17., Mindenkinek jár második esély

"A második esély nem esély, hanem szerelem."

Lefagyok. Az egész testem zsibbadásszerű állapotban lebeg a semmiben, csak egy hang tart a földön, mely a szám utolsó akkordjait énekli nekem. Csak nekem . Körülöttem megannyi gyönyörű nő, lány, avagy fiatal csemete áll, de ő csak nekem énekel, még ha nem is tudja, hogy a tömegben hol állok pontosan. Azonban már én sem.A lelkem szárnyal a  magasba, az összes kiénekelt hanggal együtt és már nem a saját testembe tér vissza.

És bár a szívem szárnyal, az agyam, egy leghátsó, eldugott része eszeveszetten kiált menekülésért, amíg van bennem némi józanság. Azonban ekkor a vidámkerék megindul és új szám csendül fel, ugyanazzal az angyali hanggal párosítva. A kerék most tényleg gyorsabban mozog, mint szokott ugyanis Louis két perc múlva már Harry-ék felé tart, akik elővigyázatosságból 5 méterrel mögöttem állnak. A magas sarkúm és az amúgy sem kicsi magasságom ellenére sem lógok ki olyan szinten a tömegből, hogy Tomlinson pár lépés után észrevegyen engem. Azonban a mentségére legyen mondva, hogy nagyon próbálkozik engem megkeresni a több száz fős tömegben. Kék íriszei vadul cikáznak a különböző személyek között, de közben rendületlenül tör barátai felé, gondolván, hogy valahol én is ott lehetek. Nem téved sokat, ugyanakkor az a pár méter, mely elválaszt minket, több kilométernek tűnik. Lehunyom a szemem és csak a csodás dallam hangjaira koncentrálok, miközben próbálom kivonni a szöveg értelmét elmémből. Sajnos nem sokat segít, mégis meg van a tudat, hogy én legalább megpróbáltam.

Kezeimet ökölbe szorítom, ahogy kinyílt szememmel észreveszem a Louis-t vizslató lányokat. Egy kettő szégyentelenül helyezi előtérbe bájait, míg más inkább a szemmel vetkőztetési hadműveletet próbálja végez vinni. Azonban Louis rájuk sem hederít, inkább engem kerget szemeivel, mellyel azonban még mindig nem nyeri vissza a bizalmamat, melyet lehet, hogy soha nem is fog. Mégis minden porcikám az öleléséért kiált, de eszem megint megállít abban, hogy lejárassam magam az emberek előtt. A mai nap folyamán túl sok volt nekem a figyelem és köszönöm, de én nem kérek belőle többet. Ezekkel a gondolatokkal fordítok hátat és valószínűleg életem legnagyobb hibáját készülöm elkövetni.

A vesztemet, vagy talán a megakadályozásomat mégis a cipőm okozza, mely magas sarkainak kopogásával felkelti a csendben álló emberek figyelmét. A tömeg szétnyílik és érzem magamon a vizslató szempárt, mely szinte levetkőztet a nézésével. Kelletlen megfordulok, de közben a földet, a többi embert, vagy éppen a társasági körömbe tartozó két szerelmes pár összekulcsolt kezét figyelem. Senkinek az arcára nem nézek, még akkor sem mikor két Nike tornacipő kerül az enyém elé. A zöld minta sajnos túlságosan ismerős, a hozzá tartozó fekete farmerral együtt. A tekintetem feljebb vezetem a zöld-fehér csíkos felsőre, de a mellkason meg is állapodok. Nem vagyok hajlandó a szemébe nézni, de ő, ezt a problémát is orvosolja. Letérdel elém, én pedig lecsukom a szemem. Ez megint végzetes, ám később kellemes hibának minősül. Az arcomon végigvezetett simítások és a simogató szemek érzése nyugalommal és boldogsággal tölt el. Még az agyam is halkabban sarkall menekülésre, majd mikor a számnak vége és ajkakat érzek az enyémeken, teljesen megszűnik a kántálás. Az emberek tapsolása és kiáltozása hirtelen elmosódik és háttérzajjá alakul. Csak az előttem álló, a számat ostromló ember tölti ki az egész tudatomat így minden más lényegtelennek és elhanyagolhatónak tűnik.

Kinyitom a szemem mikor vége a csóknak, és ezzel a mozzanattal az emberek is oszlani kezdenek

körülöttünk. A fények és a zene újra működésbe lép, Perrie-ék pedig felülnek az óriáskerékre, mely már újra rendes tempóban halad. A kis terepszemle után újra Louis-nak szentelem a teljes figyelmem, aki megfogva a kezem elkezd húzni egy sátor mögé. A nevetséges sárga, kék csíkos kombinációjú sátor, az elejére felfüggesztett, rózsaszín nyuszi fejjel máskor kétségeket, vagy borzalmat éreztetne bennem, most azonban ez is mellékessé válik a kék szempár mellett.

-Kendi én, sajnálom. Sajnálom, hogy kérésed ellenére idejöttem, sajnálom, hogy nem sajnálom igazán mégsem, hogy most itt vagyok veled. Sajnálom, hogy annyi hülyeséget követtem el az utóbbi egy hónapban és sajnálom, hogy nem vettem figyelembe a te érzéseidet. Sajnálom még azt is, hogy akkor vettem észre, hogy mennyit érsz nekem, mikor itt vagy előttem, de már nem vagy az enyém, mert már nem vagy velem. Mindent sajnálom, még azt is sajnálom, hogy ennyiszer kimondom, hogy sajnálom – egy szusszal hadarja el a mondanivalóját, én pedig elrettenve tapasztalom, hogy gyengéd és aranyos szavai miatt kezeim már megremegnek és eddig sziklaszilárdan álló erkölcseim is meginogni látszanak csupán a szinte büntetendően kék szempár hatására.

Kezem összekulcsolom a mellem alatt, fejemet pedig hátradöntöm. Louis előttem áll és csak méreget engem íriszeivel, melyet gyorsan megunok. Fejem előrebicsaklik, hajamat pedig eltűröm az arcomból. Számat beharapom és átgondolom, hogy ilyenkor mit is kéne az ember lányának mondania, de ez több percig is eltart ugyanis agyam teljesen becsömörlött az engem ért sok intenzív élmény hatására.

Olyan hat perc elteltével állnak vissza agyi funkcióim annyira, hogy már ki is tudjam fejezni magam, de mégis megoldom egyetlen egy mondattal, mely az összes kétségemet, gondolatomat, dühömet, fájdalmamat és reménytelen szerelmemet tartalmazza.

-Miért kéne megbocsátanom? – hangom még engem is elrettent az élével, de felemelt fővel, kíváncsian várom a választ, melyet egy ideig nem kapok. Louis lehunyja a szemét, száját összeszorítja, kristály fehér fogai keményen beleharapnak a húsos, számomra túlságosan is vonzó ajkába, melytől a pulzusom megemelkedik és lányos zavarom újra előkerül.

-Ezt ne csináld! – dörrenek rá kiképzőtisztként, mire ő csak azzal válaszol, hogy kinyitja szemeit, és továbbra is harapva száját, reakciómat lesi. Mikor elképzelem, hogy hogyan érintem számmal az övét, pulzusom újra felemelkedik és csak nagy nehézségek árán tudok elfordulni, hogy újra normális oxigénadagot juttassak a tüdőmbe. Mikor légzésem normalizálódik, visszafordulok és nem törődve Louis vigyorgó fejével újra felteszem a kérdésemet.

-Miért? – a kérdéssel együtt a mosoly is lehervad arcáról és komolyan válaszol.

-Nem tudom. Megmondtad, hogy ne jöjjek ide, mégis megtettem. Megtettem annak ellenére, hogy tudom, ha nem sikerül megbékíteni téged, akkor Perrie-ékkel is megszakítod a kapcsolatot. Mindent feltettem egy lapra és megmondom őszintén, hogy most sem bánom. Mondhatnám, hogy pillanatnyi elmezavar műve, de az, hogy szeretlek nem elmezavar, de főleg nem pillanatnyi. Tudom, hogy megvetsz, hiszen minden okod meg van rá, de azt is tudom, hogy szeretsz, mert te mondtad. Más már régen a fejemhez vágta volna, hogy utál és dögöljek meg, de te csak álltál ott és azt mondtad, hogy bár szeretsz, de ne keresselek. Nem tudom, hogy ezt miért tetted, de sokkal nagyobb bűntudatom volt ettől, mintha mindennek elszidtál volna, bár megjegyzem, hogy az is jogos lett volna. Harry olyan vádlón néz rám, de te még most sem tekintesz rám gyűlölettel. Őszintén megmondom, hogy nem tudom, miért is kéne megbocsátanod, de nagyon reménykedek mégis a válaszodban. Szánalmas? Nem hiszem. Hisz csak szerelmes vagyok, csak későn jöttem rá – hangja elhalkul, szemeit lesüti, mintha szégyellni kéne érzéseit. Miközben beszél, én a kezemet tördelem a hátam mögött, de tekintetem egyenesen az íriszébe fúrom. Aztán mikor a szemünk közötti kapcsolat megszakad, elmosolyodom, aztán újra felöltöm a komoly ábrázatomat.

-Louis. Nálad elvetemültebb, hülyébb, idiótább, komolytalanabb embert nem láttam – szemeit felemeli és megdöbbent a látvány. Íriszei homályosak a könnyektől, igaz, férfiúi méltóságát megtartva nem sírja el magát. Azonban nem hagyom, hogy ez eltántorítson a mondanivalómtól. Aztán mielőtt folytatom, elnézek oldalra és megpillantom Matt-et egy lány előtt állni. A csaj szőke, hosszú hajú, hosszú combokkal és magas sarkúval, tehát olyan tipikus pasik álma típus. De mivel oldalt állnak látom, ahogy veszekednek majd két perc múlva már csókolózva állnak a vidámpark közepén. Elmosolyodom. Mindenki megérdemel egy második esélyt. –De ennek ellenére nem láttam nálad tehetségesebb, helyesebb és kedvesebb fiút sem. Kivéve az elmúlt hónapot – fűzöm hozzá gyorsan, mire a kék szemekbe feléled a remény. –És bár belátom, hogy hülye vagy, de abban is biztos vagyok, hogy én is hülye vagyok, mert szeretlek, ami nem vonja azt maga után, hogy nem kell teperned értem. De szerintem két hülyének mindenképp együtt van a helye és ezért megbocsátok. De egyelőre, ne érezd magad biztonságban- végszóra megfordulok és ellépkedek a kábultan bámuló Tomlinson elől.

Beszállok a parkolóban álló Perrie kocsijába, ahol Zayn még nincs ott és ekkor barátnőm, felém fordul, majd mosolyogva megjegyzi.

-A második esély nem esély, hanem szerelem- és nagyon valószínű, hogy igaza van.

Sziasztok!

Remélem tetszeni fog a rész és még nem is untatok meg engem. Amint látjátok próbálok nyáron is rendszeresen frissíteni, de ez nem mindig sikerül, ahogy most is néhány nap kényszerpihenőre leszek ítélve. Remélem azért velem maradtok és vártok az új fejezetre! :)

Addig is mindenkinek jó nyarat és komikat szívesen fogadok!

Puszi: Kiny :*

16., A szív és az ész mindig mást mond

„Lehet, hogy túl korai, lehet, hogy túl késő, de most én is ki akarom mondani, ahogy te is kimondtad: szeretlek. Nem muszáj elhinned, lehet, hogy butaság, és az is lehet, hogy csak képzelődöm.”

„ És bár tudom, hogy nem mindenki érzi át ennek a dolognak a jelentőségét, most mégis arra kérem önt, hogy gondoljon bele, mit tenne, ha egyszer az ön gyerekével történne ilyen. Felháborító és gusztustalan az, ahogy ezekkel a csemetékkel bánnak és ezek nem légből kapott szavak, nem üres sorok hisz én magam is átéltem mindezt, mely oly sok szülő rémálma. Nem kezdenék bele a saját önéletrajzomba, de egyet el tudok árulni. Minden ilyen kisgyerek magányos, szomorú és csak egy dologra tud gondolni: Miért nem kellettem? „

Majd egy cím és egy telefonszám melyen az árvaházat tudják elérni. Ezzel lementem a dokumentumot és kinyomtatva azt, elteszem a mappába, melyet holnap magammal viszek az ügynökségbe. Elmegyek letusolni és utána még átolvasom a magyart melyből holnap témazárót írunk. Gondolataimból mindenféleképp ignorálom Louis-t és a délutáni beszélgetésünket, így teljes lelki harmóniát hozok létre magamban.

Reggel nyűgösen, de mindenképp jókedvűen ébredek. A készülődéssel nem töltök el sok időt, de még így is több időmbe telik elkészülni, mint eddig bármikor. Mielőtt kilépek a lakásból anyának az arcára nyomok egy puszit és elveszem a felém nyújtott pénzt a kezéből. Persze sokkal többet ad megint, mint az reális lenne, de ezzel most el van intézve a délutáni kiruccanásom is. A programot természetesen a szüleimmel is egyeztettem így nem aggódok az esetleges fennakadások miatt. Apa Range Rover-e a kertkapu előtt parkol benne valószínűleg apával, így gyorsabb tempóra kapcsolok csak azért, hogy két percen belül már az autó légkondis levegőjét érezhessem. Apa semmit nem szól egész úton kivéve - azt a néhány dicsérő szót, amivel a mai kinézetemet illette-, beszállásomkor.

Mikor a suli elé érünk, csak egy gyors puszival köszönök el szülőmtől, aki megint sietségbe van, ahogy mindig. Mégis megmosolyogtat a gondolat, hogy még így is több ideje van rám, mint egyes lányoknak.

Aztán a jókedvem eltűnik, ahogy Danielle feltűnik hűséges követőivel a suli parkolójában. A lányok szinte pincsiként követik újonnan kinevezett királynőjüket, aki nem szalasztja el az alkalmat, hogy becsmérlően végignézzen rajtam. Persze ezt most már nem veszem magamra, szöges ellentétben azzal, ahogy tegnap kiborultam volna a lenéző pillantásoktól. Ehelyett államat felszegem, fejem megtartom és kecses léptekkel a főbejáratot célzom meg. Magabiztosságot próbálok sugallni, mely lehet, hogy számomra kicsit idegenül és hamisan hat, a körülöttem álló embereket még így is meggyőzi, legalábbis ezt szűröm le a féltékeny, avagy csodáló pillantásaikból.

A nap többi részében is ambivalens érzéseket kapok, van, akitől a jobbat, van, akitől a rosszabbat. Mindegyiket mosolyogva nyugtázom és már cseppet sem érdekel azon emberek véleménye, akik nem ismernek, mert soha nem vették a fáradtságot a megismerésemre. Az utolsó órán megejtjük azt a bizonyos irodalom témazárót, ami várakozásaimmal ellentétben egészen egyszerű. A megoldások könnyen ugranak be, majd nem hagyva azokat elveszni szépen mondatba foglalom őket csak azért, hogy utána lekörmölhessem a papírra. A dolgozat most is egy fogalmazással zárul melyet én teljes egyszerűséggel megoldok. Az óra vége előtt 10 perccel végzek, majd a tanárnak leadva a dolgozatom felemelt fejjel sétálok ki az iskolából. Ott megvárom a buszt mely most is pontosan érkezik, a kicsöngetés után 7 perccel.

Ahogy leülök a megszokott helyemre lábaim megremegnek. Hiába az egész napos magabiztosság, ez nekem még szokatlan. A régi, láthatatlan Kendra helyett most egy feltűnő Kendra ül a széken és ezt az is mutatja, hogy bár eddig csak egy voltam a járókelők közül a buszon, most folyamatosan magamon érzem az emberek figyelő tekintetét. Bárhogy is, de be kell látnom, hogy kitűnni, nem olyan könnyű, mint azt én valaha is hittem volna. A kiadóhoz hosszabbnak tűnik az út, de mikor végre belépek az épületbe megkönnyebbülök, hisz végre egy olyan környezetben találom magam, mely ismerős. A recepciós ugyanolyan mosollyal fogad, mint eddig szokott a bunkó takarító pedig épp úgy figyelmen hagy, ahogy eddig tette. És ez így van rendjén.

Leülök az egyik, számomra kinevezett boxba és feltúrom a táskámat a dossziémért. A mappa megkerülése után benyomom a számítógépet és belépek a rendszerbe. Az asztalomon két kisebb stóc vár elolvasásra, így nem is késlekedek a feladatot véghezvinni, még mielőtt a főnökhöz veszem utam. A kupacok egy-egy megírandó cikkhez való anyagot rejtenek, de még így is megdöbbenek azon, hogy milyen kicsinek tűnő, mégis nagy témákkal foglalkozó dolgokat bíznak rám. Ajkaimra mosoly húzódik, ahogy végignézem a statisztikákat, a híreket, a tényeket, amik vázlatszerűen, de precíz pontossággal, összeszedetten állnak a lapon, majd letéve őket a kezemből felveszem a saját mappámat és megközelítem a főnök irodáját.

Kettőt kopogok és a bebocsátás után engedelmeskedve a „parancsnak” helyet foglalok az egyik kipárnázott székben a nagy bükkfa asztal előtt.  Kihalászom a megfelelő papírt a mappából, majd átnyújtom Perrie anyjának. A hölgy meglepő érdeklődéssel olvassa lapra vetett soraimat, míg az én kezem izzad, ahogy a szerkesztőség fejét figyelem. Miután végez az olvasással csak elégedetten bólint, melytől megkönnyebbülök és felállok a székből.

Amint az ajtó túloldalára kerülök, megkönnyebbülten szívom be a friss oxigént, majd visszaülök az asztalomhoz és beleásom magam az egyik stóc adataiba.

Délután 4-kor elköszönök a recepcióstól, intek a portásnak, aki megint köszönés nélkül megy el mellettem, majd odakint beülök Harry rám várakozó autójába. Ahogy becsatolom magam, a gépjármű elindul, de Hazz először nem a vidámpark fele veszi az irányt, amiért tőlem érdekes pillantásokat kap jutalmul. Látszik rajta, hogy zavarja fixírozásom, de csak leparkol egy ház előtt, ahonnan egy lány siet ki. Jobban megfigyelve a bulis csajt ismerem fel és rájövök, hogy Harry miért is nyitja ki neki a hátsó ajtót. Cinkos mosollyal kacsintok a visszaszálló Harry-re, majd hátrafordulva a meglepődött, engem méregető lánnyal kezdek beszélgetni. A közel 6 perces út alatt kiderítem, hogy a csajt Melody-nak hívják, hogy van egy öccse, aki már 7 éves és, hogy egy tánccsapat szerves tagja már évek óta. Aztán a kocsi újra fékez, mi pedig kipattanunk és a bejárat felé törtetünk szüntelen izgalommal.

A lány kedves mosollyal fordul végül vissza Harry felé így én is kénytelen vagyok bevárni göndör barátunkat. A kasszánál megvesszük a jegyeket, én pedig megcsörgetem Perrie-éket.

-Halló –szól bele a telefonba barátnőm azonban hangja kicsit rekedtes. Először meg sem tudok szólalni a döbbenettől, de a háttérben Zayn felhangzó nevetése mindent megmagyaráz. Kuncogva válaszolok.

-Perrie, nagyon örülök, hogy ennyire JÓL érzed magad, de az sem ártana, ha már idetolnád a segged, mert bezár a park –barátnőm csak nevetve elnézést kér és biztosít miszerint pár percen belül a hullámvasútnál találkozunk. Elveszem a búgó mobilt a fülemtől és Harryéket keresem a szememmel, azonban éppen elmélyült nyálcserét folytatnak. A jelenet már nem okoz nekem kínos pillanatokat így inkább csendben leválok a társaságtól és egyedül állok neki a vidámpark felderítésének. Ennek persze semmi köze azokhoz a gondolatokhoz mely szerint Louis-val jártam itt utoljára és, hogy mennyire élveztem a vele töltött időt. Nem… ez még csak meg sem fordul a fejemben. Csak talán egy kicsit.

Céltalanul sodródok az embertömeggel, ugyanis a hétköznap ellenére igencsak sok iskolatársam is bolyong ismeretlenekkel együtt a füves területen, a hangos, vidám játékok között. Táskám pántját megigazítom a vállamon, mikor is egy férfi elém lép. Bárhogy próbálom kikerülni ő csak lépked, arra amerre én és ekkor félelem cikázik át a csontjaimon. Az agyam egyik leghátsó része azt üvöltözi, hogy fussak, de testem véglegesen lefagy, mikor a férfi elkezd maga után húzni, így csak hagyom, hogy „támadóm” azt csináljon velem, amit akar. Ugye az erős, női fellépés.

Szerencsére elrablásom közben beszélni is kezd hozzám, így mire a célunkhoz érünk, már teljes megnyugvással nyugtázom, hogy ő nem egy pedofil – ugyanis biztosan a 40-es évei végén jár-, erőszakos bácsi csak egy szenvedő alany, akinek az a feladata, hogy a „Kiss” standhoz találjon megfelelő lányokat. Persze nyugalmam ekkor megint elpárolog, mert én ugyan meg nem engedem, hogy több száz, undorító nyomoronc ledugja a nyelvét a torkomon még akkor sem, ha jószívű vagyok. Azért ez már az én határaimat is átlépi. A férfinek is elmondom a helyzetet ő viszont legyintve az aggodalmamra elkezdi magyarázni, hogy ez másmilyen stand. Itt a srácok -, csak ellenőrzött, jóképű srácok-, licitálhatnak egy-egy kiválasztott lányra, akinek mindent fizetnek és csak egy randit kell túlélnünk. Szóval ingyen kaja, pia és még a belépőm árát is visszatérítik arról nem is beszélve, hogy senkinek a nyelvét nem kell a szám közelébe engednem. Jutányos ajánlat.

Sóhajtva méltóztatok beleegyezni, mire a férfi csak mosolyt villant rám, majd egy sorszámos cetli átnyújtása után elmegy újabb áldozatot keresni. A statiszták felállítanak engem körülbelül hat lány mellé, majd 10 perc várakozás után széthúzzák a függönyöket. A színpadon állva körülnézek az ide gyűlt tömegben és észreveszem Perriéket, valamint Harry-t és Melody-t.

Csak mosolygok értetlen arcuk láttán, majd megvonom a vállam és a licitálás kezdetét veszi. Sorban haladunk, az első 3 lány elkelt én vagyok a negyedik. A fejem zúg, de izgalommal várom, hogy kedves partnerem milyen lesz. Tenyerem izzad, így próbálom feltűnésmentesen a ruhámba törölni síkos ujjaim. Aztán elhangzik a győztesem neve, melytől gyomrom újra összerándul. Letipegek a színpadról és a kedves, nyílt szemű idegen mellé állok, aki nem nyújt taszító látványt. Igaza volt a pasasnak, nézek körbe hirtelen. Semmilyen undorító, cigi szagtól és piától bűzlő személy nincs itt.

-Szia. A nevem Matthew – nyújtja felém a karját, melyet elfogadok, majd egy fesztelen társalgás veszi kezdetét, melyet inkább baráti találkozónak, sem mint egy randinak fogok fel. Egész jól érezzük magunkat és bár Perrie-éket csak futólag látom, de így is nagyon jól el vagyok a srác társaságában. Mindenre felülünk, vesz nekem innivalót és ennivalót, sőt még egy játék mackót is nyer nekem. A nap már lebukik a horizont alá, mikor mi egy tölgyfa padon kényelmesen beszélgetünk, körülöttünk a járkáló embereket figyelve.

-Tudod, nekem van barátnőm – hoz fel egy témát hirtelen, mire én köpni, nyelni nem tudok. Aztán mikor végre megtalálom a hangom, felteszem a legreálisabb kérdést.

-És akkor miért is licitáltál rám? – nyíltan, köntörfalazás nélkül kérdezek rá a témára melyen magam is meglepődök, de a Matt csak mosolyogva megvonja a vállát, aztán részletesebb választ is ad.

-A barátnőm nem törődik velem. Hideg és elutasító velem szemben, az ágyon kívül még a kezemet sem hajlandó megfogni. Más férfiakkal flörtöl a szemem előtt és a hátam mögött már nem is akarom tudni, hogy mit csinál. Ezért eljöttem ide, hogy megbeszéljük a dolgokat, de ő az utolsó percben lemondta, amin én felhúztam magam és így kötöttem ki ezen a padon melletted. És azt kell, hogy mondjam, nagyon jól érzem magam –teszi rá a kezét az enyémre és arcával közelebb jön pár millimétert. Sajnos az eset túlságosan emlékeztet az enyémre, így nem veszem észre a jeleket, mikor már szája az enyémen van. Amint kapcsolok, eltolom őt mellkasánál, majd beszélni kezdek.

-Te is tudod, hogy ez nem megoldás. Az én volt barátom is ezt csinálta, de nem rohantam valaki máshoz, hogy ugyanoda süllyedjek ahol ő volt. Tudom, hogy ez nehéz, meg minden, hisz tudom, hogy szereted. De ezt én sem érdemlem meg és te sem. Menj beszélj vele és ha nem hajlandó változtatni akkor….- ebben a pillanatban a vidámparkban leállítják az összes játékot, majd kikapcsolják a fényeket és a zenét. A nap már lement, így sötétben tapogatózunk egy darabig. Aztán egyszer csak az óriáskerék megindul, sötétben! , de az átlagos tempónál kétszer gyorsabban ugyanis egyszer csak elhallgat. A fények újra felkapcsolódnak, legalábbis a legfelső fülkében és egy hang jut el a tudatomig.

Felpattanok, és futok egészen a vidámpark legnagyobb látnivalójáig, de nem tévedtem. A hang elgyengít, a mondanivalója még jobban. Ígéretemmel ellentétben, két perc múlva már könnyek csordogálnak végig az arcomon…. Ez a dal csak nekem szól. Aztán mikor egy perc szünetet tart megszólal.

-Szeretlek Kendra Smith! – hangja betölti az egész vidámparkot, a mellém érő Perrie-ék és Harry-ék is meglepődnek a dolgon. Mi ez Louis? 

Sziasztok! Igen egy kis késéssel, de meghoztam az új fejezetet. Tudom, hogy ez most egy kicsit zavaros, de remélem tetszik. Ezen a héten még lesz egy, de utána egy kis kiesés következik. Remélem élvezni fogjátok a fejezetet és a szám is nagyon szép (ezt énekeli Louis az óriáskerék legfelső kabinjában ;) ) Véleményeket szívesen fogadok, hisz el sem hinnétek, hogy mennyit jelent nekem tőletek két sor.

Jó olvasást! 

Puszi: Kiny :*

15. Szakítópróba

„Akkor jöttem rá, hogy nem vagyok egyedül, mikor már nem tartoztam senkihez sem.”

Az érzéseim hirtelen összekuszálódtak pedig csak egy beszélgetésen estem túl a legjobb lelki szemetesládává kinevezett Caleb-bel. Bár 10 perccel ezelőttig az arcát még nem láttam- így is teljesen mellbevágott, hogy milyen hihetetlenül megfogó és jóképű-, de ebben az elmúlt egy hónapban Harryn kívül vele tudtam még megbeszélni a gondjaimat.

Leülök Louis-val szembe, de tekintetét kerülni próbálom. Szemem a park összes, eddig is ismert részét felfedezi újra és újra, de még így sem elég ideig tudom húzni a pillanatot mikor is a szemünk találkozik. Érzéseim teljesen kiülnek a tekintetemre az általános közvélemény alapján, így gondolom, hogy mit láthat Louis azokban.

Meglepődöttség, szerelem és belenyugvás. Bár az előbbi csók és a megnevezés-, mely bár furcsa volt, de jó érzéssel töltött el-, arra utalnak, hogy nem akar velem szakítani, de lehet, hogy én viszont igen. Már abban sem vagyok biztos, hogy jó ötlet volt egy rohadt naplóban közölni a gondolataimat, félelmeimet a barátommal, noha úgy tűnik, hogy hatott. Elindultunk valamerre és akár a lejtő akár a felemelkedés jön ez után, én tudom, hogy mindent megtettem.

Legalábbis tudnom kéne. A szívem azonban elég erős nyomást tanúsít, mikor belegondolok, hogy lehet ez csak valamilyen megtévesztés, átmenet, vagy egyszerűen Louis csak attól fél, hogy elveszíti az ágymelegítőjét. Persze semmilyen kierőszakolt érzelem nem jó, mégis mennyi boldogsággal töltött el már csak maga a tudat, hogy Louis a szerelmének hívott egy olyan ember előtt, aki voltaképpen idegen számára. Ez másnak természetes, míg nekem a világgal ér fel. Azonban ha ez az egész az én nyomásomra, akaratosságomra épül, a dolog máris szépségét veszti és tudom, hogy a szívem szakadna meg ebben az esetben.

A helyzet fontosságával és a beszélgetés fontosságával is tisztában vagyok, mégis szinte üvölteni tudnék, mert nem szeretném kitenni magam annak a fájdalomnak, mely a szakítás esetén érne. Tudom, hogy nem könyörögnék neki, tudom, hogy ebben az esetben ez csak az én javamat szolgálná, mégsem tudom ezt kitörő örömmel fogadni, mikor már most úgy érzem, hogy a lelkemből egy darabot szinte kitépnek. Ez a kapcsolat bár eddig nem adott túl sokat nekem, és bár annál többet vett el, de mégis megbizonyosodhattam arról, hogyha csak egy kicsit is, de valakinek valamire jó vagyok. És bár engem zavart ez a helyzet mely a „szerelmünket” jellemezte, most én vagyok az, aki a leginkább a reggeli órákat kívánná vissza, mikor még senki nem tudott erről rajtam, Harryn és Caleb-en kívül.

-Kendi – kezd bele Louis, mire a mellkasom megsajdul, de tűröm a fájdalmat mely nem testi, hanem inkább mélyebb, azonban láthatatlan lelki sebeket okoz-, én… sajnálom. Mondhatnám, hogy nem tudtam, hogy neked ez a kapcsolat rossz, vagy mentegetőzhetnék azzal, hogy nem akartam ezt tenni veled. Azonban tudom, hogy itt az ideje tiszta vizet önteni a pohárba és azt csak azzal tudom elérni, ha teljesen őszinte leszek veled szemben. Tisztességtelenül viselkedtem az elmúlt egy hónapban és tudom, hogy ezt te is pontosan tudod. Nem értem, hogy mivel érdemeltem ki azt a sok jóságot mellyel te irántam viseltettél az undorító dolgaim ellenére. Nőkkel flörtöltem, lefeküdtem velük téged meg teljesen figyelmen kívül hagytalak. Tudom, hogy érezted és tudom, hogy fájt ez az egy hónap és biztos vagyok benne, hogy most miszerint a feltevéseid és az elrejtett, nem létezőnek kívánt dolgok rólam bebizonyosodtak, még jobban fáj – töröl le egy könnycseppet az arcomról, de mikor megsimítana, undorodva elhúzom a fejem. Arca fájdalmat és lelombozottságot mutat, nekem viszont még mindig azok a szavak járnak a fejemben.

„Tudtam, hogy fájdalmat okoz…..flörtöltem velük….lefeküdtünk……igazság…..fáj….tudtam..”

A szépen felépített gondolataim miszerint Louis csak azért viselkedik velem hidegen, mert nem tudja, hogy hogy álljon hozzám, teljesen leomlott. A szívem apró, milliárd darabra tört és ezzel együtt a szememből is eltűnt minden féle félelem. Csalódottság, keserűség és önmarcangolás vetette fel bennem a fejét, de ekkor Louis mondandójának még közel sincs vége.

-A legjobban azt bánom, hogy most jöttem rá az érzelmeimre mikor tudom, hogy meg fogsz utálni. Tudom, hogy most összetörtem benned valamit. Látom a szemedben. Azonban én mégis kérnék tőled valamit. Egy esélyt az újrakezdésre, egy esélyt arra, hogy most már mások emléke nélkül együtt legyünk…. Kendi kérlek- nyúl felém, de én megint hátrébb csúszok. Szememet könnyek szúrják, de tudom, hogy nem fogok sírni. Eleget bőgtem az utóbbi hónapokban teljesen feleslegesen, többnyire azért mert nem létező, csak a fejemben képzelt dolgokban hittem, azokba ringattam magam. Fájdalmat okoz az, hogy ez a kapcsolat csak a fejemben létezett és, hogy nem volt más, mint egy sivár képzelődés részemről, melyben elhittem, hogy jobb lehetek, mint Eleanor. Hogy pótolni tudom. A burok megtört és hirtelenjében minden aggodalmam elszállt, csak a bizonyosság maradt meg bennem, miszerint a problémáim felét én okoztam azzal, hogy kimutattam a gyengeségem. Sírtam olyan emberek előtt, kik előtt nem kellett volna, majdnem ellöktem Perriet szeszélyből és régi sérelmek miatt, majd beleringattam magam egy jelenetbe, egy érzésbe mely a fejemben kölcsönös, azonban a valóságban csak az én részemről... létezett.

Tüdőm tele szívom levegővel, majd az ég fele fordítom a tekintetem. A könyvekben ilyenkor lesz rossz idő, csak azért, hogy leírhassák az égbolt és természetanya alkalmazkodott a kedvükhöz. Ebben az esős és mindig borús kisvárosban azonban életem egyik legrosszabb napján, most persze undorítóan süt a nap annak ellenére, hogy már nem akarom érezni a sugarak selymes cirógatását a bőrömön. Egyszerűen rosszul vagyok attól, hogy bőrömet nap éri, hogy az emberek kétszínűek és, hogy az egész világ mocsokkal, hazugsággal és ilyen hülye, naiv emberekkel van tele, mint én.

Most elgondolkozhatnék az élet nagy dolgain, miszerint miért van megcsalás, miért van hazugság és, hogy mi az a fájdalom, keserűség, magány. Azonban tudom, hogy én vajmi keveset tudok és tudtam a világ dolgaiból ahhoz, hogy ezeket megfejtsem. Nem lehetek önzően rosszkedvű, mikor mások sokkal rosszabb dolgokon mennek keresztül, mint viszonzatlan szerelem.

Gyűlölni azonban mindenkit gyűlölhetek, hogy ennyire romlott és idióta, azonban legjobban mégis magamat gyűlölöm, azért mert még mindig szeretem Tomlinson-t.  Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem mert nem lehet csak úgy egyik pillanatról a másikra kiszeretni valakiből, csak csalódni. Azt hiszem, hogy velem is ez történt. Azonban nem fogok sírni.

-Nem – mondom ki az egy szót és ez láthatóan egy világot tör össze benne, ami sokkal rosszabbul esik nekem, mint az lojális lenne. – Nem bocsátok meg és legfőképpen nem kezdek semmit veled, soha többet. Nem vagyok mérges és még mindig szeretlek, de ez az az érzés mely nem engedi, hogy megint megalázkodjak. Ne fogom magam lejjebb sorolni egy olyan embernél, mint Eleanor Calder, mert nem vagyok kevesebb, mint ő. Az egyetlen dolog, amit itt és most sajnálok az az, hogy erre nem jöttem rá előbb. Betegesen meg akartam felelni az elvárásoknak, az elvárásaidnak melyet Eleanorral szemben állítottál fel és mindig megbuktam. Eddig azt hittem, hogy azért mert nem vagyok olyan jó, mint ő, de most rájöttem. Ne azért nem sikerült, mert nem ő vagyok, hanem azért mert JOBB vagyok Eleanor Calder-nél. Vagyok olyan jó, mint Danielle Peazer sőt ha akarok jobb is tudok lenni nála. Azonban ezeket eddig nem láttam, mert túlságosan másokkal foglalkoztam. Nem érdekel az életed Tomlinson és nagyon nem izgat, hogy milyen érzéseket táplálsz irántam. Nagyon nem vagyok kíváncsi a hazugságaidra újból, mikor én melletted álltam, mikor megcsalt, melletted álltam mikor senki nem tudott róla és melletted álltam mikor még a nevemet sem tudtad csak egyszer találkoztunk. Ismeretlenül segítettem neked én marha, miközben semmit nem kellett volna tennem érted. De erre most ráébresztettél és ezért még hálás is lennék, ha nem undorodnék tőled ennyire. Engedelmeddel most hazamegyek, megírom a cikkem, amit jövő héten elvileg lehoznak az újságba és utána felhívom a Hazzat és Perriet, hogy elmenjünk a vidámparkba. Ezt azért közlöm, veled, mert nem szeretném, hogy ott tartózkodj. Mindenféle érintkezési vonalat szakíts meg velem, ha kérhetem, mert ha nem akkor azzal csak azt éred el, hogy velük sem fogom a kapcsolatot tartani. Viszlát, Louis, remélem, nem látlak többet. Ja és még valami – fordulok vissza, mielőtt eltűnnék a parkból – Én tényleg szerettelek és szeretlek. Kérlek, hagyj engem békén.  

Majd, mint magabiztos, egyedülálló nő sétálok ki a kapun.

Sziasztok!

Megjöttem újra a frissel, remélem, hogy tetszeni fog. Ezennel meg szeretném köszönni az itt feliratkozó 18 embernek, és bloglovinon követő 20 embernek, hogy itt van és támogat engem. Nagyon jól esik köszönöm szépen. :))

Jó olvasást a legközelebbit nem tudom, hogy mikor hozom. 

ui.: Bell Boo! Ha ezt olvasod kérlek lépj be a bloggerbe és olvasd el a neked hagyott bejegyzésemet!! :) 

 Fontos lenne :)

Puszi: Kiny :*

14., Szeretem, bár ő ezt nem tudja

„Hanyatt fekve bámultam a lüktető eget, és hihetetlenül természetesen hangzott, amikor magam elé súgtam: szeretem. De hát miért szereted? Azért, amit látok benne, és azért, amit belelátok.”

„Kedves Naplóm!

Azt hiszem, hogy így kell kezdeni egy hamarjában talált füzetet, melyet gondolataim tárolására alkalmaznék. Nem érzem jól magam. Azt nem mondanám, hogy beteg vagyok, bár attól függ, hogy ezt milyen értelemben vesszük. De, hogy mások is értsék, kezdem a legelején.

1 hónapja járok Louis-val. Nem nagy idő másnak, de nekem hosszú intervallumot jelent már ez is, tekintve, hogy életem első kapcsolatába léptem bele 1 hónappal ezelőtt, mint most már belátom, elhamarkodottan.

Nem arról van szó, hogy nem szeretem Louis-t, mert de. Mindennél jobban, hanem az ok, talán a másik félben keresendő. Nem vádolom semmivel, nem akarok tőle kierőszakolni semmilyen érzelmi megnyilvánulást, de azt hiszem, hogy lassan besokallok. Nem tudom, hogy miért csak akkor ölel meg, ha esetleg együtt alszunk, vagy ha kettesben vagyunk. Perrie-ék még mindig nem tudják, hogy összejöttünk, és ha így folytatódik a kapcsolatunk, akkor lehet, hogy nem is lesz mit megtudniuk. Az első, igazi szerelmet nem így, nem ilyen formában képzeltem, ahogy szerintem más se. Én szeretném megölelni, megcsókolni akárhol és nem hidegen, szinte még a baráti kapcsolatot is mellőzve ülni mellette egy széken miközben több lány flörtöl vele nyíltan, melyet nem, hogy elutasít, de még örül is neki!

Egyetlen kiutamat siralmas kapcsolatom mindennapjaiból az árvaházi gyerekek meglátogatása és a kiadónál töltött suli utáni pillanatok jelentik. Ebben az egy hónapban feljebb léptem a ranglétrán, elfogadva a felvetett ajánlatot, de ez a mostani helyzetben semmit nem javít a pocsék hangulatomon. Persze örülök neki, de így, hogy megosztani az örömömet nem tudom senkivel, kicsit lelombozó érzés. Szerintem Louis még azt sem tudja, hogy egyáltalán dolgozom egy ilyen lapnál. A suliban töltött óráim sem telnek valami jól, tekintve, hogy még mindig láthatatlan vagyok mindenkinek, kivéve Danielle-t aki pedig gyűlölettel néz rám, pedig semmilyen kézzel fogható oka nincs rá. Na, de visszatérve a fő témához, problémához.

Akármilyen fájó is ezt leírnom, vagy bevallanom magamnak, de Louis szerintem nem szeret. Az egyetlen, aki tudja, hogy miért vagyok mostanában letört az Hazza. Neki el mertem mondani a bajom, vagy úgyis mondhatjuk, hogy a göndör kiszedte belőlem az igazságot. Nem mondom, Perrie is furcsa szemekkel méreget az utóbbi egy hónapban, anyáékról nem is beszélve, de nekik nem kell tudniuk semmit. Hiszen eddig is megoldottam a problémáim. Ezután is menni fognak.

Hazza teljesen kiakadt mikor elmeséltem neki, hogy Lou milyen érzéketlenül bánik velem, annak ellenére, hogy én szinte mindenben a kedvére teszek. Nem hívogatom, nem bújok hozzá a kérése ellenére, nem lógok állandóan a nyakán, de még így se sikerül megtartanom vele a kapcsolatot akkor, ha társaságba kerülünk.

Mintha csak egy pótlék, egy ágybetétnek használható valaki lennék, és tudom, hogy ezt Harry is így gondolja csak éppen nem meri a szemembe mondani, mert fél. Fél attól, hogy esetleg kiakadok, vagy bármi más. Nem tudom, meddig bírom ezt még, nem tudom, hogy mikor fogok összeomlani, csak azt tudom biztosra, hogy ehhez a kapcsolathoz nem elég az, hogy én szerelemmel szeretem Louis-t, mikor ő rám sem néz.

De azt hiszem, hogy itt az ideje annak, hogy ezeket a sorokat megmutassam neki, ugyanis nem tudnám szavakba önteni.

Ha ebből sem tud „tanulni” és nem változik a viselkedése, akkor lehet, sőt biztos, hogy elhagyom. Hiszen nekem is vannak ábrándjaim és szükségleteim melyet csak egy igazi barát, az igazi szerelem képes megadni.”

Leteszem a tollat és a füzetet gondosan rárakva a párnára, majd abban a tudatban lépek ki a szobából, hogy valami meg fog változni. Azt sajnos még én sem tudom, hogy mi és milyen irányban, de tudom, hogy ezt a lépést meg kell lépnem, különben én látom meg a kárát.

*Louis*

-Harry, te ezt nem értheted – lépek be a szobámba, Hazzáva laki a legjobb barát címszóból, most Kendi védelmező lovagjává avanzsálta magát. A fürtös zöld szemei megakadnak valamin, az ágyamon, és közelebb lépve felveszi az eddig nem látott füzetet a párnámról. A rajta levő toll hangos koppanással ér földet, de ezzel nem tudja megszakítani a hipnotikus transzot mely a kezemet a füzet felé vonzza. Tudom, hogy ki hagyhatta ezt itt és biztosan nem véletlenül, így kiveszem a minden bizonnyal naplóvá érett füzetet és kinyitva elkezdem olvasni, az első és egyetlen bejegyzést.

„Kedves Naplóm!.....”

Amint a végére érek a tartalmas egy oldalnak, a levegő bennem reked, míg Harry-, aki szintén velem együtt elolvasta az egészet- csak horkant egyet nemtetszése jeléül.

-Nem érdemled meg. És erre ő is rájött már. Louis engedd el. Hadd csináljon azt, amit akar, te meg folytasd azt, amit egy hónappal ezelőtt elkezdtél. Szedj fel néhány nőt, majd menj el velük egy hotelszobába és éld ki rajtuk a fájdalmadat, de ne ezen a lányon, akit már így is tönkretettél a hazugságaiddal. Nem Eleanor, nem más, hanem Te és ha nem fejezed be hamarosan ezt a játékot, akkor nekem kell lépéseket tennem az ügy érdekében. Hagyjad, hogy valaki olyannal járjon, aki szereti. Mert, hogy nem te vagy az az ember az biztos- Harry ezekkel a szavakkal hagy magamra a szobámban, miközben a füzet szép lassan, komótosan kihullik a kezem közül a toll mellé, mely már régen a földön hever.

A szavak igazak, de mégis annyi rossz dolgot sugallnak felém, hogy úgy érzem, megsüketülök tőlük. Azonban nem csak ezért érzem magam ilyen cefetül. Kendi ezzel a pár mondattal üzenni akart nekem, hiszen nem tudta, hogy hogy álljon elém és közölje velem a véleményét. Nem akart megbántani még ezek után sem, ahogy bántam vele. Az érzéseim újra a felszínre törnek, de ezúttal nem kell megállítanom őket, mint ahogy a hónap során annyiszor tettem.

Tisztában voltam vele, hogy ez a lány, nem ezt a bánásmódot érdemli, de azt is tudom, hogy most minden meg fog változni, Elkezdem szeretni és tisztelni, tehát minden olyan dolgot, amit eddig kellett volna megtennem.

Amint kilépek a szobaajtómon és elindulok a park felé, ahol minden bizonnyal Kendi tartózkodik, rájövök, hogy szeretem. Az eddig elnyomott, vagy csak figyelembe nem vett érzéseim feltörnek és rájövök, hogy szeretem.

Milyen logikus nem? Amint elhagyna, az érzéseim előjönnek. Hogy a sors fintora ez, vagy esetleg más azt nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy Szeretem!!

A kabátomat sebtében magamra kapom és futólépésben indulok meg a park felé. Ilyen délután már elég sok ember kóricál a környéken, a pázsiton kisgyerekek rohangálnak fel és alá.

Aztán egy padon megpillantom a göndör fürtöket és a nevetéséről már innen felismerem a lányt, akihez most a szívem mindennél jobban húz. Azonban a féltékenység is rám tör, mikor mellette megpillantok egy férfit, avagy inkább egy velem egykorú srácot amint kezét átveti az én barátnőm vállán.

Feldúlva és haraggal telve lépkedek el a padjuk mögé, de ők ekkor sem veszik észre jöttömet. A srác olyan szerelmesen néz Kendire, hogy kétség sem fér hozzá, szándékai nem barátiasak, mint Hazzának.

De persze Szerelmemnek ez fel sem tűnik ugyanis olyan melegséggel néz rá, ahogy a legjobb barátaira szokott és nem olyan reményvesztett szerelemmel amilyen pillantásokkal engem illett. Ettől valahogy megnyugszok azonban nem bírom ki, hogy meg ne köszörüljem a torkomat.

Erre mindketten felkapják a fejüket és szinte fejbe vág a szomorúság, mikor Kendinek lehervad a gyönyörű mosolya arcáról, amint engem megpillant. A srác feláll és bosszúsan veszem tudomásul, hogy néhány centivel fölém magasodik. Ezzel még nem is lenne bajom, ha nem a barátnőm előtt tenné meg mindezt úgy, hogy közben Kendra kezét kulcsolja a sajátjába. És ami a legrosszabbul esik, az az, hogy Kendi olyan reményvesztetten és félve kapaszkodik a kézbe, hogy még én is elkezdek saját magtól rosszul lenni.  Ennek ellenére összeszedem magam és megtalálom a hangom.

-Szeretnék beszélni a Szerelmemmel –az utolsó szót nyomatékosan ejtem ki, miközben Kendire pillantok azonban tőle csak egy hitetlen pillantást kapok. Nem hisz nekem, de ezért nem is hibáztatom. Azt hiszi hazudok, de én tudom, hogy ez most már nem így van.

Még egyszer felszólítom a srácot a távozásra mire az a barátnőm felé fordul, aki beleegyezően bólint. A féltékenység újra rám tör, mikor a gyerek leveszi a kapucnit- itt Kendinek elakad a szava-, és száját az ÉN BARÁTNŐM arcához érinti, ráadásul közel a szájához.

-Jövő héten ugyanekkor, ugyanitt. Viszlát Szépségem – majd hátat fordít, és intve egyet elsétál. Kendi viszont utána kiabál, nevetve és felszabadultan.

-Hogy te mekkora egy bunkó vagy Caleb! – hangjára a Caleb nevezetű egyén megfordul és fekete szemeit az enyémbe fúrja, majd egy gúnyos mosoly után, melyet nekem címzett, tényleg eltűnik a látókörünkből.

A kis közjáték után, rápillantok a barátnőmre akinek most csak kétségbeesés, dac és üresség tükröződik vissza a szemeiben, boldogságnak és felszabadultságnak nyoma sincs.

-Ha azért jöttél, hogy szakíts velem….- kezd bele a mondókájába, de én csak áthajolok a padon és számat az övére nyomva hallgattatom el. Ebből csak érzi, hogy semmi esetre sem hagyom kisétálni a mindennapjaimból. De, persze ez nem helyettesíti a színvallomást mely ezek után következik…

Sziasztok!

Most hamar jött a rész. Megírtam és ez most még az én tetszésemet is elnyeri úgy ahogy. Persze egyik sem tökéletes, de én szeretem ezt csinálni. A hétköznapjaimmal nem untatok senkit, csak mindenkinek kellemes nyarat és jó olvasást kívánok.

Egynéhány ember véleményét meg már úgy vagyok vele, hogy leszarom. Nem kötelező senkinek olvasni szóval NEM ÉRDEKEL. Azért köszönöm, hogy itt vagytok nekem. :)

Sziasztok! :))