19., Felejtés

"Megszállott vagyok. Újra akarom kezdeni az életem. Még egy lehetőséget szeretnék kapni, hogy megérthessem az új gondolatokat, érzéseket és érzelmeket. Még egyszer nem fogom elfecsérelni magam, csak vedd el a fájdalmamat és hadd kezdjem újra!"

„Tudjátok az élet olyan, mint egy nyitott, de betűk nélküli könyv. A sorokat te írod, ahogy az életed is te rajtad múlik bár egy bizonyos sémát mindegyik követ. Mindegyik egyszer csak véget ér. Mindegy, hogy mennyire nyújtjuk a sorok írását, vagy akár az életünket hosszabbíthatjuk akármilyen szérummal, krémmel vagy beavatkozással, de egyszer csak ott állunk és rájövünk, hogy vége. A lapok elfogynak, ugyanúgy ahogy az emberöltők is szaporodnak, mint kézen a ráncok.

Mégis úgy hittem, hogy a saját könyvemet én telítem be, és bár az elmúlt hetem nem lett a legjobb, de hittem benne, hogy a főhősnőm-vagyis én- újra magára talál. Hittem, hogy a Sors most engem is megszán és végre a nyugalmas, monoton hétköznapok közé süllyedhetek újra, ahogy azt a Perrie-vel való találkozásom előtt tettem. Bánom-e, hogy belépett az életembe? Nem mondhatnám. Mert életem legjobb pillanatai ekkor kezdődtek. Nem mondom hullámvölgyeket is megértem, de mindenen túlléptem, mert hittem a saját erőmben, fejlődött a jellemem és még a szerelem is rám talált, melyet azonban még most sem mondhatok teljesen magaménak.

De hogy ekkora kiugrás miért jött? Fogalmam sincs. Talán a Sors, vagy csak ott fent valaki úgy gondolta, hogy elég az egyhangúságból az életemben-, annak ellenére, hogy az rég elkerül - ő most bizony belekavar a rendeződni látszó dolgaimba.

Caleb, mint egy Őrangyal lépett be az életembe, a maga kapucnis, titokzatos valójával mely nem megrémisztett, hanem bizalmat árasztott felém. Talán a testem magától reagált az ismert közelségre, vagy megint a Sors cseszekedett velem, mint mostanában elég sokszor. Akartam felejteni. Bele akartam merülni a jelenbe, hátrahagyva a múltat és tekinteni egy biztos, jobb és szebb jövő felé, de a kártyaváram és ezzel az elméletem, álmaim is megdőltek.

Az Őrangyalból pokolba taszító szörny lett, ki olyan emlékeket és információkat osztott meg velem, melyek jobb lett volna, ha soha nem derülnek ki. Mindenre emlékezni akartam úgy egy-két hónappal ezelőtt, de most már csak felejteni akarok. Milyen ironikus, nem?

Mindig az ellenkezőjét akarjuk annak, amink van, amin keresztül megyünk. Akinek egyenes a haja, az göndört, akinek hullámos a szögegyeneset szeretne. Aki jó tanuló, ki szeretne törni a burkából, míg a kis partycica inkább egy kis észre vágyik hatalmas mellek helyett, a pici nagy, míg a sovány husisabb akar lenni és így tovább. Ezek egyszerű emberi berögződések, hülyeségek melyet egyesek kinőnek, míg mások magukkal visznek a sírba is.

De én, hogy nőjem ki saját, sanyarú, szánalmas gyermekkoromat? Hogy lépjek túl a bennem okozott seben melyet a szülők hiánya okozott? El lehet ezt valakinek felejteni? Tudnék ugyanúgy nézni arra az emberre, aki eldobott, mintha az anyám, vagy az apám lenne? Hisz nem kellettem. Legalábbis ez az én elméletem, gondolatmenetem, mindannak ellenére amit Caleb állít.

Hisz ha ez igaz, akkor annak is igaznak kell lennie, hogy én her….nem, ezt még leírni is akkora baromság, balgaság lenne, hogy nem kockáztatom meg. Mégis olyan részletességgel mesélt állítólagos gyermekkori lakóhelyemről, hogy szinte hittem neki. Kár lenne tagadni szinte ittam minden egyes szavát, melyet azokon a formás ajkain ejtett ki, miközben szemeivel mereven az enyémbe bámult. Ha csak egy percre is, de hittem neki.

És ez okozta érzelmi kitörésemet. Nem akartam én sírni, hisz megfogadtam, hogy többet nem ejtek balgaság miatt könnyeket, mégis ott, akkor Louis vállán zokogtam aki nem szólva egy szót sem, csak simogatta a hajamat és a vállamat hagyva, hadd tomboljam ki magam. Az kellett nekem. Aztán megmozdult Caleb felé és tudtam, hogy ki akarja tenni.  Azonban magamat is meglepve megállítottam. Nem értem, hogy milyen indíttatásból, de feltettem az engem egyedül foglalkoztató, szánalmasnak hangzó, nagy horderejű, de egyben legfájdalmasabb kérdést.

-Miért hagytak el? Miért nem kellettem nekik?- hangom akkor suttogásként hangzott, de a szavak súlyától úgy éreztem, hogy ordibálok. Caleb csak nézett rám egy percig, majd sóhajtva tenyerébe hajtotta a fejét és nagy levegőt véve, belekezdett életem legfájdalmasabb monológjába.

-Apád…..tudod ő nem egy család centrikus ember volt akkoriban, inkább csak az hajtotta, hogy megszilárdítsa a hatalmát, de a vagyonát és később az irányítást nem tudta volna átadni neked. ÉS bár van egy bátyád, de ő... megszökött.Ugyan most már visszatért és teljes erejével próbálja bepótolni a tanulásból és a családtól kihagyott éveket, de szerintem inkább csak törleszteni szeretne. Te éppen akkor születtél mikor ő megszökött a felelősség és atyád elől, így apád nem éppen jó állapotában látott meg először téged. Mikor megtudta, hogy lány lett a második szülött gyermeke, csapkodott idegességében.Nem hiszem, hogy miattad, inkább csak a saját tehetetlenségét vezette át rád. Ekkor mégsem tehetett semmit. Talán három évig éltetek boldog családként felépített burokban, elszigetelődve  mindenkitől és ebben az időben a legjobb barátok lettünk- Itt elmosolyodott. – Aztán egyszer az a hír járta, hogy eltűntél. A furcsa az volt benne, hogy senki nem keresett, vagy ha igen csak nagyon rövid ideig mintegy példamutatásként, hogy ők a „nagy erőfeszítéseik” ellenére sem tudtak semmit tenni, a megtalálásod érdekében. Aztán…úgy egy két évvel az eltűnésed után megjelent a bátyád és ekkor minden a feje tetejére állt. Talán akkor láttam először Seth-et és apádat sírni. Bár kicsi voltam, de tudtam, hogy baj van. Éreztem, hogy valami rossz történt. A hír sokkolt mindenkit, miszerint apád, annyira utált téged, hogy bár pénz reményében néhány bandita elrabolt, de miután apád nem volt hajlandó dacból kifizetni a váltságdíjat, meghaltál. Anyukád…ő nem sírt. Csak mereven bámult a semmibe, hisz ő tudta. De attól a naptól kezdve, mikor te eltűntél soha többet nem látták apáddal nyilvánosan a mai napig. Még a közös szobát is megtagadta a saját férjétől, aki belemenekülve a saját maga által kreált hazugságokba hagyta elidegenedni a feleségét is. Végül minden visszaállt látszólag a családotok életében, persze csak azoknak, akik futólag látták őket. Senki nem boldog, senki nem beszél egymással, senki nem érint meg senkit. Mintha kihalt volna belőlük az élet. Amint betöltöttem a 18-at felkerekedtem és jártam az országokat. És most itt vagyok. Tudod akkor a parkban..nem hittem volna, hogy valaha is megtalállak. Mikor leültem melléd az valamilyen belső késztetés hatására történt, de még a szemedbe nézve sem tudtam, hogy Te vagy Anabelle. Aztán mikor elkezdtél magadról mesélni, akkor raktam össze a képet. Felkerestem az árvaházat és végül igazam lett. Hisz te vagy a h….

-Menj el- mondtam neki akkor faarccal, érzelemmentesen. Fájtak a szavai és fájt az is, hogy azt hitte, minden rendben lesz. Csak meglepődötten néztek rám. Anyáék végig ott ültek előttem a másik kanapén, a másik három fiú felszívódott, míg Louis a kezemet szorongatta és próbálta megemészteni a hallottakat.

-De Anabelle…- itt szakadt el a cérnám.

-Kendra Smith a nevem, és ha megkérhetlek, távozz a házamból most és lehetőleg keress egy másik szerencsétlent, aki hisz neked. És ha megengeded, nekem csak EGY apám, EGY anyám van és NINCS testvérem. EGY családom van, még pedig azok, akik felneveltek. És ezt megmondhatod, ott „mittudoménhol” az érzéketlen seggfejnek is, aki magát apának merészelte vallani. Örülök, hogy nekem nem ilyenek a szüleim – és ezzel a záró akkorddal rácsaptam az ajtót. „

-Kendi! Itt van Louis!- szól fel anya, én pedig becsapom a naplót, majd a lakatot rátéve bezárom a kulccsal, és a szekrényem egy eldugott fiókjába süllyesztem. Mielőtt kilépek a szobámból, még megvizsgálom magam a falamra akasztott tükörben és rájőve, hogy ennél jobb úgy sem lesz, leszaladok a lépcsőn, ahol anya most Louis-t tartja szóval, miközben apám nagy meglepetésemre anya mellett áll és jó apához méltóan, kétkedve, gyanúsan és felmérően néz végig többször is szerencsétlen Tomlinsonon, aki megint iszonyúan jól néz ki. Felsőtestén fekete-kék csíkos ing, lábaira rátapad a gatya, de csak ízlésesen, haja felzselézve, csukája ragyog, mintha új lenne, de a legjobban szemei bűvölnek el, és ejtenek megint csapdába.

Ha valamit, akkor az ilyen rohadtul kifejező, kék szemeket büntetni kéne. De komolyan. Hall engem valaki?!

-Anya, apa elég lesz a kínos családi jelenetből, majd beszélhettek velem, ha hazaérek, és ígérem mindent elmondok, valamint, ha a keze rossz helyre tévedne akkor azonnal használom a fekete öves karatés tudásom- míg előbbit anyának szánom, utóbbit inkább apám megnyugtatására hozom fel és így mindenki elégedetten hagy minket távozni. Persze érzem, hogy az ablakból figyelik minden egyes léptünket, de ez még mindig jobb, mintha ténylegesen kikísértek volna minket.

Louis udvariasan kinyitja nekem az ajtót, majd miután beszállok, átsétál az autó másik oldalára és ő is beülve beköti magát, majd gyújtást ad a kocsira. Már a főúton haladunk kellemes és ez egyszer nem kínos csöndben mikor eszembe jut valami.

-Énekelj nekem!- mosolyogva fordulok felé, mire először meglepődik, majd rám pillant. Mikor azonban látja, hogy teljesen komoly a kérésem, csak bólint egyet, majd keresve egy neki tetsző zenecsatornát énekelni kezd. Taylor Swift és Ed Sheeran közös dalát. Hangja elkábít, szinte az egekig repít és megnyugodva dőlök hátra az ülésemben. Bár Taylor nem a kedvencem, de Louis hangjával kiegészülve bármeddig el tudnám hallgatni. Bár tőle még a Boci, Boci tarka is érzéseket fakasztana bennem.

A főútról végül egy kis elágazódásnál fordulunk le, de még ekkor is teljesen nyugodtan ülök a bőrülésben, ugyanis tudom, hogy soha nem tenne ki engem semmilyen veszélynek. Lehet, hogy marhaság tekintve a kapcsolatunk első és egyben eddig utolsó hónapját, melyet együtt töltöttünk hellyel-közzel, de szeretem és feltétlenül bízok benne, még akkor is ha nem érdemli meg. Próbáltam megváltozni irányába és elutasítani, de még magamban megdöntöttem az elméletem ahányszor felidéztem lélektükreinek elképesztően kék mivoltát. A szerelem nevű kór súlyosan megbélyegzett és szinte teherként nehezül a vállamra, egy olyan dologgal melyet talán több év múlva sem fogok tudni kiheverni. Én mégis, még ebben az időben, ilyen körülmények között is örömmel és szívesen viselem ezt az édes terhet mellyel Louis William Tomlinson megfertőzött és rabul ejtett. Nem hiába a szerelem öl, butít és nyomorba dönt.

Végül egy elhagyatott partszakaszon állunk meg, ahol tényleg egy lélek sem jár. Udvarlóm lovagiasan kisegít a kocsiból, majd riasztózva azt, elindul lefelé a folyó melletti ténylegesen keskeny partszakaszra, de mindeközben kezemet egy percre sem engedi el. Mikor már úgy egy tíz perce sétálunk, áldom az eszemet, hogy magassarkú helyett egy egyszerű, de csini tornacipőt és az eredetileg betervezett ruha helyett egy famer-blúz összeállítást vettem fel. Hajamat a szél cibálja, de még ez sem tántorít el Louis követésétől, aki lassan megáll, majd felém fordul és azt mondja.

-Megérkeztünk – a látvány teljesen magáért beszél és bár nem egy öt csillagos hotelről, vagy étteremről van szó, de engem így is teljesen megbabonáz a maga természetességével és bájával.

A part egyszer csak kiszélesedik, majd egy híd töri meg a természet egyszerű, lenyűgöző mivoltát. A híd két oldalról ki van világítva és ez itt, Londonban, ahol mindig esik az eső és borús az ég, már este hatkor is jól látszik. A hely teljesen visszaadja magának a városnak a jellegzetességét és egyszerű mivoltát mégis egy eddig elképzelhetetlen, új világot tár fel előttem.

Louis félve néz rám, miközben szemeivel idegesen próbálja kivenni arcmimikámból, hogy vajon ki állta –e a próbát, vagy én egy ennél sokkal puccosabb helyre számítok. Mivel a látványtól egy ideig megszólalni nem fogok tudni így csak a kezét szorítom meg hálám és szerelmem jeléül, persze, hogy ő ezt minek fogja fel, már nem az én gondom. Ha nem is teljesen, de úgy tűnik, hogy tettem megnyugtatta, így együtt, még mindig kézen fogva indulunk el a hídon és úgy a közepe tájékán egy kis pléd vár minket kajával és gyümölccsel. Mivel Louis a vezetés miatt nem ihat pezsgőt, így csak almalé, Sprite és Cola van a választékon, de nekem ez is tökéletesen megfelel.

Jókedvűen kérdezgetem a családjáról és ő szívesen, szeretettel mégis hiánnyal mesél róluk. Megtudom, hogy a többiek nem itt élnek, ő is csak a zene és a főiskola reményében költözött össze a haverjaival, vagyis Harry-ékkel. A család nagyon fontos neki, ahogy kiveszem a szavaiból, de azt is tudom, hogy nem hagyná itt az életét és álmait, hisz neki a jövőjére is kell koncentrálnia még akkor is, ha ez azzal jár, hogy távol van tőlük. Mivel idénre nem kapta meg az ösztöndíjat, de már felvételizett jövőre, így a fősuli tárt karokkal fogadja szeptemberben, míg én csak jövőre taposom ki az utolsó évemet, már ha nem bukok meg. A jegyeim mostanában eléggé visszazuhantak a saját teljesítményemhez képest, persze nem csak a saját hibámból, de tudom, hogy ez nem mehet tovább. Hosszabb távra mostanában nem nagyon tervezek, mivel az életem hirtelen már nem az én irányításom alatt áll. A gondolataim zavarosak és már az újságírásban sem vagyok biztos, holott egészen eddig megrendíthetetlen hittel vetettem bele magam mindenféle feladatba. De most önbizalmam meginogni látszott, ahogy az életem kártyavárát egy kis szellő megsuhintotta. Az alapjaim előkerültek, nekem mégis úgy tűnik, hogy a fölső lapok kétségesek most már és amíg nem vagyok magamban biztos, addig csak a középiskola elvégzése a cél. Ezt én is elmondom Louis-nak, aki csak megértően hallgat végig egyetlen egy közbeszólás nélkül, majd mosolyával erőt önt belém. Nem ad tanácsot csak biztosít róla, egy ilyen egyszerű gesztussal, hogy mindenben támogat.

 Mikor a fejem a vállára döntöm és a kicsit lecsukódó szemeim mögül egy hullócsillagot látok elsuhanni az égbolton, azt kívánom, bár minden ilyen egyszerű lenne, bár soha ne hallgattam meg volna Caleb-öt.

Mert egyszerűen úgy tűnt, mintha mindez lehetséges lenne. Mintha valóban lehetnék hercegnő, mintha valóban kellenék a családomnak, az apámnak akik eldobtak. 

És ezzel csak egy baj volt. Nem akartam a régi életem, nem akartam a múltam. Más akartam lenni, más időben, más helyen a családommal élni, minden kötelezettség és múlt nélkül. Én csak egyszerűen felejteni akartam. És akkor az ott, Louis vállán pihenve elérhetőnek tűnt, de tudtam, hogy a múltam a részem és, hogy...

SOHA NEM FOGOK TUDNI FELEJTENI.

Sziasztok!

Megjöttem a résszel és megint sajnálom a késést. Lassú vagyok, de utálom, hogy lassan vége a nyárnak és ez minden életkedvem elveszi így az íráshoz sincs már türelmem. De rájöttem, hogy nem ti tehettek erről, így megírtam és bár semmit nem ígérek, de igyekszem. Jön amikor jön, készül amikor készül, de én mostantól mindent megteszek legalább a nyár végéig. 

Maradok hívetek: Kiny :*