Prológus

'Kedves múlt! Köszönöm az összes leckét, amit kaptam! Kedves jövő! Azt hiszem, készen állok .. ! '

Az ablakon halvány fény szűrődik át, ahogy a kislány felnéz a plafon alatt levő kilátóhelyre. A falak bár kopottak, de a semminél így is többet érnek a hideg, télies idő ellen. Az ablak egy kis- talán kővel ütött résén-, hópehely száll be a lepukkant garzonba egyenesen a csöppség jobb karjára. A fehér jégvirág gyorsan elolvad a kis test melegétől és beleolvad, a durva posztóba mely a kislányt védi.

A gyermek kicsit sóhajtva felemelkedik az ágynak nem nevezhető, ütött-kopott fekvőhelyéről és a kis koszos csizmáit megigazítva a lábán, hátán egy takaróval elindul, kifelé az elhagyatott lakásból, hogy élelmet keressen, mielőtt besötétedik. A nagyváros zord és rémisztő vidéke egy ilyen kislány számára még ijesztőbb mégis járása olyan felsőbbrendűséget mutat, mely arra készteti a közönyös embereket is, hogy legalább némi tiszteletet mutassanak a kis csöppség iránt. Ahogy az New York-tól megszokott senki sem jön mindent eldobva, hogy segíthessen a kis árvának ő mégsem bánja.

Felemelt fejjel lépked végig a mocskos utcákon, hogy végül egy régi étterem elé érjen, ami már inkább kocsma, mint vendéglő. A falak kívül régen még sárgák lehettek, ma már kopottak és fele festék le is jött róluk. Az ajtót is már csak a Jóisten tartja a helyén, de még helyt áll. A kislány belép a „vendéglőbe” ahol több szem is rászegeződik, de ahogy a tulajdonos felesége a gyermek felé siet, minden nézelődőnek rögtön jobb dolga akad.

A nő leguggol a lányka elé és kedvesen kitűri az egyik tincset a szép arcocskából.

-Szia, Drágám! Gyere raktam neked félre egy kis élelmet – vezeti kézen fogva a gyermeket a bárpult mögé ahol tényleg egy kis ennivaló várja, hogy az üresen korgó pocakban végezze. A kislány szinte tömi magába az ételt, melyet pár percen belül el is pusztít. Mikor végez, illedelmesen megköszöni a vendéglátást és már éppen indulna kifelé mikor a hölgy kedvesen megfogja a vállát, ezzel is maradásra késztetve őt.

Az idősebbik egy irodába tereli a gyermeket ahol már egy pufók arcú, de szintén kedvesnek tűnő asszony fogadja őket. Ahogy pirospozsgás arcával a gyermekre tekint a kislány rögtön a szívébe zárja. Az asszony kezét nyújtja a gyermek felé, aki minden habozás nélkül mászik bele a nő ölébe és bújik az őt átölelő karok közé.

-Hogy hívnak? – kérdezi tőle egy kicsit eltávolodva az asszonyság mire a kicsi közelebb hajol hozzá és a fülébe suttogja.

-Nem emlékszem rá – arca piros, mintha szégyellné a feledékenységét, de a kedves idegen csak elmosolyodik, majd ő is a fülébe súgja.

-Akkor a neved mostantól Kendra.

10 évvel később

A nap már szikrázóan süt, ahogy a pocsolyákat kikerülve hazafelé tartok a munkahelyemről. A fényáradat ellenére még mindig fúj a szél tavasz eleje révén, így a sapkámat csak még jobban belehúzom a fejembe, hogy meg ne fázzak. A cipőm hangosan csattan mikor néha egy tócsát nem sikerül kikerülnöm, de apa talán nem haragszik meg érte, ha ez a darab egy kicsit vizes lesz.

Befordulok az utcánkba, majd két házzal odébb elérek a mi kapunkig ahol be is engedem magam a kulcsommal. A bejárati ajtónál kopogok és várok. Nemsokára ki is nyílik anyukám jóvoltából, aki nagy öleléssel fogad.

Mikor elenged én beljebb lépek és levetem magamról a kabátomat és a sapkát tekintve, hogy odabent teljesen kellemes az idő. Mikor a cipőt húzom le, anya nevetve fogadja a vizes lábbelim látványát, én pedig csak hatalmas és ártatlan szemekkel nézek szülőmre. Ő megrántja a  vállát majd beterel a konyhába, ahol már egy nagy tál spagetti várja, hogy elfogyasszam. Neki is állok jóízűen a "pusztításnak".

Az utolsó tésztát is bekelezve felállok és a mosogatóhoz lépek a koszos tányérral majd gyorsan elmosogatom. A tányér a csöpögtetőbe kerül mikor újra nyílik az ajtó és apukám hatalmas köszönéssel jelzi, hogy hazatért.

Anya egyből elé siet, de én gyorsabb vagyok, és a nyakába ugrom, ezzel is kifejezve szeretetem. Szüleim azonban így is megoldják a köszönést ugyanis a vállam fölött egy gyors csókot nyomnak egymás szájára én pedig elfintorodom, majd döbbent tekintettel nézek rájuk.

Ők egyből leveszik, hogy csak viccelek így megindul a fogócska köztem és apu között, mint minden egyes nap. A kimenetele is ugyanaz. Én a sarokba szorítva állok és próbálom minél kisebbre összehúzni magam, hogy szülőm minél kevesebb felületen tudjon csiklandozni. Amikor feladom a „harcot” és apám nevető arcára pillantok, felidézem magamban az első találkozásunkat.

Azon a napon mikor megismerkedtem azzal a nővel, ő elvitt egy helyre. Árvaház. Ma már pontosan tudom ennek a szónak a jelentését akkor viszont ez a szó nekem csak egy olyan helyet jelentett, ami biztonságot és sok új barátot ad.


Ott senki nem nevetett ki vagy tekintett rám megvetően hisz mindenki ugyanolyan volt. Árva. 
Már egy hónapja betöltöttem a hatodik életévemet mikor a fővezető néni egy kicsit az irodájába hivatott ahol már két ember várt. Az egyik nő olyan 30 körüli szőke hajjal és fekete szemekkel. A férfi pontosan az ellentéte volt, ahogy felfedeztem a barna haját és kék szemét. Kedvesen pillantottak rám, de nem tudtam felfogni, hogy én mégis mit keresek itt.

-Szia, az én nevem Samantha. De szólíts csak Sam-nek – nyújtott felém kezet először a nő mire ijedten pillantottam körbe, de bátorságom utolsó morzsáiba kapaszkodva viszonoztam a kéznyújtást. Amint a kezem az övébe került már tudtam, hogy különleges kapcsolat lesz köztünk, majd ugyanezt eljátszottuk a férfival is aki Thomas néven mutatkozott be. 

-Az én nevem Kendra – kerültem én is sorra, de olyan halkan mondtam, hogy először azt hittem nem is értették meg. 

-Mit szólnál ha mi lennénk szüleid? – tette fel egyszer csak a kérdést a nő mire én meglepetten és értetlenül néztem rá. Miért akarna valaki olyan gyereket, mint én? Bár kicsi voltam, de tudtam, hogy nálam sokkal aranyosabb kislányok is léteznek, de hatéves révén nem igazán foglalkoztam tovább ezzel a gondolattal. Csak kimondtam a szót, ami megváltoztatta az életemet.

-Jó…

Apám érintése térít vissza a jelenbe és látom, hogy aggódva néz rám. Meg is értem, hogy miért, mikor egyik kezével gyengéden letörli az arcomon lefolyó egyetlen könnycseppet én pedig csak szorosan megölelem, és a nyakhajlatába suttogom.

-Köszönöm, hogy vagytok nekem – miután egy puszit is kap, minden szó nélkül kibontakozok az ölelésből és a lépcsőn felfelé a szobám irányába tartok.

A nevem Kendra Smith. És ez az életem.