1., A gimnázium büszkeségei

"Egyszerű lány vagyok....Valakinek szép, valakinek csúnya, valakinek kedves, valakinek mogorva.Olykor csendes vagyok, máskor mindenkit túlkiabálok. Valakinek nyitott vagyok, valakinek zárkózott.Láthatsz okosnak, láthatsz butának, érettnek, bölcsnek vagy gyerekesnek, furcsának.Jelenthetek bármit az életedben, mégis ugyanaz maradok: egy lány, aki élt, remélt, olykor félt, de mindig csak álmodott..."

-Szia, anya. Köszi, hogy behoztál – köszönök el szülőmtől, majd kiszállok a kocsiból. A kellemes meleg egyből megcsap és minden sejtemet átjárva jó érzéssel tölt el. Nagyot szippantok a friss levegőből és mosolyogva indulok meg a kétszárnyú ajtó felé, ami mögött a portás ül és néz rám vigyorogva. A bácsi olyan 50 körül lehet, de ez nem látszik a viselkedésén. Egy kedves és segítőkész ember ő, akit még a végzősök is szeretnek és tisztelnek.

Ahogy belépek az épületbe és feltolom a hajamra a napszemüvegem Mr. Thompson mosolyogva megszólít.

-Smith kisasszony megint késik? –hangjában semmi neheztelés vagy megrovás nem hallatszik így én is kacsintva válaszolok.

-A szokás nagyúr Mr. Thompson – majd elköszönve, az emeleti szerkesztőség felé veszem az irányt. Az aulában végighaladok, a fém szekrények mellett melyeken számok jelzik, hogy kinek a tulajdonát képezik. A falak halványkék színnel vannak kifestve és rajzok, valamint festmények díszítik az egyébként kopárnak mondható felületet.

Lábammal halkan kopogok, ahogy végighaladok a linóleumon. Végül elérek a lépcsőkig, ahol felsietek és balra fordulok. Majd jobbra és végül egy kicsit egyenesen haladok tovább. Megérkezek.

„Szerkesztőség” - hirdeti az ajtóra kifüggesztett tábla. Kopogás nélkül rontok, be a helységbe ugyanis tudomásom szerint ilyenkor mindenki órán van. Ruganyos léptekkel ülök le a számomra kijelölt asztalhoz és semmivel nem törődve előveszem a cikket, amit a cikkírás órámra írtam. Mily meglepő, ugye? A lapon a félkövér betűimmel írott szavak állnak és véleményem szerint igazán jól sikerült a házi feladatom. Bár lehet, hogy ehhez az is hozzájárul, hogy nekem tetsző és ismerős témáról kell írni. De ez még mindig nem elég.

Lehet, hogy igazán szeretem a ruhákat és a divatot a szüleim révén, de én nem ezzel akarok foglalkozni életem végéig. Komolyabb témák foglalkoztatnak. Mint a válság, a munkanélküliség és legfőképpen az árvák. Fel akarom hívni mindenkinek a figyelmét az árvákra. Olyan nagy létszámban vannak mindenhol gyerekek, akik szülők nélkül nőnek fel, mégis az emberek figyelmen kívül hagyják őket. Nem törődnek velük pedig kéne.

Megrázom a fejemet és kiűzöm fejemből a gonosz gondolatokat. Nem ez most nem az én életem. Arra a szakaszra nem igazán szeretek emlékezni, de nem is szégyellem. Az a két év életem egyik legmeghatározóbb része. Ezért vagyok olyan amilyen.

A személyiségem igazán furcsa. Nem vagyok antiszociális, de nem tudom elviselni, ha sok ember vesz körbe. Olyankor meg akarok fulladni és remegés tör rám. Először azt hittem, hogy klausztrofóbia, de az orvosok kizárták ezt a lehetőséget mikor anyáék elvittek egy kivizsgálásra. Senki nem tudta megmondani, hogy mi történik olyankor velem. Minden fehérköpenyes csak biztató szavakkal tudott szolgálni miszerint majd elmúlik. De nem tudják, hogy mikor.

Kicsöngetnek.

Az éles és visító hang szinte megsüketít, de visszatérít a jelenbe. A lapot visszagyömöszölöm a táskámba és felkapom a vállamra, majd az embertömegen keresztül elindulok a dráma terem felé.

A következő óra a földszinti 1-es teremben lesz, szóval az aulán is át kell haladnom. Neki is veselkedek az ilyenkor életveszéllyel járó feladatnak, de mikor 2 perc alatt hátrább kerülök, mint ahonnan elindultam, kezdek kétségbe esni. Az összes diáktársam tolong és siet a következő órájára ezzel akkora felfordulást okozva, amin ember fia nem tud átjutni. Még egyszer megpróbálok utat törni magamnak, de a tömeg megint elsodor és hirtelen a földön találom magam a táskámmal együtt, amiből az összes papír kihullott. Beleértve a cikkemet is, ami most gyűrötten és lábnyomosan hever a linóleumon. Büszkeségembe kapaszkodva legyőzöm a kényszert, hogy elsírjam magam és csak várok.

Amint becsöngetnek és az utolsó ember is eltűnik az egyik osztályban, felállok és leporolom a rövidnadrágba bújtatott lábaimat.

Felszedem a kiesett tankönyveket és a lapok egy részét is mikor egy kéz kerül a látókörömbe az eddig földön heverő cikkemmel egyetemben. A kézhez egy arc is társul mikor felnézek az idegenre, de a sokktól majdnem vissza is ülök a földre. Eleanor Calder mosolyog rám kedvesen és nyújtja még mindig felém az iratot.

Remegő kézzel nyúlok a lapért, amit a lány is észrevesz és mosolyogva teszi kezét az enyémre. Meglepődöttségemben még megköszönni sem tudom, de mikor felocsúdnék, már régen messze jár.

Természetesen késve érek be az órára, de megmagyarázom és így Ms. Tolmann eltekint a csúszástól. Megköszönve az engedékenységét, helyet foglalok a szokásos helyemen és elgondolkozom. Mi az amit Eleanor Calder-ről tudok?

Végzős a gimiben és modell szakra jár. Fiúk és lányok egyaránt szeretik és tisztelik. Legjobb barátnője Danielle Peazer aki rajz szakos és szintén végzős ebben az iskolában. El a focicsapat vezetője míg Dan a táncosok mezőnyét erősíti, mint csapatkapitány. Összefoglalva: népszerűek, gyönyörűek, okosak és még a csapból is ők folynak.

A gimnázium büszkeségei. 

Sziasztok!
A második fejezet végére érve nagyon megszeretném köszönni, hogy ebben a két napban három rendszeres olvasóm is lett valamint, hogy ennyien látogattátok már az oldalt. Remélem ez a fejezet is tetszeni fog bár ez egy kis átvezetés, de ilyen is kell, hogy legyen. :)
A következő rész jövőhét csütörtökön vagy pénteken várható, de akkor biztosan.
Sziasztok! :)