14., Szeretem, bár ő ezt nem tudja

„Hanyatt fekve bámultam a lüktető eget, és hihetetlenül természetesen hangzott, amikor magam elé súgtam: szeretem. De hát miért szereted? Azért, amit látok benne, és azért, amit belelátok.”

„Kedves Naplóm!

Azt hiszem, hogy így kell kezdeni egy hamarjában talált füzetet, melyet gondolataim tárolására alkalmaznék. Nem érzem jól magam. Azt nem mondanám, hogy beteg vagyok, bár attól függ, hogy ezt milyen értelemben vesszük. De, hogy mások is értsék, kezdem a legelején.

1 hónapja járok Louis-val. Nem nagy idő másnak, de nekem hosszú intervallumot jelent már ez is, tekintve, hogy életem első kapcsolatába léptem bele 1 hónappal ezelőtt, mint most már belátom, elhamarkodottan.

Nem arról van szó, hogy nem szeretem Louis-t, mert de. Mindennél jobban, hanem az ok, talán a másik félben keresendő. Nem vádolom semmivel, nem akarok tőle kierőszakolni semmilyen érzelmi megnyilvánulást, de azt hiszem, hogy lassan besokallok. Nem tudom, hogy miért csak akkor ölel meg, ha esetleg együtt alszunk, vagy ha kettesben vagyunk. Perrie-ék még mindig nem tudják, hogy összejöttünk, és ha így folytatódik a kapcsolatunk, akkor lehet, hogy nem is lesz mit megtudniuk. Az első, igazi szerelmet nem így, nem ilyen formában képzeltem, ahogy szerintem más se. Én szeretném megölelni, megcsókolni akárhol és nem hidegen, szinte még a baráti kapcsolatot is mellőzve ülni mellette egy széken miközben több lány flörtöl vele nyíltan, melyet nem, hogy elutasít, de még örül is neki!

Egyetlen kiutamat siralmas kapcsolatom mindennapjaiból az árvaházi gyerekek meglátogatása és a kiadónál töltött suli utáni pillanatok jelentik. Ebben az egy hónapban feljebb léptem a ranglétrán, elfogadva a felvetett ajánlatot, de ez a mostani helyzetben semmit nem javít a pocsék hangulatomon. Persze örülök neki, de így, hogy megosztani az örömömet nem tudom senkivel, kicsit lelombozó érzés. Szerintem Louis még azt sem tudja, hogy egyáltalán dolgozom egy ilyen lapnál. A suliban töltött óráim sem telnek valami jól, tekintve, hogy még mindig láthatatlan vagyok mindenkinek, kivéve Danielle-t aki pedig gyűlölettel néz rám, pedig semmilyen kézzel fogható oka nincs rá. Na, de visszatérve a fő témához, problémához.

Akármilyen fájó is ezt leírnom, vagy bevallanom magamnak, de Louis szerintem nem szeret. Az egyetlen, aki tudja, hogy miért vagyok mostanában letört az Hazza. Neki el mertem mondani a bajom, vagy úgyis mondhatjuk, hogy a göndör kiszedte belőlem az igazságot. Nem mondom, Perrie is furcsa szemekkel méreget az utóbbi egy hónapban, anyáékról nem is beszélve, de nekik nem kell tudniuk semmit. Hiszen eddig is megoldottam a problémáim. Ezután is menni fognak.

Hazza teljesen kiakadt mikor elmeséltem neki, hogy Lou milyen érzéketlenül bánik velem, annak ellenére, hogy én szinte mindenben a kedvére teszek. Nem hívogatom, nem bújok hozzá a kérése ellenére, nem lógok állandóan a nyakán, de még így se sikerül megtartanom vele a kapcsolatot akkor, ha társaságba kerülünk.

Mintha csak egy pótlék, egy ágybetétnek használható valaki lennék, és tudom, hogy ezt Harry is így gondolja csak éppen nem meri a szemembe mondani, mert fél. Fél attól, hogy esetleg kiakadok, vagy bármi más. Nem tudom, meddig bírom ezt még, nem tudom, hogy mikor fogok összeomlani, csak azt tudom biztosra, hogy ehhez a kapcsolathoz nem elég az, hogy én szerelemmel szeretem Louis-t, mikor ő rám sem néz.

De azt hiszem, hogy itt az ideje annak, hogy ezeket a sorokat megmutassam neki, ugyanis nem tudnám szavakba önteni.

Ha ebből sem tud „tanulni” és nem változik a viselkedése, akkor lehet, sőt biztos, hogy elhagyom. Hiszen nekem is vannak ábrándjaim és szükségleteim melyet csak egy igazi barát, az igazi szerelem képes megadni.”

Leteszem a tollat és a füzetet gondosan rárakva a párnára, majd abban a tudatban lépek ki a szobából, hogy valami meg fog változni. Azt sajnos még én sem tudom, hogy mi és milyen irányban, de tudom, hogy ezt a lépést meg kell lépnem, különben én látom meg a kárát.

*Louis*

-Harry, te ezt nem értheted – lépek be a szobámba, Hazzáva laki a legjobb barát címszóból, most Kendi védelmező lovagjává avanzsálta magát. A fürtös zöld szemei megakadnak valamin, az ágyamon, és közelebb lépve felveszi az eddig nem látott füzetet a párnámról. A rajta levő toll hangos koppanással ér földet, de ezzel nem tudja megszakítani a hipnotikus transzot mely a kezemet a füzet felé vonzza. Tudom, hogy ki hagyhatta ezt itt és biztosan nem véletlenül, így kiveszem a minden bizonnyal naplóvá érett füzetet és kinyitva elkezdem olvasni, az első és egyetlen bejegyzést.

„Kedves Naplóm!.....”

Amint a végére érek a tartalmas egy oldalnak, a levegő bennem reked, míg Harry-, aki szintén velem együtt elolvasta az egészet- csak horkant egyet nemtetszése jeléül.

-Nem érdemled meg. És erre ő is rájött már. Louis engedd el. Hadd csináljon azt, amit akar, te meg folytasd azt, amit egy hónappal ezelőtt elkezdtél. Szedj fel néhány nőt, majd menj el velük egy hotelszobába és éld ki rajtuk a fájdalmadat, de ne ezen a lányon, akit már így is tönkretettél a hazugságaiddal. Nem Eleanor, nem más, hanem Te és ha nem fejezed be hamarosan ezt a játékot, akkor nekem kell lépéseket tennem az ügy érdekében. Hagyjad, hogy valaki olyannal járjon, aki szereti. Mert, hogy nem te vagy az az ember az biztos- Harry ezekkel a szavakkal hagy magamra a szobámban, miközben a füzet szép lassan, komótosan kihullik a kezem közül a toll mellé, mely már régen a földön hever.

A szavak igazak, de mégis annyi rossz dolgot sugallnak felém, hogy úgy érzem, megsüketülök tőlük. Azonban nem csak ezért érzem magam ilyen cefetül. Kendi ezzel a pár mondattal üzenni akart nekem, hiszen nem tudta, hogy hogy álljon elém és közölje velem a véleményét. Nem akart megbántani még ezek után sem, ahogy bántam vele. Az érzéseim újra a felszínre törnek, de ezúttal nem kell megállítanom őket, mint ahogy a hónap során annyiszor tettem.

Tisztában voltam vele, hogy ez a lány, nem ezt a bánásmódot érdemli, de azt is tudom, hogy most minden meg fog változni, Elkezdem szeretni és tisztelni, tehát minden olyan dolgot, amit eddig kellett volna megtennem.

Amint kilépek a szobaajtómon és elindulok a park felé, ahol minden bizonnyal Kendi tartózkodik, rájövök, hogy szeretem. Az eddig elnyomott, vagy csak figyelembe nem vett érzéseim feltörnek és rájövök, hogy szeretem.

Milyen logikus nem? Amint elhagyna, az érzéseim előjönnek. Hogy a sors fintora ez, vagy esetleg más azt nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy Szeretem!!

A kabátomat sebtében magamra kapom és futólépésben indulok meg a park felé. Ilyen délután már elég sok ember kóricál a környéken, a pázsiton kisgyerekek rohangálnak fel és alá.

Aztán egy padon megpillantom a göndör fürtöket és a nevetéséről már innen felismerem a lányt, akihez most a szívem mindennél jobban húz. Azonban a féltékenység is rám tör, mikor mellette megpillantok egy férfit, avagy inkább egy velem egykorú srácot amint kezét átveti az én barátnőm vállán.

Feldúlva és haraggal telve lépkedek el a padjuk mögé, de ők ekkor sem veszik észre jöttömet. A srác olyan szerelmesen néz Kendire, hogy kétség sem fér hozzá, szándékai nem barátiasak, mint Hazzának.

De persze Szerelmemnek ez fel sem tűnik ugyanis olyan melegséggel néz rá, ahogy a legjobb barátaira szokott és nem olyan reményvesztett szerelemmel amilyen pillantásokkal engem illett. Ettől valahogy megnyugszok azonban nem bírom ki, hogy meg ne köszörüljem a torkomat.

Erre mindketten felkapják a fejüket és szinte fejbe vág a szomorúság, mikor Kendinek lehervad a gyönyörű mosolya arcáról, amint engem megpillant. A srác feláll és bosszúsan veszem tudomásul, hogy néhány centivel fölém magasodik. Ezzel még nem is lenne bajom, ha nem a barátnőm előtt tenné meg mindezt úgy, hogy közben Kendra kezét kulcsolja a sajátjába. És ami a legrosszabbul esik, az az, hogy Kendi olyan reményvesztetten és félve kapaszkodik a kézbe, hogy még én is elkezdek saját magtól rosszul lenni.  Ennek ellenére összeszedem magam és megtalálom a hangom.

-Szeretnék beszélni a Szerelmemmel –az utolsó szót nyomatékosan ejtem ki, miközben Kendire pillantok azonban tőle csak egy hitetlen pillantást kapok. Nem hisz nekem, de ezért nem is hibáztatom. Azt hiszi hazudok, de én tudom, hogy ez most már nem így van.

Még egyszer felszólítom a srácot a távozásra mire az a barátnőm felé fordul, aki beleegyezően bólint. A féltékenység újra rám tör, mikor a gyerek leveszi a kapucnit- itt Kendinek elakad a szava-, és száját az ÉN BARÁTNŐM arcához érinti, ráadásul közel a szájához.

-Jövő héten ugyanekkor, ugyanitt. Viszlát Szépségem – majd hátat fordít, és intve egyet elsétál. Kendi viszont utána kiabál, nevetve és felszabadultan.

-Hogy te mekkora egy bunkó vagy Caleb! – hangjára a Caleb nevezetű egyén megfordul és fekete szemeit az enyémbe fúrja, majd egy gúnyos mosoly után, melyet nekem címzett, tényleg eltűnik a látókörünkből.

A kis közjáték után, rápillantok a barátnőmre akinek most csak kétségbeesés, dac és üresség tükröződik vissza a szemeiben, boldogságnak és felszabadultságnak nyoma sincs.

-Ha azért jöttél, hogy szakíts velem….- kezd bele a mondókájába, de én csak áthajolok a padon és számat az övére nyomva hallgattatom el. Ebből csak érzi, hogy semmi esetre sem hagyom kisétálni a mindennapjaimból. De, persze ez nem helyettesíti a színvallomást mely ezek után következik…

Sziasztok!

Most hamar jött a rész. Megírtam és ez most még az én tetszésemet is elnyeri úgy ahogy. Persze egyik sem tökéletes, de én szeretem ezt csinálni. A hétköznapjaimmal nem untatok senkit, csak mindenkinek kellemes nyarat és jó olvasást kívánok.

Egynéhány ember véleményét meg már úgy vagyok vele, hogy leszarom. Nem kötelező senkinek olvasni szóval NEM ÉRDEKEL. Azért köszönöm, hogy itt vagytok nekem. :)

Sziasztok! :))