8., A történet

„Nem tudom, mi lesz ezután. Nem tudom, meddig tart. Nem látom a végét. A jövő számomra már nagyon rég elveszett. Csak az itt és most van, a múlttal megmérgezve. A jövő ismeretlen. Félek az ismeretlentől. A holnaptól. Minden egyes elkövetkezendő perctől.”

Katt. Katt. Az óra ütemes, de mégis véget nem érő lassúsággal halad előre, ahogy matekórán a tanár magyaráz. Szinte már lecsukódnak a szemeim, de a csengő fülsüketítő mégis élénkítő hangja ment meg attól, hogy a fejem az asztal lapján koppanjon. Sajnos ennyivel nem ússzuk meg az órát, ugyanis csak a házi feladása után kezdhetjük el összepakolni a cuccunkat.

Amint ténylegesen behúzom a táskámon a cipzárt már ki is viharzok a teremből nem törődve semmilyen illedelmességi, vagy esetleg kasztos szabállyal. Szemem előtt szinte piros foltok táncolnak, ahogy lábaimat irdatlan tempóban szedem a főkapu felé, hogy elérjem a korábbi buszt. Szerencsémre ma a kedves buszsofőr van, így mikor meglátja, hogy futok, még nyitva tartja a sárga jármű ajtaját. Lehuppanok úgy közép tájt egy ülésre majd kezem a szívem fölé teszem, bár ezzel nem tudom megnyugtatni zakatoló szervem. Kijöttem a formából, edzenem kéne megint egy kicsit.

Elhessegetem az egészséges életmóddal kapcsolatos gondolataimat és beteszem a fülhallgatómat a fülembe. A zene megnyugtatóan és csillapítóan hat szinte elzsibbadt agyamra. Becsukom a szemem, hisz tudom, hogy nem maradok fent a buszon. A végállomásig megyek.

A jármű egy hatalmas fékezéssel ébreszt fel félig alvó állapotomból. A buszon maradt emberek egyesével masíroznak le a lépcsőn így én is követem a példájukat. A hatalmas épület ugyanolyan megfélemlítően tornyosul felém, mint mindig, de most valahogy a tenyerem jobban izzad. Bal. Jobb. Bal. Jobb. Rutinszerű mozdulatokkal lassan eszembe jut a járás művészete így monoton módon lépem át az épület bejáratát. A recepciós ugyanolyan arcára fagyott mosollyal köszönt, mint mindig, de szemének villanása jelzi, hogy ma bizony valami történni fog. Hogy jó-e, vagy esetleg rossz…az titok.

Lehúzom a mágneses kártyát, majd az eddig számomra ismeretlen és tabuként kezelt ajtó felé veszem az irányt. Az ismerős öreg hang helyett egy fiatalos női hang szólít fel engem a belépésre. Miután eleget teszek a kérésnek és benyitok szinte megdöbbenve tapasztalom, hogy egy túlzottan ismerős és számomra kedves szempárral találkozik a pillantásom a főnökömén kívül.

-Perrie?! - hangom egy oktávval feljebb csúszik, de az érzelmeskedésre nem marad idő, mivel a főnökasszony hangosan megköszörüli a torkát ezzel felhívva magára a figyelmet.

-Ms. Smith. Nem ok nélkül hívattam be. Mint gondolom Perrie azt már elmesélte, ő a lányom. És mivel úgy hallottam, hogy önök igazán jó, azt hiszem, hogy baráti kapcsolatot ápolnak ezért döntöttem úgy, hogy előléptetem – megdöbbenve fogadom a nonszensz ajánlatot, majd felháborodva kicsit emelt hanggal szólalok meg.

-Már elnézést asszonyom az udvariatlanságomért, de ez nekem sértő ajánlat. Soha nem azért voltam kedves a lányához, hogy maga engem előléptessen. Igen, az újságírás az álmom, de nem vagyok hajlandó egy ilyen eget rengetően felháborító ajánlat által elnyerni mindenki elismerését. Nekem ennél Perrie sokkal többet ér. Ő nekem nem egy ugródeszka, hanem az első és legjobb barátom. Ha csak ezért hívatott, akkor én most távoznék – megfordulok, de mielőtt a kilincsre tehetném a kezem, kuncogást hallok magam mögül, majd tapsot. Olyan gyorsan kapom visszafele a fejem, hogy a nyakam belereccsen, de csak két elégedett nőt látok.

-Örülök, hogy ez a válasza Kendra. Perrie állította, hogy maga nem olyan, mint az eddig „barátai”, de remélem, elnézi nekem, hogy erről személyesen is meg szerettem volna győződni. Pontosan tudom, hogy milyen mikor az álmainkat ajánlják fel nekünk, de azt is tudtam, hogyha magának erős a hite és a vágya, akkor esélytelen az, hogy elfogadja szinte sértő, de kecsegtető ajánlatom. Ezzel szemben én mégis szeretném előléptetni. Nem a lányom miatt, hanem azért mert találtam egy igen érdekes irományt, amin a maga neve áll. Minden bizonnyal nem nekem szánta ezt a lapot, de engedve kíváncsiságomnak elolvastam a rajta álló sorokat és mondjuk úgy, hogy nem bántam meg eme döntésem – elő is húzza az említett iratot én pedig sokkos állapotban közelebb lépek Perrie-hez aki kikapva anyja kezéből a papírt hangosan kezdi el olvasni a sorokat. 

"Hó. Tiszta, fehér. Amint nézem a hulló pelyheket, mintha nem is lennének gondjaim. Olyan tiszta, olyan megnyugtató. Látom magam. Látom, amint kicsiként kinyújtom a kezem, hogy elcsípjek egy rakoncátlan, olvadó hókristályt, és látom magam, ahogy csalódottan csukom össze kezeim mikor egyet sem sikerül megtartanom mivel testem melege felolvasztja a jégvirágokat. Akkor naiv fejjel azt hittem, hogy az én hibám. Hisz nem voltak szüleim, nem voltak barátaim. És most még a hópelyhek sem az enyémek. Nem tudom, meddig nem tudom miért, de sírtam.  Sírtam, mert egyedül voltam, vagy mert azt hittem, hogy minden és mindenki utál? Hogy most miért sírok? Mert bár lett családom és boldog is vagyok, de egyszer, csak egyszer szeretném megkérdezni tőle:

-Anya, Apa...  Miért nem kellettem?"

Hallom saját, leírt szavaimat és szinte visszarepülök arra a napra mikor ezeket a sorokat papírra vetettem. Emlékszem, hogy aznap teljesen kiborultam bár már nem tudnám felidézni, hogy miért. Tudom, hogy szemétség tőlem a szüleimmel szemben, de néha azt kívántam, hogy bárcsak egyszer hiányoznék az igazi szüleimnek. Az anyámnak, aki a szíve alatt hordott 9 hónapig, vagy akár az apámnak, akinek állítólag védelmezni kéne mindentől a kislányát. Ma már tudom, hogy nem lehetséges, de akkor ezt ki kellett írnom magamból.  

-Kendi… ez mi?- kérdezi Perrie sokkos állapotban tőlem én pedig csak a kezemet nyújtom a lapért. Ez az emlékeim egy része. Nem is értem, hogy hogy nem vettem észre az eltűnését.  Azonban barátnőm nem adja vissza a lapot hanem az iromány és köztem váltogatja a pillantását. Nem akarja, vagy nem tudja elhinni, hogy ezt én írtam. Nem akarja elhinni, hogy ezek az én emlékeim.

-Perrie, kérem a lapot – szólítom fel erélyesebben, de ekkor eltökélten szorítja meg az irat szélét és a szemembe néz egyenesen.

-Csak akkor, ha megmondod, hogy miért írtad ezt – a szám szinte összepréselem és csak a fogaimon keresztül szűröm be a levegőt. Pulzusom egyre emelkedik, de tudom, hogy mindent ki kell tálalnom. Elfordítom a fejem, de pár perc múlva újra Perrie-re nézek. Alaposan megvizsgálom az arcát, a szemeit mindent. Hisz ha megtudja a múltam, akkor elhagy… most van erre az utolsó esélyem.

Aztán olyan 1 perc múlva kibököm.

-Az egy történet, mely a múltam. Árva voltam… és mélyen a lelkemben még mindig az vagyok – és most várom, hogy ő is megszólaljon... 

Sziasztok!  :) Meghoztam a következő fejezetet, remélem tetszeni fog. Ezen a héten még mindenképp szeretnék egyet feltenni, remélem a terveim megvalósulnak. Nagyon szépen köszönöm a kritikákat az adott személyeknek, felül el is olvashatjátok őket. Véleményeknek azért tőletek is örülnék. Nem harapok. Chatben is szívesen várom a gondolataitokat.
Sziasztok! :)