2., Egy újabb angyal

"Nincs olyan dolog, ami jobban fájna, mint a búcsú - főleg ha tudod, hogy többé soha nem üdvözölheted Őt újra" 

"Reggel van. Körbenézek a királyi pompában levő lakosztályon és a selymeken melyekben fekszem. Nem értek semmit. A puha anyag lágyan ölel körbe, a bőrömet mégis mintha ezer tűvel szurkálnák. Kiugrom a paplan alól és riadtan fordulok körbe a szobában. A hely mindenfelől gazdagon van díszítve. A falak aranysárgák és szinte csillognak, ahogy a nap néhány sugara rájuk vetül. A festmények szinte katona sorrendben állnak végig a falon mégis néhol egy-egy fotó töri meg a kompozíciót. Nem megyek közelebb. Nem akarom tudni, hogy mi ez a hely. Félek. Rettegek. Jöjjön már valaki az istenért! 

Ebben a percben mintha csak valaki meghallotta volna a belső sikolyomat, a szoba ajtaja – mely jobban hasonlít egy kétszárnyú, aranyozott kapuhoz-, kinyílik és rajta két fekete-fehérbe öltöztetett lány lép be. Mindketten elmennek mellettem és szomorúan kezdik el lesöpörni a láthatatlan porszemcséket a képekről, falakról, szekrényekről. Ránézek az ágyra, de az olyan precíz pontossággal van bevetve, mintha egy perccel ezelőtt még nem abban feküdtem volna. 

Közelebb megyek az egyik – minden bizonnyal-, szolgálólányhoz és kezeimet az arca előtt elhúzom. Semmi reakció. Tehát nem látnak. – vonom le a következtetést, melyet egy másik követ. 

Egy álomban vagyok. Hát persze. Megnyugodva sóhajtok és hunyom le a szemem, hogy nem raboltak el egyszerűen csak álmodom. Újra körbepillantok a helyen, de meglepődve veszem észre, hogy már egy egészen más környezet fogad. Szinte suhanok, egy hosszú folyosón, melynek végén egyetlen ajtó árválkodik. Két méterrel az ajtó előtt megtorpanok. Hatalmas mahagóni fából készült bejárat melynek szélét nem arannyal, hanem gyémánttal rakták ki. A pompa ellenére mégis, mintha fekete aura vonná körbe az egész folyosót. Bár kicsit őrültnek tartom magam miatta, de bátran átlépek az ajtón mintha egy szellem volnék. Ez csak egy álom. - emlékeztetem, magam a fontos momentumra majd körbenézek a szobában. 

Az egész helység feketébe van burkolózva. Egyetlen fénysugár sem töri meg a monoton sötétséget így először nem is látok semmit. Aztán, ahogy a szemem alkalmazkodik, megpillantok egy alakot, ahogy a nagy baldachinos ágyon ül és mereven néz maga elé. Közelebb lépkedek, a szőnyeg mintha csikizné a lábam olyan életszerű és valóságos az egész. De ez csak illúzió. 
Ahogy elérem az éjjeliszekrényt és közelebb hajolok a nőhöz hangfoszlányok érnek el hozzám. 

-Kendi… Kendi... – gyorsan körbefordulok. Honnan tudják a nevemet? 
-Kendi… Kendi! – a hang egyre élesedik, de az ismeretlen sziluettje halványodik. Ébredek. Érzem. Vége van." 

-Fent vagyok – ülök fel az ágyon miközben zihálva nézek körül a már ismerős környezeten. A megszokott halványlila falaim tekintenek vissza rám rajtuk poszterek és családi fotók teszik otthonosabbá a szobám. A kétajtós szekrényem is a helyén van, mellette pedig a régi és megszokott íróasztalom foglal helyet. Anya az ágyam mellett áll és aggódva figyeli, ahogy a fejemet kapkodom a szobámban. Nem tudja, hogy mi a bajom, de ő ezt nem értheti. Kell valami bizonyíték, hogy tényleg ébren vagyok.

-Drágám, lassan indulni kéne az árvaházba. Péntek van – szól vissza anyu mielőtt kilép az ajtón ezzel magamra hagyva engem. Rápillantok az órámra és tényleg. 15.30! Te atya Isten! Kapkodva szállok ki az ágyból és rontok be az emeleti fürdőbe. Lelocsolom az arcom egy kis hidegvízzel és  még mindig ziláltan tekintek bele a tükörképembe. Miután megállapítom-, hogy nem, ott bent nem egy szörnyeteg lapul és nem kell hívnom Scooby Doo-t, hogy kiirtsa a zombit a tükrömből csak-, én nézek ki ilyen szarul, átfésülöm a hajam és megigazítom a natúr sminkem.  Ezután lerohanok a földszintre és felkapva a nappaliba ledobott blézerem, elköszönve anyától már el is indulok a két utcával odébb levő árvaház felé. A lépteimet gyorsabbra veszem, mikor megállapítom, hogy így is késni fogok 10 percet, de mikor megpillantom az épületet már szinte futok. Sietve nyitok be az ajtón, ahol már 20 csöppség várja az érkezésemet.

Arra számítok, hogy amint belépek többen is letámadnak, de legnagyobb meglepetésemre ez nem így van. A gyerekek a jobb sarokban ülnek, egy körben és középen valaki felolvas nekik. Úgy döntök, hogy nem zavarom meg a mesehallgatást így először az igazgatónőt keresem meg. Végighaladok egy folyosón, végig a 6 szoba mellett ahol a gyerekek laknak, majd jobbra fordulok és bekopogok a régi faajtón.

Miután megkapom a bebocsátást belépek és megölelem a kávézó Mrs. Holmann-t. A nő meleg ölelésében

úgy érzem magam, mintha megint 10 évvel ezelőtt lennék és ez egy kicsit melengeti a szívemet. Bár a régi árvaházamat ott kellett hagynom mikor anyáék elmondták, hogy ők Londonban laknak, de szerencsére itt fellelhető a testvérháza az ottani Árvaháznak.

Mrs. Holmann kávéval kínál, de mosolyogva elutasítom az ajánlatot. Megkérdezem, hogy mi újság van a gyerekekkel és, hogy az ő sora, hogy megy. Miután túlestünk az általános kérdéseken az igazgatónő arca komolyabb lesz és nagy levegőt véve elmondja, ami a szívét nyomja.

-Kendra. Nagy sajnálattal kell közölnöm, hogy Mrs. Ulmann eltávozott az élők sorából – a levegő szinte bennem reked, ahogy agyam feldolgozza az információt. Az nem lehet… Az a nő, aki segített nekem és oly féltőn ölelt körbe kicsit húsos karjaival, aki szemének csillogásával elfeledtette velem addigi nyomorú sorsom… Halott.

A szó vissza-visszaverődik a fejemben és a könnycseppek egymás után gördülnek le az arcomon. Nem sírok csak könnyezem. Tudom, hogy nem szeretné, ha valami hisztérikus rohamom lenne. Azt mondaná, hogy az emberek jönnek, mennek, de az emlékük örökké él.  Nem szabad sírnom. Hisz az ő emléke ennél többet érdemel.

Mégis azok a fránya könnycseppek megállíthatatlanul folynak ki a szememből, de már mosolygok. Jó ember volt, és most jó helyre került.

Ahogy összeszedem, magam valamennyire, megkérem az igazgatónőt, hogy menjünk ki a gyerekekhez. Mrs. Holmann bár aggódva vizsgál, de végül rábólint a kérésemre. Kilépünk az ajtón és végighaladunk ugyanazon az útvonalon, amelyiken jöttem. A hallban a mesét épp akkor fejezi be az ismeretlen lány és a gyerekek sikongatva örülnek a- minden bizonnyal-, Happy End-nek.

-Na, mi jót olvastatok?- szólok, a kicsikhez mire ők meglepetten fordulnak felém, majd ajkukon hatalmas mosollyal szaladnak hozzám és átölelik a derekamat. Az idegen is közelebb lép és mikor az arcára nézek, elámulok. A haja érdekes, hiszen rózsaszín, de az arca mintha egy angyalé lenne. A bőre hibátlan és a szemei olyan kékek, amikről én csak álmodozni merek néhanapján. Testtartásából ítélve tisztában van az adottságaival és járása is olyan kecses, mintha csak táncolna a lépteivel, ahogy felém tart.

Felém nyújtja a kezét amit még mindig letaglózottan elfogadok. Ám ekkor még nem hallottam a hangját.

-Szia, a nevem Perrie Edward’s – ebbe a pár szóba annyi kedvességet és eleganciát sűrített, hogy elgondolkozom még egyszer. Biztos, hogy nem álmodom még mindig? Aztán végre magamhoz térek és mosolyogva bemutatkozom.

-Kendra Smith –gyengéden megszorítom a kezét, de több időnk nincs ismerkedni ugyanis Lily- az egyik árva kislány-, megszólít.

-Kendi mi a baj? Mi történt? – félelmetes, hogy a gyerekeknek milyen érzékük van a rossz dolgok kiszimatolásához. Szemem megint elfátyolosodik, ahogy a kislány elé guggolok, de végül csak annyit suttogok.

-Nincs semmi baj. Mert egy újabb angyal vigyáz ránk odafentről – és megszorítom a nyakamban levő medált melyet 10 évvel ezelőtt kaptam egy Mrs. Ulmann nevezetű árvaházvezetőtől.

Sziasztok!
Igen tudom, hogy nem életem leghosszabb része, de úgy gondolom, hogy éppen így jó a befejezés. Remélem elnyeri a tetszésetek. ÉS köszönjük meg a nyominak, hogy használhattam a telefonját, mert különben nem lett volna ilyen gyorsan fent a rész :)
Sziasztok!
ui. : névtelenül is lehet kritikát írni ;)