8., A történet

„Nem tudom, mi lesz ezután. Nem tudom, meddig tart. Nem látom a végét. A jövő számomra már nagyon rég elveszett. Csak az itt és most van, a múlttal megmérgezve. A jövő ismeretlen. Félek az ismeretlentől. A holnaptól. Minden egyes elkövetkezendő perctől.”

Katt. Katt. Az óra ütemes, de mégis véget nem érő lassúsággal halad előre, ahogy matekórán a tanár magyaráz. Szinte már lecsukódnak a szemeim, de a csengő fülsüketítő mégis élénkítő hangja ment meg attól, hogy a fejem az asztal lapján koppanjon. Sajnos ennyivel nem ússzuk meg az órát, ugyanis csak a házi feladása után kezdhetjük el összepakolni a cuccunkat.

Amint ténylegesen behúzom a táskámon a cipzárt már ki is viharzok a teremből nem törődve semmilyen illedelmességi, vagy esetleg kasztos szabállyal. Szemem előtt szinte piros foltok táncolnak, ahogy lábaimat irdatlan tempóban szedem a főkapu felé, hogy elérjem a korábbi buszt. Szerencsémre ma a kedves buszsofőr van, így mikor meglátja, hogy futok, még nyitva tartja a sárga jármű ajtaját. Lehuppanok úgy közép tájt egy ülésre majd kezem a szívem fölé teszem, bár ezzel nem tudom megnyugtatni zakatoló szervem. Kijöttem a formából, edzenem kéne megint egy kicsit.

Elhessegetem az egészséges életmóddal kapcsolatos gondolataimat és beteszem a fülhallgatómat a fülembe. A zene megnyugtatóan és csillapítóan hat szinte elzsibbadt agyamra. Becsukom a szemem, hisz tudom, hogy nem maradok fent a buszon. A végállomásig megyek.

A jármű egy hatalmas fékezéssel ébreszt fel félig alvó állapotomból. A buszon maradt emberek egyesével masíroznak le a lépcsőn így én is követem a példájukat. A hatalmas épület ugyanolyan megfélemlítően tornyosul felém, mint mindig, de most valahogy a tenyerem jobban izzad. Bal. Jobb. Bal. Jobb. Rutinszerű mozdulatokkal lassan eszembe jut a járás művészete így monoton módon lépem át az épület bejáratát. A recepciós ugyanolyan arcára fagyott mosollyal köszönt, mint mindig, de szemének villanása jelzi, hogy ma bizony valami történni fog. Hogy jó-e, vagy esetleg rossz…az titok.

Lehúzom a mágneses kártyát, majd az eddig számomra ismeretlen és tabuként kezelt ajtó felé veszem az irányt. Az ismerős öreg hang helyett egy fiatalos női hang szólít fel engem a belépésre. Miután eleget teszek a kérésnek és benyitok szinte megdöbbenve tapasztalom, hogy egy túlzottan ismerős és számomra kedves szempárral találkozik a pillantásom a főnökömén kívül.

-Perrie?! - hangom egy oktávval feljebb csúszik, de az érzelmeskedésre nem marad idő, mivel a főnökasszony hangosan megköszörüli a torkát ezzel felhívva magára a figyelmet.

-Ms. Smith. Nem ok nélkül hívattam be. Mint gondolom Perrie azt már elmesélte, ő a lányom. És mivel úgy hallottam, hogy önök igazán jó, azt hiszem, hogy baráti kapcsolatot ápolnak ezért döntöttem úgy, hogy előléptetem – megdöbbenve fogadom a nonszensz ajánlatot, majd felháborodva kicsit emelt hanggal szólalok meg.

-Már elnézést asszonyom az udvariatlanságomért, de ez nekem sértő ajánlat. Soha nem azért voltam kedves a lányához, hogy maga engem előléptessen. Igen, az újságírás az álmom, de nem vagyok hajlandó egy ilyen eget rengetően felháborító ajánlat által elnyerni mindenki elismerését. Nekem ennél Perrie sokkal többet ér. Ő nekem nem egy ugródeszka, hanem az első és legjobb barátom. Ha csak ezért hívatott, akkor én most távoznék – megfordulok, de mielőtt a kilincsre tehetném a kezem, kuncogást hallok magam mögül, majd tapsot. Olyan gyorsan kapom visszafele a fejem, hogy a nyakam belereccsen, de csak két elégedett nőt látok.

-Örülök, hogy ez a válasza Kendra. Perrie állította, hogy maga nem olyan, mint az eddig „barátai”, de remélem, elnézi nekem, hogy erről személyesen is meg szerettem volna győződni. Pontosan tudom, hogy milyen mikor az álmainkat ajánlják fel nekünk, de azt is tudtam, hogyha magának erős a hite és a vágya, akkor esélytelen az, hogy elfogadja szinte sértő, de kecsegtető ajánlatom. Ezzel szemben én mégis szeretném előléptetni. Nem a lányom miatt, hanem azért mert találtam egy igen érdekes irományt, amin a maga neve áll. Minden bizonnyal nem nekem szánta ezt a lapot, de engedve kíváncsiságomnak elolvastam a rajta álló sorokat és mondjuk úgy, hogy nem bántam meg eme döntésem – elő is húzza az említett iratot én pedig sokkos állapotban közelebb lépek Perrie-hez aki kikapva anyja kezéből a papírt hangosan kezdi el olvasni a sorokat. 

"Hó. Tiszta, fehér. Amint nézem a hulló pelyheket, mintha nem is lennének gondjaim. Olyan tiszta, olyan megnyugtató. Látom magam. Látom, amint kicsiként kinyújtom a kezem, hogy elcsípjek egy rakoncátlan, olvadó hókristályt, és látom magam, ahogy csalódottan csukom össze kezeim mikor egyet sem sikerül megtartanom mivel testem melege felolvasztja a jégvirágokat. Akkor naiv fejjel azt hittem, hogy az én hibám. Hisz nem voltak szüleim, nem voltak barátaim. És most még a hópelyhek sem az enyémek. Nem tudom, meddig nem tudom miért, de sírtam.  Sírtam, mert egyedül voltam, vagy mert azt hittem, hogy minden és mindenki utál? Hogy most miért sírok? Mert bár lett családom és boldog is vagyok, de egyszer, csak egyszer szeretném megkérdezni tőle:

-Anya, Apa...  Miért nem kellettem?"

Hallom saját, leírt szavaimat és szinte visszarepülök arra a napra mikor ezeket a sorokat papírra vetettem. Emlékszem, hogy aznap teljesen kiborultam bár már nem tudnám felidézni, hogy miért. Tudom, hogy szemétség tőlem a szüleimmel szemben, de néha azt kívántam, hogy bárcsak egyszer hiányoznék az igazi szüleimnek. Az anyámnak, aki a szíve alatt hordott 9 hónapig, vagy akár az apámnak, akinek állítólag védelmezni kéne mindentől a kislányát. Ma már tudom, hogy nem lehetséges, de akkor ezt ki kellett írnom magamból.  

-Kendi… ez mi?- kérdezi Perrie sokkos állapotban tőlem én pedig csak a kezemet nyújtom a lapért. Ez az emlékeim egy része. Nem is értem, hogy hogy nem vettem észre az eltűnését.  Azonban barátnőm nem adja vissza a lapot hanem az iromány és köztem váltogatja a pillantását. Nem akarja, vagy nem tudja elhinni, hogy ezt én írtam. Nem akarja elhinni, hogy ezek az én emlékeim.

-Perrie, kérem a lapot – szólítom fel erélyesebben, de ekkor eltökélten szorítja meg az irat szélét és a szemembe néz egyenesen.

-Csak akkor, ha megmondod, hogy miért írtad ezt – a szám szinte összepréselem és csak a fogaimon keresztül szűröm be a levegőt. Pulzusom egyre emelkedik, de tudom, hogy mindent ki kell tálalnom. Elfordítom a fejem, de pár perc múlva újra Perrie-re nézek. Alaposan megvizsgálom az arcát, a szemeit mindent. Hisz ha megtudja a múltam, akkor elhagy… most van erre az utolsó esélyem.

Aztán olyan 1 perc múlva kibököm.

-Az egy történet, mely a múltam. Árva voltam… és mélyen a lelkemben még mindig az vagyok – és most várom, hogy ő is megszólaljon... 

Sziasztok!  :) Meghoztam a következő fejezetet, remélem tetszeni fog. Ezen a héten még mindenképp szeretnék egyet feltenni, remélem a terveim megvalósulnak. Nagyon szépen köszönöm a kritikákat az adott személyeknek, felül el is olvashatjátok őket. Véleményeknek azért tőletek is örülnék. Nem harapok. Chatben is szívesen várom a gondolataitokat.
Sziasztok! :)

7., Eleanor titka

"Mert ez hazugság volt, és hazudni csak a gyöngének lehet joga, annak, akit levertek, hogy a bőrét mentse vele, ahogy lehet. De az erősnek, a győztesnek nincsen joga a hazugsághoz. Aljas gazember, aki ezt teszi."

Amint vége az előadásnak szinte észrevétlenül elosonok a többi oszlop takarásában a következő órám terméig. Vagyis csak majdnem, mert mielőtt elérném a célom meghallok egy beszélgetést a folyosó egyik sarkából. Alapjáraton nem vagyok hallgatózó személy, de Danielle hangja megtorpanásra késztet. Valószínűleg telefonál, de a mondatok melyek elhagyják a száját szinte az agyamig hatolnak majd elárasztják kétségekkel a fejem minden egyes zugát.

-Eleanor... Ez a lány még veszélyt jelenthet. Mi lesz, ha megint ott hagynak? Ha ő Louis szívébe férkőzi magát nem lesz, ki visszafogadjon. El… elveszíthetsz mindent, amiért eddig küzdöttél egy kotnyeles liba miatt –itt egy kis szünetet tart gondolom most Eleanor mond valamit a másik oldalon.

-Igen, pontosan tudom, hogy most a szerelmi életed és a karriered is mesés, de tudod, hogy megint beüthet valami és… Rendben. Értem. Szia, El – gondolom megszakítja a vonalat és cipője sarkának kopogása visszaverődik a falakról ahogy elhagyja a folyosót. Én ezzel ellentétben még 3 perc múlva is ugyan azon a helyen állok, ahol az előbb. A szavak és mondatok hatására, mintha szervezetem megfagyott volna. Agyam működésképtelen lett és mozdulni sem bírok. Szívem kétségbeesetten hajtogatja, hogy ez nem az az Eleanor volt, de eszem már régen felfogta a zord igazságot.

Mikor kicsit feloldódok, a sokkból lassan megfordulok, de ekkor tudatosul bennem, hogy valószínűleg nem csak én voltam fültanúja ennek a beszélgetésnek. Louis könnyes szemekkel áll a hátam mögött, de egy árva könnycsepp sem csordul ki a szeméből. Nem néz rám, csak egyenesen el a fejem fölött és a fal egyik kopott részét fixírozza. Tudom, hogy meg kéne szólalnom, tudom, hogy meg kéne vigasztalnom, de még én sem tudtam továbblépni az előbb hallottakon. Ahogy a fiú arcára nézek azt is megértem, hogy itt már semmilyen vigasztaló szó nem segít, ezt már csak az idő tudja begyógyítani. Nem szólok, de szavak helyett cselekedettel mutatom ki, hogy mindenben mellette állok. Táskám, úgy ahogy van, elhajítom, és kezeimmel szorosan körülfogom Louis-t a derekánál.

Ő azonnal reagál az érintésemre és kísértetiesen hasonlóan az előző héthez újra nekem sírja ki magát. Bár a két eset lényegesen különbözik. Akkor a szerelmét vesztette el, de most megtudta, hogy a szerelme soha nem volt az övé. És, bár én nem tudok semmit erről az érzésről, de most, hogy ennyit látom miatta szenvedni lehet, hogy meg sem akarom tudni. Nyugtatóan simogatom barátom hátát, míg megszűnik a rázkódás. Bár az ölelésből még mindig nem bontakozik, de pontosan tudom, hogy a sírása abbamaradt.

Egy kicsit eltolom magamtól és feltevésem be is igazolódik. Louis vizes, de szomorúság nélküli szemekkel néz az én íriszeimbe. Csak megsimogatom az arcát, de még mindig nem ejtünk ki egyetlen árva szót sem. Az a kis „cirógatás” egyfajta támogatás és köszönet. Köszönet a dalért és támogatás. Mert bár nem tudok sok mindent róla, de ahogy belenézek a szinte áttetszően kék szempárba tudom, hogy sokkal többet tud rólam, mint bárki más. Nem tudom miért, nem tudom hogyan, csak ezt érzem.

Miután abbahagyjuk a „szemezést” Louis egy ötlettel áll elő és először szólal meg az eddigi „kommunikációnk” folyamán.

-Lógj meg velem. Ígérem kimentelek az igazgatónál, csak gyere velem. Kérlek-  hangja szinte könyörögve cseng és biztos vagyok benne, hogy tényleg szüksége van erre a kiruccanásra. Agyamban már körvonalazódni kezd az úti célunk és eldöntöm, hogy mikor egy barát kéri bizony az iskolai szabályokat is át lehet hágni. Nem szólok semmit, de húzni kezdem magam után ki a buszmegállóba és próbálok nem arra gondolni, hogy milyen lenne Eleanor ha megkopasztanám.

*Louis*

A buszon elhelyezkedünk és én felteszem a napszemüvegem. Kendi szintén sötétített üvegeken keresztül szemléli az elsuhanó tájat és bár nem tudom, hogy hová megyünk, de felejteni akarok. Soha nem voltam macsó, vagy olyan férfi, aki nem sír nők előtt, de már szinte szégyellem magam, hogy erre a lányra terhelem rá az összes gondom. Persze jogos lehet a kérdés: Ki nem sírna, ha megtudná, hogy az a lány, akit több évig szeretett sosem volt az övé? De mégis szinte megvetem magam, hogy egyesek soha, de Kendra már kétszer látott sírni ráadásul egy olyan lány miatt, aki elvileg meg sem érdemelné. És mégis. Annyira, de annyira szerettem. Nem tudok mit csinálni, de Eleanor 3 évig az életem része volt és nem tudom, vagy lehet, hogy csak nem akarom elfelejteni.

Megérzem magamon a pillantást és oldalra fordulva Kendi kérdő tekintetével találkozom. Olyan sok szeretettel van tele ez a lány, de a szemeiből az süt, hogy sok mindent megélt. És bár attól elpirul, hogy átölelem, de a mozgása, a beszéde minden olyan mintha valami földöntúli ereje lenne. Mintha lenne valami, amit senki nem tud róla.

Mikor Kendi feláll és jelez már tudom, hogy hova megyünk. A sejtésem be is igazolódik, mikor a buszmegállóból átsétálunk a vele szemközt levő vidámparkba. Először tartok az ötlettől, de végül belátom, hogy ez kell nekem. Olyasmi, ami vidám és hosszú kikapcsolódást rejt. Ilyen ez a hely. Szinte mámoros örömmel veszem meg a jegyem és kisfiús lelkesedéssel indulok meg a hullámvasút felé, mikor kezemen van a belépő szalag.

Szerencsére ilyenkor a sor sem hosszú így viszonylag gyorsan beleülök egy fülkébe Kendi-vel egyetemben és kezdődhet a móka. Két és fél óra múlva szinte már könnyesre nevettük magunkat egymás bolondságain és nekem is visszatér az életkedvem. Fejemen egy lila színű kalappal kérek egy kék vattacukrot és amint az árusnak ki is fizetem, a nagy cukros felhőt egyből egy bajuszt csinálok magamnak az édesség egy leszakított részéből. Kendra már szinte a hasát fogja a nevetésből és meg kell állapítanom, hogy az ő nevetése még szebb számomra, mint Eleanoré. Aztán kiverek minden Eleanorral kapcsolatos emléket és dolgot a fejemből és a nap többi részének szentelem a figyelmem. Például milyen jó lenne azt a macit megszerezni Kendinek. Bár lehet, hogy nem kéne lábon lőni magam, mint azt múltkor Hazza tette.

Sziasztok! Tudom, hogy bár nem a legjobb és nem a leghosszabb rész, de minden lelkesedésem és szeretetem a történet iránt beleadtam. Remélem tetszeni fog és ígérem nem maradok ki olyan sokáig a frissel, mint most. 

Chatben is szívesen várok visszajelzéseket! Nem teszek komihatárt, de higyjétek el, hogy néha jól esne egy kis kritika. 

Köszönöm szépen :)

ui.:ígérem, holnap átnézem a fejezetet és kijavítom a hibákat, de így is kis csúszásban vagyok. Sziasztok! :)

6., Dalolva könnyebb az élet

,,A zene önmagán kívül semmit sem képes kifejezni."

Megint egy folyosón lépkedek. Talpamat a padló hűvöse sérti, de rendületlenül lépkedek az ismerős-ismeretlen környezetben. A falak itt vörös színűek és rajtuk arany szegélyes képek lógnak. Nem foglalkozok nagyon ezekkel a kiegészítő elemekkel, csak azzal, hogy a pulzusom egyre emelkedik. Cipőkopogást hallok magam mögül és egy percre megijedek, de aztán eszembe jut, hogy nem látnak. Mert ez is egy álom. Fejemet megrázom és tovább megyek. Egy hallszerűségbe érkezek ahol 6 férfi és egy nő ül. Törékeny alakja kitűnik a masszív férfitestek közül, ahogy fejét a kezeibe hajtja. Bőre sápadt, haja hosszú, fekete és gyönyörű. Teste szinte eltűnik a régimódi abroncsos szoknyában, de még így sem veszít a szépségéből.

Aztán a nő felemeli a fejét, én pedig hátrálok egy lépést. Belenézek az enyémmel azonos színű szempárba és kiráz a hideg. Ijedten hátrálok el a falig és ott lépek át a térelválasztón. Fejembe őrült fájdalom hasít,és mintha valaki kinyitott volna egy csapot. A képek összefüggéstelenül vetülnek a szemem elé mégis ismerősek, bár soha nem éltem át őket. Félelem járja át az egész testem. Fel akarok ébredni.

Amint szemeim kipattannak, felkelek és a fürdőbe rohanok. A folyosón majdnem fellököm apát, de ezzel most nem foglalkozom. Hajam türelmetlenül kisöpröm a szemeim elől és nézek bele a tükörbe, mikor már a fürdőben állok. A már-már elképzelhetetlenül világos szemeim ugyanúgy néznek vissza rám a tükörből, mint ahogy a nő arcáról. Megrázom a fejem, de a hasonlóság így sem múlik el.

Sóhajtok egyet és mivel már itt vagyok, gyorsan lemosakszom. Hétfő révén tanítás van, de korai kelésemnek köszönhetően semmiképpen nem fogok elkésni. A tusolás végeztével kivasalom túlzottan göndörödő hajam és egy natúr sminket teszek fel. Tegnap beszerzett, új ruháimat kapom magamra és felkapva az egyik táskám már a földszinten is vagyok. Anya hatalmas puszit kap tőlem az arcára, majd már csak arra kapja fel a fejét, hogy egy almával a kezemben az ajtón kívül vagyok.

Megállok a kerítés előtt és várok. Jobbra-balra fordítom a fejem az utcán mire meglátom a keresett személyt és boldogan indulok el felé. Arcomat majd szétrepeszti a mosoly miközben átölelem Perrie-t aki szintén visszaölel. Mikor jól megszorongattuk egymást, hátrébb lépünk és felmérjük a ruházatot. Sajnos, vagy nem, de megint meg kell állapítanom, hogy Perrie nem tud rosszul kinézni, vagy öltözködni. A lila szín bár egy kicsit sok lenne, de neki így tökéletes. Természetesen ő is megdicséri a szoknyám, de ezután komolyabb témákról kezdünk el beszélgetni. Például a szerkesztőségnél betöltött gyakornoki állásomról.

Ahogy elérjük a suli épületét nem várt meglepetés fogad. 5 fiú áll nekitámaszkodva a kerítésnek karba tett kézzel, arcukon nagy vigyorral. Körülöttük lányok hada áll, és piruló vagy hajdobáló mozzanatokkal próbálják felhívni magukra a figyelmet. Mikor ez nem működik, mérgesen fordulnak hátra, hogy megtudják, a kiszemeltjük miért éppen a hátuk mögé mosolyog egy ismeretlen pontra. A legmegrázóbb szerintem mégis az nekik mikor meglátják, hogy ez a személy én vagyok.

Arcukon egyfajta döbbenet és undor keveredése látható ami bár rosszul esik, de felemelt fejjel tűröm. Mellettem Perrie büszkén lépked majd ugyanígy megy oda Zayn-hez –közben majdnem fellök néhány lányt-, és csókolja meg a barátját. Harry-ék közelebb lépnek hozzánk kivéve Danielle aki a tömeggel ellentétben közömbösen vizslat minket. Először Liam ölel meg, majd Niall, majd Harry. Persze a fürtös bepróbálkozik, de egy suhintással elutasítom a közeledését és nevetve visszatolom az érte epekedő lányok közé. Zayn el van foglalva éppen, de Louis előttem áll arcán vigyorral, de nem a legjobb kedvében.

Megértő pillantást vetek rá, mire kezeivel körül fon és arcomra egy kicsi puszit ad. A mozdulatba belepirulok, de ezt a hajam mögé próbálom rejteni. Természetesen nem sikerül, mint az, ahogy a halk kuncogásból kiderül, de próbálkozni szabad. NEM?

A lányok feloszlanak, mikor kettősünk is csatlakozik a többiekhez, de olyan messze nem mennek. Szinte prédára leső sasként vizslatnak minket egy-két méterrel odábbról miközben „falkákba” tömörülnek. Valamiért azt érzem, hogy én meg fogom még ezt szívni. Az ökörködő srácokkal nem foglalkozva előkeresem a füzetem és nekiállok átismételni az anyagot, de néha elmosolyodok mikor sikerül egy-egy beszólást elkapnom.  

Egy időre teljesen ignorálom a külvilágot, de egy érdekes párbeszéd foszlány mégis eljut a fülembe. Ekkor kapcsolódok vissza a valóságba a többiekhez.

Louis és Danielle egy kicsit arrébb mennek ketten, de mikor ránézek Liam arcára, nem féltékenységet, hanem értetlenséget és kíváncsiságot látok. Harry megunja az elvonult kettős bámulását és közelebb csúszik hozzám. Karjaival megtámaszkodik hátul és kisfiús mosolyát rám villantja. Akármennyire nem az esetem Styles, de ettől a mosolytól még nekem is megremeg a térdem. Viszonzom a mosolyt majd felteszek neki egy kérdést.

-Harry, nem akarok bunkó, vagy hálátlan lenni, de elárulnátok, hogy mégis mi a francot kerestek itt?- kezem a füzetre helyezem, amit az előbb az ölembe fektettem így teljes figyelmemet Harry-nek szentelem.

Nem miattad vagyunk itt – arcomra fájdalmas majd megértő kifejezés ül, és a fürtös megérti, hogy ez bizony nem a legjobb megszólalás volt. –Ó ugyan már, persze, hogy hozzád jöttünk. Meg felkértek minket, hogy egy kis zenei bemutatót adjunk eme iskola diákjainak – kacsint rám a végén és már nekem is felfelé görbül a szám. Harry megölel és még durcásan a fülembe suttogja mielőtt az éppen visszaérkező Louis elsöpri mellőlem.

-Persze én nem adhattam puszit – Tomlinson helyet foglal mellettem, de Danielle csak elköszön Liam-től majd felkapva a táskáját, egy mogorva és gyűlölettel teli pillantást vetve rám beviharzik az iskolába. Ó, Uram mit tettem?

Érdeklődve Louis felé fordulok, aki semmit sem törődve a kérdő tekintetemmel elmélyülten vizslatja az arcom. Szemei óvatos és szinte túlzottan alapos „munkával” fedezi föl arcom minden egyes szegletét, de a szemeimhez érve megállapodik. Talán 5, talán két perc telik el miközben egymás szemébe nézünk, de a csengő fülsüketítő hangja térít észhez. Felpattanok és magamhoz szorítva az éppen leesni készülő füzetem, a srácokkal a hátam mögött befelé lépkedek.

Az iskola női tagjai még mindig nem tágítanak a fiúk mellől, csak akkor hajlandóak leszakadni rólunk mikor az igazgató irodájához vezetem a srácokat és Perrie-t. Aztán én is elköszönök és a terem felé veszem az irányt ahonnan már így is elég rendes késésben vagyok. Az egyetlen szerencsém az, hogy a matek tanár nem túl pontos alkat. Így van még esélyem. Mikor belépek a terem ajtaján fellélegzek és halkan köszönök a bent levő osztálytársaimnak, de csak az értelmesebbje méltat arra, hogy visszaköszönjön. Utánam egy perccel lép be a matek tanár, majd arra szólítja föl az osztályt, hogy mindenki szedje össze a holmiját és fáradjon az aulába. Mivel én le sem pakoltam így elsőként lépek ki az ajtón, és beállok az aulának az egyik oszlopa mögé, ahonnan tökéletes rálátás nyílik a színpadra, ami most fel van állítva.

Mikor minden, vagyis majdnem minden diák összegyűlt és elcsendesedett a srácok és Perrie jelenik meg a színpadon. Kezükben egy-egy mikrofon valamint Niall kezében egy gitár van és a színpadon még egy zongora áll kicsit hátrébb. Érdeklődve nézem a készülődést, de mikor belekezdnek az éneklésbe még a levegő is bennem reked. A dallamok tisztán és mindent elsöprően szólnak, betöltve ezzel a teljesen csendes teret. Sehol nem hallatszik egy pisszenés se, de még akkor sem mikor vége a számnak. Perrie is énekel egy számot-nem is tudtam, hogy ilyen jó hangja van-, de ami ezután következik, arra nem számítok. Louis leül a zongorához és körülnéz az aulában.

Szemeivel a tömeget vizslatja, de mikor nem találja meg akit keresett, csalódottan visszafordul a hangszerhez.

Beleszól az állványba, de csupán ennyit mond.

-Két lánynak szól ez a dal – majd leüti az első billentyűket. Amint meghallom az érdekes, de simogató hangot és a szöveget, megértem. 

Dalolva könnyebb beszélni… 

(Hallgassátok meg, mert nagyon szép :) ) http://www.youtube.com/watch?v=dqq34VaelDM

Itt van, olvassátok boldogsággal :) Az esetleges elírásokért elnézést kérek, majd még egyszer átnézem, csak most gyorsan kell felraknom. 

Sziasztok! :) 

5., Mert ez egy igaz barátság kezdete

"Mindannyiunknak szüksége van egy kis segítségre; valakire, aki segít nekünk meghallani az élet zenéjét, hogy emlékeztessen, nem mindig ilyen rossz minden. Valaki van ott, és az a valaki meg fog találni téged."

Az autó ablaküvegén nézek kifele. Az elsuhanó tájra tapasztom a szemem a gondolataim viszont egészen máshol járnak. A fejemben összezavarodott minden és éppen azon vagyok, hogy ezt kibogozzam. Nem tudom, hogy miért, de mintha minden elhomályosulna egy percre és a szemeim előtt csak egy azúrkék szempár lebegne. Megrázom a fejem és kiszállok a már leállított autóból. A kavics halkan roszog, ahogy lábammal rá-rá nehezedek. Harry-vel az élen haladunk a bejárat felé, mellettem Perrie a kezemet szorongatja.

Látszik rajta, hogy neki sem itt van az esze. A szeme a házat nézi, pedig lemerném fogadni, hogy már sokszor látta. A fürtös kitárja előttünk az ajtót, mi pedig belépünk. A fiúk mind a kanapén ülnek, de az érkezésünkre felkapják a fejüket. Zayn egyből kitárja a kezeit, Perrie pedig lelkesen veti magát a fiú ölelésébe. Szemem elkapom róluk és a többi fiút veszem górcső alá.  Niall maga elé mered, és csak babrálja az ölében fekvő ropis zacskót. Liam aggódva néz mindenkire, és tudom, hogy azon gondolkodik, hogy derítsen föl mindenkit. Harry... hát a fürtös előttem áll és a kezét nyújtja. Értetlenkedve meredek először rá, de mikor megértem a kérését, kezem az övébe csúsztatom.

Harry maga után húz a lépcsőig, fel az emeletre. Lábunk gyorsan jár a lépcsőfokok között, ezt mutatja az egyenletes és gyors dobogás.

A felső szinten kétfelé haladhatunk, de mi jobbra vesszük az irányt. Két ajtót megyünk és megtorpanunk. Kíváncsiságom még mindig határtalan, mikor Harry kinyitja az ajtót és egy szót sem szólva betuszkol, majd ugyanolyan lendülettel be is zárja az ajtót.

Kétségbeesetten fordulok a kijárat felé, hogy kiszabaduljak, mikor meghallom magam mögül a lépteket. Óvatosan 180-os fordulatot teszek a tengelyem körül és ekkor megpillantom a törölközőben kilépő Louis-t. Az anyag deréktól lefelé takarja a fiú testét és az eddig fel nem száradt cseppeket szívja magába. Elpirulok, de semmi pénzért nem fordulnék el. Hisz tudom, hogy szüksége van valakire, aki meghallgatja. És ekkor belém csap a felismerés.

Ezért hoztak ide. Ezért kellettem én és nem valaki a csapatból. Louis-nak el kell fogadnia a történteket, de ezt csak úgy tudja megtenni ha valakinek kiönti a szívét. Valakinek, aki minden előítélet és vélemény nélkül tuja szemlélni a dolgokat. Olyasvalakinek, aki támogatást tud nyújtani anélkül, hogy nézné a másik oldalt. És itt én vagyok az egyetlen ilyen személy.

Louis rám néz, de szemében teljes érdektelenség tükröződik vissza. Lélektükreinek kékségét a körülöttük levő piros foltok tompítják. Közelebb lép hozzám, de most nem érzem a fojtogató aurát, mint amikor Lucas tette ezt. Türelmesen várok amíg elém nem ér és ekkor megmozdulok. Nem törődök azzal, hogy félmeztelen, nem törődök azzal, hogy ez furcsa lesz neki. Egyvalamin jár az eszem. Hogy megvigasztaljam.

Karjaimat a dereka köré fonom és arcomat a mellkasának támasztom. Louis megmerevedik az ölelésemben, de nem tol el magától. Tudom, hogy meglepte a váratlan fordulat, de lassan felenged. Karjait körém fonja és arcát a nyakhajlatomba temeti. Teste meg-megremeg, ahogyan a könnyeit nyeldesi, de hagyom. Tudom, hogy erre van most szüksége. Arcom bár pirosban pompázik sejtéseim szerint, de tudom, hogy egy megértő mosoly ül rajta. Így Louis olyan, mint egy védelmet kereső kiskutya. Semmilyen komoly, esetleg félreérthető gondolat nem jut eszembe, csak azon gondolkodom, hogy ezután mitévő legyek.

Pár perc múlva elenged és egy fáradt ugyanakkor őszinte mosolyt villant rám. 

Boldogan veszem tudomásul, hogy olyan nagy baj ma már nem történhet. Louis hirtelen észbe kap és bocsánatot kérve eloldalog vissza a fürdőbe miközben ruhát vesz magához.

Legközelebb már azokban lép ki az ajtón és leül elém az ágyára ahol én időközben kényelmesen elhelyezkedtem. Lábait törökülésbe húzza és kék szemeivel kedvesen fürkész, bár a szomorúság még mindig visszatükröződik a lélektükreiben.

Várok. Várunk. Hangtalanul ülünk egymással szemben és nézünk egymás szemébe. A némaságot ő töri meg.

-Téged küldtek mi? – utal a lenti emberekre, de tudom, hogy nem haragszik rájuk. Kezeimmel megtámasztom magam a hátam mögött és fejemet hátrabiccentem. Sóhajtva nézem a fehér plafont, de mikor visszavezetem a pillantásom az arcára, csak egy kedves mosolyt kapok.

-Szeretnél róla beszélni, vagy hagyjalak békén? – nem kerülgetem a forró kását egyből kibököm, hogy mi a gond. Louis meglepődik az egyenességemen, de jó pár percig nem hajlandó válaszolni. Aztán elkezdi mondani és onnantól dől belőle a szöveg.

-El… gyönyörű, okos és ambíciózus volt mikor megismertem. Nála talpraesettebb lányt még nem láttam, de mégis szerény volt és kedves mindenkihez. Még azokhoz is akik utálták. Hitte, hogy egyszer mindenki megtalálja a boldogságot és akarta, hogy mindenki szeresse. Nem tudom, hogy mikor, de egyszer csak azt vettem észre, hogy beleszerettem. A folyamatát nem tudom megmondani, de mikor rádöbbentem nem küzdöttem ellene. Aztán elkezdtem más lányokkal randizni – ennél a résznél kicsit meghökkenek, de ő rendületlenül folytatja tovább – mivel azt hittem az érzéseim nem találnak viszonzásra. Tudod milyen boldog voltam mikor azt mondta, hogy szeret? – megcsóválom a fejem, de mosolygok, ahogy tovább beszél. Látszik rajtuk, hogy szép kapcsolatuk… volt.

-Mikor nevetett, mintha minden más megszűnt volna számomra. Imádtam látni, hogy boldog. Közös álmunk volt. Bár lehet, hogy egy kicsit butaságnak hangzik, de arra vágytunk mind a ketten, hogy egy cirkuszba felléphessünk. Én porondmester, ő pedig bohóc akart lenni. Azt mondta, hogy azért mert a bohóc mindenkinek mosolyt csal az arcára. Persze voltak hibái. Az elbúcsúzás sosem ment neki. Az emberek jöttek-mentek az életében és bár ez nagyon fájt neki, de egy szóval sem tartott soha vissza senkit. Szerinte mindenkinek saját útja van. A másik, hogy minden álma a karrierépítés és a modellkedés volt. Néha a kedves lány kivetkőzött önmagából és most… mindent itt hagyott emiatt az álom miatt. Szeretném azt mondani, hogy támogatom, de nem szeretek hazudni. Bár nem volt tökéletes, de én annak láttam – mikor látom, hogy befejezte a mondandóját én is elmondom a véleményem.

-El… El volt a suli sztárja. Mindenki szerette, mindenki kedves volt vele, de én utáltam – itt ránézek Louis-ra, de ő csak figyelmesen hallgatja a mondandómat. –Utáltam, mert nem tudtam gyűlölni. Mert bár tökéletes volt, de soha nem fennhéjázó, vagy lenéző. MINDIG MINDENKIHEZ kedves volt. Még hozzám is. Tudtam, hogy mindene a karrier, de őszintén szólva nem hittem volna, hogy ennyire. Persze mindenkinek vannak álmai, de az álmokat és a szerelmet szerintem össze lehetne egyeztetni.  Minden kedvessége ellenére, most gyűlölöm. Gyűlölöm, mert olyan dolgokat dobott el magától, amiért én ölni tudnék – kinézek az ablakon, de érzem, hogy Louis engem vizslat a szemeivel. Mégis meglep, mikor kezét az enyémre teszi és halkan, kedvesen és mosolyogva megszólal.

-Leszek a barátod. Leszek a támaszod, de csak akkor, ha te is nekem. Mert úgy érzem ez egy igaz barátság kezdete. Mert Eleanor-t valahogy el kell halványítanom, de ebben csak te tudsz segíteni.

Sajnálom az egynapos csúszást, de semmi nem úgy jött össze ezzel a fejezettel kapcsolatban ahogyan én azt szerettem volna. De itt van és remélem tetszeni fog! :)
Sziasztok!
ui: Következő rész szerda-csütörtök körül :)