18., Emlékek

„A boldogság emléke már nem boldogság, de a fájdalom emléke még fájdalom.”

„Kedves Naplóm!

Másodszorra állok neki egy füzetnek, de téged, vagy is inkább ezt itt, alapos, hosszan tartó munkám eredményével találtam. Minden van hozzá, ami egy igazi naplóhoz kell. Lakat, amit egy- a nyakamba akasztott-, kulcs nyit ki, valamint kemény borítás, hogy az esetleges kávéfoltoktól valamelyes védelmet adjon. Szép és jó, ugye? Nem, nem hiszem. Éjjeli, vagy inkább hajnali fél kettőkor fent lenni és egy kis füzetbe írogatni, minden, csak nem szívderítő. De ki kell adnom magamból az álmomat és nem hiszem, hogy bárki értékelné azt, hogy esetleg megcsörgetem az éjszaka közepén, csak mert rám iszonyatos szófosás jött. Hátorozottan úgy érzem, hogy még Perrie is elküldene a francba. De mi is volt az az esemény, melyet ilyen későn, illetve reggel kell papírra vetnem? Újra álmom volt. De ez most másmilyen. Most én magam voltam egy réten. Nem kívülállóként szemléltem az eseményeket, ahogyan eddig, hanem szereplőjévé váltam a fantáziámnak, mely mély, szinte már horrorisztikus nyomokat hagyott bennem. De inkább leírom, hogy pontosan mi is volt az agyszüleményem.

Futok. Kicsi lábaim dobbannak a füvön, ahogy az érintetlen pázsittal érintkezik fényesre súrolt cipőm talpa. A kis, hófehér ruhám lobog mögöttem, barna hajam az arcomba csap, ahogy egyre gyorsabban veszem lépteimet. Közeledem. Bár magát a célt még nem látom, de érzem, hogy a kislány teste-, akinek a fejébe beleköltöztem-, fokozatosan lassítani kezd, majd egy sűrűn nőtt cserjés előtt megáll. Nem tétovázom. mintha pontosan tudnám, hogy mit kell csinálni, nyúlok az egyik gally fellé, majd arrébb húzva még egyet, átverekszem magam az ágak tömkelegén. Nem félek, egyszerűen csak az izgalomtól remegnek meg kis kezeim.

Feltárul előttem egy másik világ, mely a természet saját, érintetlen szépségeivel kecsegtet. Átlépek a bokrok között és megpillantom az ismerős-ismeretlen helyet és otthonos érzés fog el, annak ellenére, hogy nem hiszem, hogy bármikor is átszeltem volna ezt a kis tisztást az erdő közepén. Leülök a rét kellős közepére, majd hanyatt dőlök. Mögöttem, avagy felettem madarak csiripelnek , méhek zümmögnek, ágak ropognak gondolom az erdei állatok alatt, ugyanis lépteket nem hallok…egy darabig.

Valaki szintén elhúzza az ágakat, majd felém lépdel. Nem nyitom ki a szemem, csak akkor mikor már a napot takarja el előlem. Egy nagyon-kék szempárba bámulok, ahogy a kisfiú lehajol, vagyis inkább leguggol hozzám, majd a fűbe térdel. Kis kezeivel mellettem támaszkodik meg, arcán széles vigyor terpeszkedik melytől még aranyosabb hatást kelt, és védelmet sugároz felém.

-Szia Anabelle! – és ekkor a gyenge, de aranyos hang, mely az én-, vagyis inkább a „gazdatestem” szájából szólal meg- csak egy ismerős nevet ejt ki.

-Caleb….

Aztán felriadok. Semmi elhomályosodás, vagy esetleg szólítgatás, még csak egy reményteli pillantás sem a kisfiú részéről. Csak vége szakadt, én pedig lassan ültem fel az ágyamban, vigyázva, nehogy elfelejtsek valamit is az álomból. Aztán előkerestem ezt a füzetet, amit pont tegnap délután szereztem be és csak körmölni kezdtem. Miért történik ez velem? Mik ezek az álmok? Talán valaki üzenni akar? Vagy egyszerűen csak megbolondultam? Lehet, hogy egyszerűen csak a fantáziám szüleményei? Ha igen, akkor miért tűnnek olyan valóságosnak, mégis álomszerűnek? Néha úgy érzem, hogy szinte ismerem a járást, hogy mit hol találok, mégsem érzem azt, hogy hazatalálnék valaha. Miért nem hagynak ezek a képek békén?Miért mondtam az ismeretlen, parkban megismert srác nevét az álmomban? Ki ő, és miért látom őt kisgyerekként? Vagy az nem is ő, és megint az én agyam játszik csúnya játékot velem? Talán, lehet, néha, miért, vagy…. annyi megválaszolatlan kérdésem van, de csak egy biztos pont mely talán elvezet a válaszhoz. Az álmaim. „

Reggel felkelek. Éjszakai kis kitérőm ellenére nem érzem álmosnak, vagy esetleg fáradtnak magam. Egyszerűen csak kedvetlenül állok neki az öltözködésnek, melyet most nem viszek túlzásba, tekintve, hogy itthon, anyával tervezem a napot eltölteni. A lépcsőn is monoton módon lépkedek, nem szökdelek, csak csigatempóban érek be a konyhába, ahol mindig vidám, énekelő anyám fogad, aki éppen egy palacsintát dob fel és kap el mesteri módon a serpenyővel, némely sztárszakácsot is meghazudtoló mozdulatokkal. Fásultan ülök le a székembe egy „Jó reggelt!” után, majd magam elé húzom a nagy adag koffeint és csak lassan kortyolgatom. Bár lehangoltságom anyának is feltűnik, nem kérdez semmit, nem ígér semmit, egyszerűen csak próbálja elterelni a figyelmem az engem lekötő és oly annyira egykedvűvé tevő témától. Nem kezd el feleslegesen aggodalmaskodni, illetve nem akar egyből orvoshoz vinni, csak mert nem virít az arcomon kétszáz wattos mosoly, egyszerűen csak segíteni akar másra gondolni. Ő az én anyukám.

Hosszas beszélgetés és tanakodás után, miszerint mit készítsünk ma ebédre, a húsleves, spagetti és kis csokis mignon mellett tesszük le a voksunkat. A tématereléstől némileg nekem is jobb lesz az életkedvem, de még mindig elég nagy lelombozottsággal vetem bele magam a munkába, noha igyekszem minél többet segíteni a szülőmnek. Megmosom a zöldségeket, amelyiket szükséges felvágom. Előveszem a csontos húst a hűtőből, belerakom egy tálba, hogy némileg felolvadjon. Ezután, felrakok egy tálba vizet forrni, majd rájövök, hogy a spagettibe és a húslevesbe anyának nem tudok többet segíteni, így, hogy hasznossá tegyem magam, mosogatni kezdek. Halkan, a rádió alaphangjával súrolom ki az edényeket, majd ugyanígy öblítem el, törölöm meg, majd rakom vissza őket a helyére. Monoton, unalmas, egyhangú módon. Mikor végzek, lehuppanok a már szintén egy kicsit pihenő anya mellé, aki mosolyogva tekint rám és megsimítja az arcomat. 

Otthonos érzéssel fektetem bele fejemet a tenyerébe és egy kis életkedv is árad belőle belém.

Csak ülünk egymással szemben és nézzük egymást, miközben arcom a kezében pihen, miközben a rádióban éppen egy Demi Lovato számot játszanak. This is Me. Igen, ez vagyok én. Nem a nagyszájú, fellengzős díva, nem a megszeppent kis nyuszi, még csak nem is az elvakultan szerelmes lány vagyok én, hanem egy olyan csaj, akinek a család a mindene. Nincsenek barátai így a két szülőjének él. De mi van, ha már ez sem én vagyok. Lehet, hogy megváltoztam. Igen, minden bizonnyal. Már nem töltök annyi időt a szüleimmel, már vannak barátaim, már az első szerelmet és csalódást is megtapasztaltam. Más vagyok, mint voltam és más vagyok, mint szerettem volna lenni. De mégis jól érzem magam a bőrömben. Elmosolyodom, és éppen szólásra nyitom a szám, mikor csengetnek. Furcsán nézek össze anyával, aki csak elhesseget az ajtó felé, azonban látom, ahogy néha-néha kitekint a konyhából, miközben a bejárat felé közeledem.

Kitárom az ajtót és szembe találom magam Liam-mel, Niall-lel, Zayn-nel és Louis-val. Meglepődöttségemben tágra nyílnak a szemeim és szám kiszárad. Az agyam csak a két kék íriszre koncentrál erősen ignorálva a többieket. Aztán megrázom a fejem, kiűzve belőle minden nem odaillő gondolatot és megerősítem az akaratom. Hisz még nem tett semmit azért, hogy visszaszerezzen. Valószínűleg mondjuk pont ezért jött, de nem adhatom meg neki azt a könnyebbséget, hogy máris a lábai elé omlok. Erős maradok. Erős maradok. Szinte kántálom magamban a két szót, miközben számat szólásra nyitom.

-Sziasztok, srácok! Gyertek be!- invitálom be őket, mikor rájövök, hogy eddig elég tuskó módon elálltam előttük a befelé vezető utat. Nem direkt csak lesokkoltam. Vagy mondjam, hogy elvarázsolódtam? Nem, nem. Maradjunk a sokknál. Félreállok az útból, és ahogy lépnek beljebb mindenki egy puszit nyom az arcomra. Először Liam, majd Niall, Zayn és végül Louis torpan meg előttem. Félve a szemembe pillant, majd közelebb hajol. Akaratom erősen megremeg, ahogy megérzem a kölnijét, de végül megkeményített szívvel fordítom egy kicsit balra a fejem, hogy az arcomat érje el puha, meleg, simogató, kellemes…..azt hiszem, hogy beljebb kéne mennem.

Anya már a másik három srácot tereli be a nappaliba, és ülteti le őket a kanapéra. Kezeit kötényébe törli, és ujjaival megpróbálja elsimítgatni a kontyából kiszabadult tincseket, miközben szabadkozik a fiúknak a „rémes kinézete” miatt, ahogy hallom a nappali előtt két lépéssel.

-Semmi gond Mrs. Smith. Mi állítottunk be, hívatlanul. És maga így is igazán elbűvölő, csakúgy mint Kendra – Louis mosolyogva teszi anyám kezére a vállát, aki most veszi észre a negyedik érkezőt. Szemei felragyognak, ajkai finomívű mosolyra húzódnak, arca ellágyul miközben rám és a fiúra tekint. Persze, hisz ő úgy tudja, hogy a mi kapcsolatunk már elég régóta tart. Bár nem is akkora hazugság, hogy együtt vagyunk. Voltunk. Á, a franc se tudja, hogy most mi akarok!

A fiúk előtt, két perc múlva már üdítők sorakoznak én pedig Liam és Zayn között kuporgok a kanapén, előttem pedig egy fotelben, Louis ül egyenes testtartással. Niall, állítása szerint, anyának akar segíteni, megcsinálni a mignon-t. Vagy lehet, hogy csak éhes és éppen most eszi meg a délelőtti munkánkat. Minden lehetséges. 

Végül én szólalok meg a beállt csendben.

-Hol van Hazza? – és tényleg, eddig fel sem tűnt, hogy az ötödik jómadár nincs itt. Ennek nagyon valószínű, hogy Louis szemeinek bámulása az oka. Szánalmas vagy Smith, szánalmas.

- Harry, azt hiszem, hogy most éppen randizik – vet felém egy mosolyt Zayn amit viszonzok, de aztán olyan témára tereli a szót, amit már nem igazán kedvelek.

-Kendi….aludtál te az éjjel? Már ne is haragudj, de úgy nézel ki, mint akin átment egy úthenger, aztán megtaposott száz ló. Az arcod beesett, és a szemeid alatt akkora táskák vannak…. – folytatja a felsorolást, de Louis a védelmemre kel.

-És mindezek ellenére, te így vagy gyönyörű, ahogy vagy.

Liam csak a fejét kapkodja közöttünk, de Zayn csak pár másodpercig szemezik Tomlinsonnal, majd helyeselve felém fordul, de a kérdést még mindig nem hagyja annyiban.

-Szóval? Mi történt veled az éjszaka? Csak nem pasiztál be?

-Végülis, mondhatjuk így is- válaszomra Louis, csak kikerekedett szemekkel néz rám, a másik kettő jómadárral együtt.

-Kendra – a fotelben ülő fiú találja meg először a hangját, mely számomra nem sok jót ígér, de én csak folytatom tovább rendületlenül.

-Tudjátok, álmodom. De nem olyan dolgokat, mint a normális emberek, vagy a zakkantak. Nekem nincsenek álmaim pillangókról, egyszarvúakról, sőt még túlfűtött szexuális jelenetek sem fogalmazódnak meg bennem. Én egy kastélyban szoktam ébredni, és azt körbejárni. De van, amikor a helyzet eldurvul és üldözni kezdenek álmomban. Azonban ez az álom most nem is ilyen volt. Most BENNE voltam az álmomban. Eddig kívülállóként, mint egy szellem figyeltem az agyamban lejátszódó eseményeket, de most egy kislány testébe bújva ÁTÉLTEM őket. Féltem. Félek. Nem attól, hogy megint álmodok, azt már megszoktam, inkább az ismeretlentől való félelmem tör meg és tesz ilyenné. Sajnálom, hogy nem a legjobb formámat nyújtom, de amíg nem tudok rájönni, hogy mik ezek az álmok, addig valószínűleg egy nyugodt éjszakám sem lesz.

Mindenki döbbenten emésztgeti a szavaim. Anyáék még mindig a konyhában ténykednek, mi meg agyalunk a siralmas és enyhén szólva is különc helyzetemen. Aztán végül Liam kezd el beszélni.

-Emlékszem, hogy nekem is voltak hasonló álmaim. Azok sem a sárkányokról szóltak, sokkal inkább egy elfelejtett valamit ábrázoltak. Volt olyan, hogy éjszakákat nem aludtam, míg egyszer anyáék kiszedték belőlem, hogy mi a bajom. Elmondtam az álmom minden egyes részletét, kezdve egy kislánnyal a helyi játszótérről, egészen odáig, hogy egy kisfiú testében kezén fogva sétáltam azzal a lánnyal. Persze ez nem tűnik nagy dolognak, ilyen korban, de nekem akkor- azt hiszem, hogy 11 évesen-, igenis ijesztő volt az ismeretlen. De aztán anya megnyugtatott. Azt mondta, hogy ez egy emlékem még úgy ötéves koromból amint éppen Daniellel játszok, azon a játszótéren- nagyot nyel és félve néz rám, és ekkor valami szöget üt a fejemben.

-Ti tudjátok a múltamat ugye?- a kérdés nehezen jön a számra, de végül mégis kinyögöm. Mind bólintanak és ekkor nekem is csak erre futja. A következő mondathoz, viszont erőt kell vennem magamon.

-Lehetséges, hogy ezek az emlékeim? Emlékeim, egy olyan világról, egy olyan házról, olyan emberekről, akiket ismertem mikor még volt családom? – szám kiszárad, a szoba hirtelen forogni kezd. És mégis egy olyan hangtól jön a válasz, akitől nem számítok rá.

-Drága Belle…. szívesen segítek neked megtalálni a válaszokat… - odakapom a fejem, és ekkor az én számból hangzik el a név.

-Caleb.

Emlékek. Fájdalmas, jó, vagy esetleg felesleges emlékek. Mindenki fél tőlük. Főleg ha eddig nem emlékezett rájuk. Nem akarja tudni őket. Hisz akkor vissza kéne néznie a múltjába, ahol lehet, hogy semmi jót nem talál. Miért is vannak az emlékek, ha vannak, akik felejteni akarnak? Akiknek nincs szüksége semmilyen információra a múltjukról? Hisz miért akarnék olyan emberekre emlékezni, akik eldobtak? Miért kéne újra átélnem siralmas gyermekkorom? Vagy ezek csak szörnyű álomképek? Megmagyarázatlan dolgok, melyeket emlékeknek hívunk, ugyanakkor elferdített, kifordított énjei a tényleges valóságnak?

Semmi nem biztos, de annyi mindenképp. Az az emlék, ami nem volt elég erős ahhoz, hogy emlékezzenek rá, nem emlék.

De akkor, ki az az Anabelle?

Ezek az utolsó gondolataim mielőtt elájulva, Louis ölébe esek. 

Sziasztok!

Igen, itt vagyok, élek , lélegzek meg minden csak nagyon szégyellem magam. Hazajöttem, pontosan egy hete és nem voltam képes felrakni a részt. Nem ihlet, inkább fogalmazás hiányban szenvedtem . Éreztétek már úgy, hogy minden ötlet megfogalmazódik bennetek, de nem tudjátok mondatokba foglalni, leírni úgy, hogy az nektek is tetsszen? Szerintem minden író legalább egyszer átesik ezen. Na, de nem is sajnáltatom magam tovább. Viszont lenne egy ajánlatom. Hogyha négy hozzászólás meglesz, akkor felteszem egyből a következőt. Ez csak egy AJÁNLAT. Nem kötelező, viszont, ha így van, akkor én döntöm el, hogy mikor jön a következő rész. Mindenkinek sok puszit küldök és jó nyaralást kívánok! :))

Puszi: Kiny