanatot választotta ki minden házban levő személy, hogy üdvözöljön minket beleértve Louis-t, és Perrie-t.

Az előszobában megfagy a levegő és elkönyvelem, hogy mekkora ribanc vagyok. Bár egyiket sem én kezdeményeztem, vagy akartam, de két fiúval „csókolózni” egy nap… ráadásul ezek ketten a legjobb barátok.

1 óra múlva

-Perrie én nem szeretnék lemenni – nyavalygok az előttem ülő, már tökéletesen felöltözött lánynak, aki az utolsó simításokat végzi el a külsőmön.

-Kész- teszi le a szájfényt és teljesen ignorálja az előbbi mondatomat. Ezek után szembeállít, a tükörrel én pedig meglepetten nézek szembe az onnan visszanéző lánnyal, aki 100% , hogy nem én vagyok. A ruhám, a hajam az alap smink.. minden összepasszol, és már-már azt lehet mondani, hogy szépnek érzem magam. Ennek ellenére még mindig tiltakozom, mikor barátnőm eltoloncol a lépcső tetejére, aminek alján a fiúk már felsorakoztak. Mikor mindegyik felnéz ránk és tátott szájjal bámulnak minket kicsi önbizalom száll meg, de ez nem enyhíti a Harry és Louis közötti fagyos hangulatot… egyáltalán most miért is vesztek ezek ketten össze? Pasi, buli.. nem lesz ez így jó.

Sziasztok!
Megint itt vagyok és hosszú unszolások, fenyegetések és hozzászólások halmazára hozom a részt is. Tudom, hogy nem annyit frissítek, mint amennyi elvárható lenne tőlem, de....sajnos nincs kifogásom, talán a lustaság és ha nagyon akarom akkor még az évzárásra is ráfoghatom. Sajnos túl sok mindennel havaztam el magam mostanában, de minden kérést igyekszem teljesíteni. A jövőben tervezek még egy trailert is a történethez, de nem tudom ez mennyire érdekelne titeket. Lehet, hogy semennyire, de lehet, hogy örülnétek neki. A díjat és a hozzászólásokat nagyon szépen köszönöm igazán jól estek :). Nem is halandzsázok tovább, hanem elköszönök és amint tudom hozom a frisset. Addig is jók legyetek! :* :)

10., Anya, álom és..Ő

"Nem lehet igaz szerelmet hazudni oda, ahol nincs, de nem is lehet tagadni a létezését ott, ahol van."

-Tomlinson csöndbe legyél már– pisszegem le a mögöttem trappoló fiút, miközben próbálok feljutni a szobámba anélkül, hogy anyáék felébrednének. Elég lesz ezt reggel kimagyarázni.

Egészen a lépcső tetejéig tartani is tudom ezt a tervet, de az elgondolásom egyből összeomlik, ahogy benyitok a szobámba és anyámat az ágyam szélén ülve pillantom meg. Mást nem tehetek mint betuszkolom a nyugodtan nevető fiút, és vöröslő fejjel odaállok anyám elé. Ő, csak kapkodja köztünk a tekintetét.

-Én...megmagyarázom… - kezdek bele a mentő monológba mielőtt  még nagyobb bajba kerülnék, de anyám megakadályozza ezt azzal, hogy a nyakamba veti magát, majd odafordul Louis-hoz.

-Jajj, annyira örülök, hogy végre megismerhetlek. Igazából még semmit nem tudok rólad, de mivel te vagy Kendra első barátja, vagy hogy is mondják ezt a fiatalok… ja, igen, te vagy a pasija, így nem is zavarlak titeket tovább – mielőtt becsukja az ajtót még visszaszól egy kacsintás kíséretében.

-És ne legyetek túl hangosak – a kínos csend egyből belepi a szobát, ahogy anyám eltűnik a látóhatár , vagyis az ajtó mögött. A fejem paprika piros lehet, de Louis-ból csak egy nevetés szakad ki 5 másodperc után. Fejem felkapom a hangra és megbotránkozva nézem a szinte fuldokolva nevető „pasimat”.

-Ez szerinted vicces? – hangom szinte hisztérikus magasságig emelkedik miközben beszélek, és erre már ő is rám néz, de pár másodperc után újra röhögve összegörnyed. Kezeimet összefonom a melleim előtt és szúrós szemekkel pásztázom az éppen könnyeit törölgető Tomlinson-t, majd mikor veszem a lapot, hogy ő bizony eme tevékenységét nem fogja egy jó ideig abbahagyni megrántom a vállam és hátat fordítva neki elhelyezkedem a puha ágyikómban. Éppen elmerülnék az álmok édes birodalmában mikor mögöttem megmozdul az ágy, és felemelkedik a takaró, majd egy test csusszan mellém az ágyba. Megfordulok, és a sötétben belenézek a most is jól kivehetően kék szemekbe. Az örvény magával ragad, és percekig csak bámulom az íriszeket anélkül, hogy megmozdulnék.

-Megharagudtál? – kérdezi bűnbánó hangon és kezeibe fogja az enyéimet. Meglepődök, de nem húzom ki hatalmas, meleg mancsa közül az enyémeket csak közelebb férkőzök hozzá. Csak egy kicsit. Észrevétlenül.

-Nem. De tudod te, hogy mekkora botrány lesz ebből, ha kiderül, hogy nem is járunk? Anyám olyan egy éve rágja a fülemet azzal, hogy bepasizhatnék, pedig csak 16 éves vagyok. Na jó, lassan 17. De láttad, hogy mennyire örült? Nekem pedig reggel el kell mondanom, hogy mi nem is vagyunk együtt. Ez számomra megalázó,számára pedig lelombozó lesz. De miért is siránkozok neked? Ez szánalmas – rázom meg a fejem és kiszabadítom a kezem, majd hátat fordítok megint és meredten bámulok a reluxára melyen egy kis sugárnyi sem jön át az éjszaka fényeiből.

Louis még morog valamit, de nem értem, hogy mit. Megfordulni viszont túl lusta és fáradt vagyok. Pedig érdekel, hogy mi is az….de lassan elnyom az álom és végre egy olyan életbe léphetek melyet mindig is megálmodtam magamnak. Vagy az is csak másoknak jár?

Csönd. Fullasztó csönd. Halk zihálás és léptek melyek egyre közelednek. Testemen hideg verejték csurog, ruhám teljesen a bőrömhöz tapad. jobbról jön a hang. Ijedten odakapom a fejem, de csak azt érem el, hogy nyakam hatalmasat roppan. Most balról hallatszik a zörej, de ott sem látok semmit. Szemem előtt sűrű és szürke köd gomolyog. Csönd. Egyedül vagyok. Itt hagytak. Megint. Megszólal egy hang.

-Mit kell tennem, hogy megértsd végre… egy lány gyermek nem kell nekünk! Miért nem fiút szültél? Mit kezdjek egy ilyen fattyúval? – a hang érdes és bántó. Minden egyes kimondott szó után gyűlölet növekszik a testemben, mely minden porcikámba elér. Fázok. Ver a víz, de belsőm kihűl.

-Nem veheted el. Ő az én gyermekem. Ha nem kell, hát én se kelljek – ez a hang simogat. Megnyugszom. Már nem remegek, de mintha ürességet és valami mást éreznék… hiány. Fejem kapkodom a hangokra, de nem látok. Egy-egy arc bevillan, de csak elmosódott árnyaknak tűnnek, olyan gyorsasággal tűnnek el az elmémből. Kezeimet a fülemre szorítom. Megőrültem? Nem hiszem. De miért hallom ezeket? Miért nem jön valaki? Magyarázatot várok!

-Nem hagyhatsz el! De ettől itt megszabadulunk! Soha többé ne lássam! – fáj, de miért? Arcot nem tudok kapcsolni, de szavai megdöbbentően nagy fájdalommal járnak…. lekuporodom…vége….

Aztán jön a világosság. Felemelem a fejem. Felém nyúl egy kéz. Melege simogat, megnyugszom. Illata betölti érzékeimet így már a nevét is tudom. Ajkaimra mosoly költözik és suttogva ejtem ki a nevet mely mellettem van…

Louis..

Felébredek. Szemem kipattan, de ahogy felkelnék, megérzem, hogy derekamat valami súlyos nyomja. Odapillantok és elvörösödök. Louis keze ott pihen, keze a hasamat teríti be. Hazudhatnám, hogy nem kellemes, de önmagamat becsapni helytelen lenne. És ostobaság. Így visszakucorodok a karok közé most már szemben a fiúval és én is átölelem őt. Mert megvéd. Biztonságot nyújt. Mert ő Louis.  

Reggel

*Louis*

Álmosan nyitom ki szemeim, de a kellemes érzésre vissza is csukom. Közelebb húzom magamhoz Eleanort, testemet soha nem érzett forróság járja át. Aztán realizálódik bennem. Ez nem Eleanor. Eleanor átvert, elment… és soha nem váltott ki belőlem ilyen érzéseket. Lenézek és megpillantom az édesen szuszogó Kendit, aki karjaival szorosan körülöleli testem, míg az én karom az ő derekát fogja satuba szinte.

Szája közötti résen halkan fújja ki a meleg levegőt, ami a pólómba ivódik és újabb forró hullámot indít el a belsőmben. Ezt a pillanatot az ébresztőóra hangja zavarja meg. Nem vagyok elég gyors így a hangos zajra Kendi is felébred. Szempillái mögül les a világra, de mikor benne is tudatosul a testhelyzetünk felugrik, és zavartan motyog egy köszönésfélét, majd kikapkodva a cuccait a szekrényből elviharzik ki a szobából, gondolom a fürdőbe. Csalódottan teszem vissza a párnára a fejem, de egy terv kezd körvonalazódni a fejemben, mely lehet, hogy nem a legszebb, de számomra a legjobb.

*Kendi*

Vörös fejjel állok be a tus alá, hogy enyhítsek a testemben tomboló forróságon. A hűvös cseppek enyhítenek a felhevült bőrömön, de a bensőmön nem tudnak. Ott ugyanolyan forróság tombol Louis érintésétől, mint ezelőtt.

Bekenem magam a citrusos tusfürdőmmel és hagyom, hogy a citrom erőteljes illata kiűzze az oda nem illő gondolatokat a fejemből. A járólapra kilépve egy törölközőt tekerek magam köré, majd letörlöm a tükörre lecsapódott párát. Szembenézek önmagammal, de a vége csak az, hogy csalódottan megrázom a fejem, majd nagy nehezen felveszem a hozott ruháim és kivasalom a hajam, majd egy kis smink és már az ajtón kívül is vagyok. Nagy sóhajjal lépem át a szobám küszöbét, de nagy meglepetésemre Louis nem tartózkodik ott.

Ekkor meghallom a nevetést és ijedten hupogok le a lépcsőn egyenesen a konyhába. Anyám éppen egy nagy rakás palacsintát tesz le Louis elé, aki ezt hálás tekintettel és nem mellesleg tele szájjal megköszöni. Mikor észrevesznek anya csak egy mindent tudó pillantást vet rám, Louis pedig gyorsan lenyeli a falatot. Már éppen kezdenék bele az elkerülhetetlen, lelombozó, mindent beismerő monológomba mikor olyasmi történik, amire soha nem számítottam volna.

Louis közelebb lép és….

Sziasztok!

Itt van az új érsz remélem tetszeni fog! Hozzászólásoknak örülnék, de ha nem nem. :) A következővel sietek! Na puszi és jó olvasást! <3 :)

9., Csak egy nap

"Ha Kincseket keresel, akkor figyelj a pillanatra - és a pillanatban lelhetsz rá a kincsre!"

Csend. Nagyon nagy csend. Két szék egymással szemben, és két ember egymással szemben. Kerülöm a tekintetét. Nézem a falakon lógó festményeket, nézem a kinti tájat….mindent kivéve az előttem ülő lány szemét. Kezeimet kezeiben tartja és próbál velem szemkontaktust létesíteni. De nincs az az Isten, hogy én ránézzek. Nem tűnhetek gyengének. Még egyszer nem…

-Kendi - szólít meg a sajátos angyal hangján és ezzel eléri, hogy végre ránézzek. Kék íriszeiben bánat és együttérzés, szomorúság és harag keveredik és még valami… sajnálat. Pontosan tudom, hogy nem kéne, de ettől dühös leszek. Nekem nem kell senki sajnálata. Én meg tudom oldani magam is. Ahogy eddig.

-Nem kell a sajnálat Perrie. Ami történt megtörtént. Ettől nem kell, hogy kedvesebb légy, vagy, hogy velem maradj. Egyszerűen állj fel és mondd azt, hogy nem szeretnél velem többet barátkozni. Hagyj itt. NEM KELL A SAJNÁLATOD! – hangom sírós üvöltésbe nyúlik át a kezdeti halk, rekedtesből. A velem szemben ülő lány mérgesen húzza össze szemöldökét, de halkan szólal meg.

-Nem sajnállak Kendra Smith. Nem szánakozok, és nem fogok elmenni. Nem tudom, hogy honnan vetted ezt az irdatlan hülyeséget, de ÉN itt maradok Veled akár tetszik, akár nem. Nem hagylak egyedül – a mondat végére már átölel, de én csak, mint egy fadarab, mozdulatlanul tűröm az érintését. Tudom, hogy sajnál, Tudom, hogy csak nem akar megbántani. Tudom… és még sincs annyi erőm, hogy ne győzködjem magam arról, hogy minden, amit az előbb mondott igaz volt. 

*Louis szemszöge*

-Tomlinson! – ront be az ajtón Hazza, mintha legalább hat Molly üldözné. De most komolyan... az a macska. Inkább hagyjuk.

-Remélem, nagyon jó okod van Styles arra, hogy felkeltettél – mormogom még bele a párnámba majd egy kicsit kiemelem a fejem a puha vánkosból és ránézek rémült arcú barátomra.

-A köcsög! – ordítja és bevetődik mellém az ágyba. Értetlenül pislogok a kirohanás miatt, de ezt már én sem tudom elnézni.

-Kösz, Styles. Én is téged- majd lerugdosom az ágyról. Ha köcsög vagyok, akkor ne az én ágyamba feküdjön!

-Nem. Félreértettél. Egy köcsög a probléma. Megtámadott egy köcsög! – kuporodik megint vissza az ágyam végébe, de hasztalanul. Megint a földön végzi, nemes végtagom által. Hívjátok csak lábnak.

- Egy, köcsög. Styles…. Képes voltál egy köcsög miatt felébreszteni? – akadok ki és elkönyvelem, hogy a napokban nem kiabáltam összesen ennyit, mint most ezzel a szerencsétlennel.

-De hát az a köcsög megtámadott! – ordítja még mindig a fülembe és most unom meg.                  

-Tudod mit Hazza? Mutasd meg, hogy melyik köcsög volt az és elintézem neked. Csak ne ordítozz – kelletlenül, de végül kikelek az ágyból és lassú csoszogással közelítem meg a földszinten levő konyhát. Ott a konyhapulton tényleg egy kancsó áll, de attól eltekintve, hogy különösen ronda színekkel van kifestve, nem találok rajta semmi ijesztőt. Közelebb megyek a „szörnyhöz” és egy egyszerű mozdulattal arrébb tolom, majd rápillantok a már elfehéredett barátomra.

-Harry, ez a szerencsétlen kancsó teljesen ártalmatlan –ő is közelebb lép, de én már a szobám fele tartok. Csak a lépcsőig érek el, mikor megint a nevemet ordibálják. Haragosan és immár felébredve trappolok vissza a konyhába csak azért, hogy lássam, ahogy Hazza a földön fetreng sok-sok tejjel a mellkasán, Liam-ék pedig előjönnek a konyha jobb oldaláról nyíló kamrából, miközben hasukat fogják a röhögéstől. Zayn a kezében szorongat valamit, de a jeleneten én is nevetni kezdek.

-Tudtam én, hogy nem a köcsög a ludas! – kiállt fel Styles mikor rájön, hogy csúnyán tréfát űztek belőle, de ez még nem minden. Niall szokásától eltérően tovább fokozza a „hangulatot”.

-Harry….Azért, ha találsz egy mozgó kannát akkor szólj. Mert egy OLYAN köcsögöt én is akarok! – és erre a végszóra kopogtatnak az ajtón.

*Kendra szemszög*  

Amint megállok a hatalmas ajtó előtt félve nézek a csengőre. Lassan felemelem a kezem, de erőtlenül vissza is hull mellém. Nem tudok, vagy nem akarok bekopogni. Félek, de remélek. Normális vagyok? Nem hiszem.

Újra erőt gyűjtök, de ekkor már kezem el is éri az ajtó, simára csiszolt felületét. Mikor 2 perc múlva sem nyit ajtót senki újra megpróbálkozom a kopogással, de sokáig erre sem jön válasz. Megfordulok és elsétálok, azonban a kertkapuból még visszanézek az ajtóra. Várom, hogy végre valaki megjelenjen, de aztán meglátom.  Fent az emeleten, talán Liam szobájának az ablakánál el van húzva a függöny. Először nem tulajdonítok nagyobb jelentőséget a dolognak, de mikor Danielle kinéz az üvegen és gonoszan mosolyogva behúzza azt, kezd bűzleni az egész. Akkor áll össze a kép, mikor egy apró mondatot még elcsípek a résnyire nyitva hagyott ablak mögül. 

-Ne, ne vegyétek le a fülhallgatót! – mosolyogva haladok tovább az utcán, valamilyen park után kutatva.

Az időjárás most nem tükrözi az általános londoni képet ugyanis a nap hétágra süt. Arcomon kis mosoly tűnik fel mikor olyan 10 perc múlva el is érem az áhított zöldterület bejáratát. A kavicsos járda halkan roszog mikor rá-rá nehezedek, de pár perc után elérek egy szimpatikusnak tűnő padig és levetem rá magam.

A cseresznyefák meg-meglengedeznek a széltől, de csak néhány szirom adja meg magát a fuvallatnak, melyek így hajamba kötnek ki. Kezembe veszem a rózsaszín szirmokat és tenyeremet kinyújtva hagyom, hogy a szél tovább sodorja őket.

Miközben a természet csodáit szemlélem nem is jut eszembe, hogy megbántódjak azon, hogy Louis szemet hunyt Danielle „árulása” felett. Nem vagyok dühös Louis-ra… sőt megértem a döntését. Igazából nekem sincs bajom a két lánnyal. Se Eleanorral sem Daniellel. Az emberek nem tökéletes így követnek el hibákat. Nem nagyon találni már tisztességes embert akárhol is. Mindenkit a hírnév, a pénz, vagy éppen a féltékenység hajt. Mindenki hibázhat, mert senki nem tökéletes. Én sem vagyok az. Sok mindent máshogy csinálnék az életemben, kivéve az utolsó 1-2 hónapot.

-Min gondolkodik a Széphölgy? – a hangtól megrezzenek, de mikor a kellemes hangú idegenre nézek megállapítom, hogy nem mostanában foglalt mellettem helyet. Vajon mióta nézhet?

-Az élet nagy dolgain. Tudod… unalmas perceimben még a Kennedy gyilkosságot is meg fogom oldani, mert erre tettem föl létezésem – a választ elbohóckodom, de úgy tűnik nem hasztalanul ugyanis a mellettem levő férfi kellemes nevetése csap át a fejem fölött. Sajnos csak a hangja szolgál bármily támaszul is nekem ugyanis arca egy hatalmas kapucni alá van rejtve, szemeit pedig napszemüveg takarja.

-Tudom én, hogy nagy az UV sugárzás meg minden, de nem gondolod, hogy ez egy kicsit sok? – húzom fel az egyik szemöldököm, de ügyelek, hogy hangomban semmilyen bántó él ne legyen.

-Nem szeretek emberek előtt mutatkozni. Igazából már azt sem értem, hogy miért szólítottalak meg – válasza őszinte, de mosolygásra késztet.

-Egyértelmű. Rá akartál mozdulni valakire, aki teljesen kétségbeesettnek tűnt. Nem mondom… jó csajozási technika – megnyugodva veszem tudomásul, hogy szavaimat most se veszi komolyan inkább úgy fogja fel, ahogy én azt szántam. Viccnek.

Nevetésünk néhány galambot megriaszt így felszállnak a zöld pázsitról, hogy kicsivel odébb, egy kicsivel csendesebb helyen landoljanak. Az idegen-bár egyikőnk sem mutatkozott be, de- jól elszórakoztat. Minden vicces, vagy éppen kellemes dologról társalgunk úgy, hogy észre sem veszem, de a nap már le is ment ezzel helyét átadva a sötétségnek. Búcsút veszünk egymástól az idegen férfival, de megígérjük egymásnak, hogy még mindenképpen összefutunk.

Mindennemű félelem nélkül haladok át a már szinte teljesen kihalt parkon, de mikor kilépek a nagy vaskapun egy férfi test magasodik felém és illatából már előre tudom, hogy ki az…  


Sziasztok! Tudom, hogy mostanság nem teljesítettem valami fényesen, de megpróbálok ezentúl jobban odafigyelni. Nagyon szépen köszönöm az előző részhez írt véleményt tényleg jól esett, hát akkor a díjról már nem is beszélve. Az 1000 megtekintést is elértük ami külön öröm számomra, mert így tudom, hogy nem teljesen felesleges az amit csinálok. "Komizásra" továbbra sem fogok kényszeríteni senkit, mert ez szerintem teljesen felesleges és kicsit szánalmas húzás. De ez csak az én véleményem. Természetesen hozzászólásoknak nagyon örülnék, de ha nem hát nem. 
Sietek a következő résszel! Addig is jó olvasást! :) xx