"Mikor a gyerek megnő, nem szokás gyászolni, holott volna rá ok. Az a négyéves kislány olyan visszahozhatatlan, mintha meghalt volna."
Testemet a nap melege égeti,
mikor is egy kezet érzek a hátamon felsiklani egyenesen a nyakamig, ahol a
tenyér tulajdonosa örömmel cirógatja az apró hajszálakat a fejem egy
ténylegesen alul levő pontján. Ismerem a kéz tulajdonosát így csak elmosolyodok
és ügyet sem vetve a kellemes ébresztgetésre teljes nyugodtsággal merülök el
újra az álmok birodalmában. Vagyis merülnék, de mint elfelejtettem 5 igencsak
veszélyes-ha az ép aggyal rendelkező személyeket nézzük-, sráccal vagyok
megáldva, akiknek most éppen az a legfőbb feladata, hogy engem felébresszen és
egy kis vízparti labdázásra, játékra hívjon. Ezzel önmagában nem is lenne baj,
csakhogy ez az öt idióta, akiket teljes szívemből imádok, kicsit
elhamarkodottan tud dönteni és mikor Louis kellemes, ámbár hasztalan
ébresztgetése nem ér célt a maradék négy a saját kezébe veszi az irányítást.
Felemelnek a törölközőmmel
együtt, vagyis inkább a törölközőmbe becsavarva és így visznek el egészen a
part széléig ahol mindennemű finomkodás vagy esetleg alaposabb körültekintés
nélkül letesznek a felhevült testemnek jég hidegnek ható vízbe. Agyamon teljes
rövidzárlat uralkodik el, testem megremeg a fagyos hideget észlelve, de van
annyi önuralmam, hogy cseppnyi méltóságom utolsó darabkáit összeszedve nem
sikítok fel, noha semmi másra nem vágyom jobban.
Mint egy igazi dáma csapzottan és
vizesen vonulok ki a homokos partra majd a törölközőmet veszem a kezembe és
megszárogatom félig meddig a testemet is vele. Louis éppen felém fut, arcán egy
bűnbánó, mégis vidám mosoly játszik melytől nem tudom megállni én is
elmosolyodok.
-Nagyon haragszol Drága? – kérdezi
és hangjában hallatszik a megbocsátásom iránti vágy így nem tudok neki
fájdalmat okozni. Bólintok, így a karjába kap és megölel. Aztán..valami
történik.
Az emberek, akik eddig olyan
nyugalmasan játszottak hirtelen lefagynak és egy pontra merednek mögöttünk. A
gyerekek mellé odaállnak a szüleik és tiszteletteljesen fejet hajtanak
valakinek/valakiknek. Testem megremeg, orromba egy régről ismerős, emlékeket
felidéző, fájdalmasan szeretett illat száll. Nem akarok megfordulni. Testem
eltávolodik Louis-étól aki dühösen méregeti a mögöttem álló embereket, Perriék
mellém lépnek, míg én egyedül az egész partszakaszon még mindig hátat fordítok
a jelen levő embereknek. Aztán rájövök, hogy halogatással semmit nem érek el,
így..megfordulok.
3 testőr, egy törékeny női alak,
az előbb látott dobálós srác, egy gőgös, mégis mackószerű férfi és Caleb. Kérdezés nélkül is tudom, hogy kik ezek, így szenvtelenül nézek végig rajtuk
kivéve Caleb-en. Utálom őt. Gyűlölöm. És ezt ő is tudhatja, hiszen bár merészen
állja pillantásom, látom, hogy szemében reményvesztetten csillog a megbánás
lángja. De engem ez most teljesen hidegen hagy.
-Anabelle – lép felém a nő alak,
de én megállítom.
-Kendra a nevem. Gyengeelméjűek
maguk, vagy miért nem tudják felfogni?!- a hangomat megemelem a végére, de még
éppen nem kiabálok. A „családfő” int a testőröknek, hogy oszlassák szét a
nézelődőket , majd a szavaimtól megtört feleségére pillantva először kapcsolódik
bele a beszélgetésbe.
-Lányom….- és ebben a pillanatban
az eddig megszokott, jókislányos, higgadt, nem káromkodós énem megszűnik és a
kis ördög veszi át a helyét a fejemben.
És szégyen, nem szégyen csak két szót tudok kinyögni.
-Dögölj meg- nem viszek bele
érzelmet, még csak keserűség sem hallatszik a hangomban, de ettől a két szótól
feltörik bennem egy gát és a rég nem látott könnyeim feltörni készülnek.
-Azt hiszem, hogy ezt
megérdemeltem tőled, lányom….
-Mondom DÖGÖLJ MEG te utolsó
fennhéjázó bunkó. Nem vagyok a lányod, soha nem voltam és soha nem is akarok az
lenni. Menj innen a szétcseszett családoddal, menj innen az elbaszott
hatalommániás elveiddel, vagy esküszöm az újságokban az lesz a következő főcím,
hogy beverek neked egyet és hozzá még egy A4-es méretű posztert is csatolhatnak.
Nem kell tőled/tőletek semmi, nem vagytok senkim, nem lesztek soha és gyűlöllek
mindannyitokat. Nekem már van egy családom és köszönöm szépen nem kell belőle
még egy, ami a rendes családnak csak egy elcseszett mása. Vidd innen a tékozló
fiadat, ültesd rá a rohadt trónra, vagy hova és HAGYJATOK ENGEM békén! –
most már kiabálok miközben arcomon a könnyek potyognak.
Majd nagy lendülettel egy kihalt
partszakasz felé veszem az irányt, de Caleb hangja megállít.
-Kendra…a hivatalos szerződés
szerint a menyasszonyom vagy. És ennél fogva nem fogok lemondani rólad- itt
visszafordulok és megcsókolom teljes erőmből Louis-t aki hagyja, hogy minden
dühömet, szenvedélyemet és kétségbeesésemet belesűrítsem ebbe az egy csókba. Sőt
mi több érzem, hogy ő is belead apait anyait.
-Dugd fel magadnak. Gyűlöllek-
ezzel elsétálok Louis-sal kézenfogva a mólóhoz és remélem, hogy most
mindegyikőjüknek annyira fáj, mint nekem ez az elcseszett családi találkozó.
Caleb
Seth
Hát skacok, visszatértem mégpedig egy elég történetfordító résszel. Azért valljuk be, hogy megadtam a módját a dolognak. Köszönöm azoknak akik kitartottak mellettem a sok hülyeségem ellenére és remélem, hogy ez a rész is elnyeri a tetszéseteket :) A következővel majd érkezem pontos időpontot nem tudok most mondani. Ezalatt az idő alatt nyílt még egy új blogom és egyet segítek írni Bell Boo-nak. mindkettőbe nézzetek be ha időtök engedi, mert mindkettőt szeretem csinálni :)
További szép napot!
Puszi: Kiny :*
