"A második esély nem esély, hanem szerelem."
Lefagyok. Az egész testem zsibbadásszerű állapotban lebeg a semmiben, csak egy hang tart a földön, mely a szám utolsó akkordjait énekli nekem. Csak nekem . Körülöttem megannyi gyönyörű nő, lány, avagy fiatal csemete áll, de ő csak nekem énekel, még ha nem is tudja, hogy a tömegben hol állok pontosan. Azonban már én sem.A lelkem szárnyal a magasba, az összes kiénekelt hanggal együtt és már nem a saját testembe tér vissza.
És bár a szívem szárnyal, az agyam, egy leghátsó, eldugott
része eszeveszetten kiált menekülésért, amíg van bennem némi józanság. Azonban
ekkor a vidámkerék megindul és új szám csendül fel, ugyanazzal az angyali
hanggal párosítva. A kerék most tényleg gyorsabban mozog, mint szokott ugyanis
Louis két perc múlva már Harry-ék felé tart, akik elővigyázatosságból 5
méterrel mögöttem állnak. A magas sarkúm és az amúgy sem kicsi magasságom
ellenére sem lógok ki olyan szinten a tömegből, hogy Tomlinson pár lépés után
észrevegyen engem. Azonban a mentségére legyen mondva, hogy nagyon próbálkozik
engem megkeresni a több száz fős tömegben. Kék íriszei vadul cikáznak a
különböző személyek között, de közben rendületlenül tör barátai felé,
gondolván, hogy valahol én is ott lehetek. Nem téved sokat, ugyanakkor az a pár
méter, mely elválaszt minket, több kilométernek tűnik. Lehunyom a szemem és
csak a csodás dallam hangjaira koncentrálok, miközben próbálom kivonni a szöveg
értelmét elmémből. Sajnos nem sokat segít, mégis meg van a tudat, hogy én
legalább megpróbáltam.
Kezeimet ökölbe szorítom, ahogy kinyílt szememmel észreveszem
a Louis-t vizslató lányokat. Egy kettő szégyentelenül helyezi előtérbe bájait,
míg más inkább a szemmel vetkőztetési hadműveletet próbálja végez vinni. Azonban
Louis rájuk sem hederít, inkább engem kerget szemeivel, mellyel azonban még
mindig nem nyeri vissza a bizalmamat, melyet lehet, hogy soha nem is fog. Mégis
minden porcikám az öleléséért kiált, de eszem megint megállít abban, hogy
lejárassam magam az emberek előtt. A mai nap folyamán túl sok volt nekem a
figyelem és köszönöm, de én nem kérek belőle többet. Ezekkel a gondolatokkal
fordítok hátat és valószínűleg életem legnagyobb hibáját készülöm elkövetni.
A vesztemet, vagy talán a megakadályozásomat mégis a cipőm
okozza, mely magas sarkainak kopogásával felkelti a csendben álló emberek
figyelmét. A tömeg szétnyílik és érzem magamon a vizslató szempárt, mely szinte
levetkőztet a nézésével. Kelletlen megfordulok, de közben a földet, a többi
embert, vagy éppen a társasági körömbe tartozó két szerelmes pár összekulcsolt
kezét figyelem. Senkinek az arcára nem nézek, még akkor sem mikor két Nike
tornacipő kerül az enyém elé. A zöld minta sajnos túlságosan ismerős, a hozzá
tartozó fekete farmerral együtt. A tekintetem feljebb vezetem a zöld-fehér
csíkos felsőre, de a mellkason meg is állapodok. Nem vagyok hajlandó a szemébe
nézni, de ő, ezt a problémát is orvosolja. Letérdel elém, én pedig lecsukom a
szemem. Ez megint végzetes, ám később kellemes hibának minősül. Az arcomon
végigvezetett simítások és a simogató szemek érzése nyugalommal és boldogsággal
tölt el. Még az agyam is halkabban sarkall menekülésre, majd mikor a számnak
vége és ajkakat érzek az enyémeken, teljesen megszűnik a kántálás. Az emberek
tapsolása és kiáltozása hirtelen elmosódik és háttérzajjá alakul. Csak az
előttem álló, a számat ostromló ember tölti ki az egész tudatomat így minden
más lényegtelennek és elhanyagolhatónak tűnik.
Kinyitom a szemem mikor vége a csóknak, és ezzel a
mozzanattal az emberek is oszlani kezdenek
körülöttünk. A fények és a zene újra
működésbe lép, Perrie-ék pedig felülnek az óriáskerékre, mely már újra rendes
tempóban halad. A kis terepszemle után újra Louis-nak szentelem a teljes
figyelmem, aki megfogva a kezem elkezd húzni egy sátor mögé. A nevetséges
sárga, kék csíkos kombinációjú sátor, az elejére felfüggesztett, rózsaszín
nyuszi fejjel máskor kétségeket, vagy borzalmat éreztetne bennem, most azonban
ez is mellékessé válik a kék szempár mellett.
-Kendi én, sajnálom. Sajnálom, hogy kérésed ellenére
idejöttem, sajnálom, hogy nem sajnálom igazán mégsem, hogy most itt vagyok
veled. Sajnálom, hogy annyi hülyeséget követtem el az utóbbi egy hónapban és
sajnálom, hogy nem vettem figyelembe a te érzéseidet. Sajnálom még azt is, hogy
akkor vettem észre, hogy mennyit érsz nekem, mikor itt vagy előttem, de már nem
vagy az enyém, mert már nem vagy velem. Mindent sajnálom, még azt is sajnálom,
hogy ennyiszer kimondom, hogy sajnálom – egy szusszal hadarja el a
mondanivalóját, én pedig elrettenve tapasztalom, hogy gyengéd és aranyos szavai
miatt kezeim már megremegnek és eddig sziklaszilárdan álló erkölcseim is
meginogni látszanak csupán a szinte büntetendően kék szempár hatására.
Kezem összekulcsolom a mellem alatt, fejemet pedig
hátradöntöm. Louis előttem áll és csak méreget engem íriszeivel, melyet gyorsan
megunok. Fejem előrebicsaklik, hajamat pedig eltűröm az arcomból. Számat
beharapom és átgondolom, hogy ilyenkor mit is kéne az ember lányának mondania,
de ez több percig is eltart ugyanis agyam teljesen becsömörlött az engem ért
sok intenzív élmény hatására.
Olyan hat perc elteltével állnak vissza agyi funkcióim
annyira, hogy már ki is tudjam fejezni magam, de mégis megoldom egyetlen egy
mondattal, mely az összes kétségemet, gondolatomat, dühömet, fájdalmamat és
reménytelen szerelmemet tartalmazza.
-Miért kéne megbocsátanom? – hangom még engem is elrettent az
élével, de felemelt fővel, kíváncsian várom a választ, melyet egy ideig nem
kapok. Louis lehunyja a szemét, száját összeszorítja, kristály fehér fogai
keményen beleharapnak a húsos, számomra túlságosan is vonzó ajkába, melytől a
pulzusom megemelkedik és lányos zavarom újra előkerül.
-Ezt ne csináld! – dörrenek rá kiképzőtisztként, mire ő csak
azzal válaszol, hogy kinyitja szemeit, és továbbra is harapva száját,
reakciómat lesi. Mikor elképzelem, hogy hogyan érintem számmal az övét,
pulzusom újra felemelkedik és csak nagy nehézségek árán tudok elfordulni, hogy
újra normális oxigénadagot juttassak a tüdőmbe. Mikor légzésem normalizálódik,
visszafordulok és nem törődve Louis vigyorgó fejével újra felteszem a kérdésemet.
-Miért? – a kérdéssel együtt a mosoly is lehervad arcáról és
komolyan válaszol.
-Nem tudom. Megmondtad, hogy ne jöjjek ide, mégis megtettem.
Megtettem annak ellenére, hogy tudom, ha nem sikerül megbékíteni téged, akkor
Perrie-ékkel is megszakítod a kapcsolatot. Mindent feltettem egy lapra és
megmondom őszintén, hogy most sem bánom. Mondhatnám, hogy pillanatnyi elmezavar
műve, de az, hogy szeretlek nem elmezavar, de főleg nem pillanatnyi. Tudom,
hogy megvetsz, hiszen minden okod meg van rá, de azt is tudom, hogy szeretsz,
mert te mondtad. Más már régen a fejemhez vágta volna, hogy utál és dögöljek
meg, de te csak álltál ott és azt mondtad, hogy bár szeretsz, de ne keresselek.
Nem tudom, hogy ezt miért tetted, de sokkal nagyobb bűntudatom volt ettől,
mintha mindennek elszidtál volna, bár megjegyzem, hogy az is jogos lett volna.
Harry olyan vádlón néz rám, de te még most sem tekintesz rám gyűlölettel.
Őszintén megmondom, hogy nem tudom, miért is kéne megbocsátanod, de nagyon
reménykedek mégis a válaszodban. Szánalmas? Nem hiszem. Hisz csak szerelmes
vagyok, csak későn jöttem rá – hangja elhalkul, szemeit lesüti, mintha
szégyellni kéne érzéseit. Miközben beszél, én a kezemet tördelem a hátam
mögött, de tekintetem egyenesen az íriszébe fúrom. Aztán mikor a szemünk
közötti kapcsolat megszakad, elmosolyodom, aztán újra felöltöm a komoly
ábrázatomat.
-Louis. Nálad elvetemültebb, hülyébb, idiótább,
komolytalanabb embert nem láttam – szemeit felemeli és megdöbbent a látvány. Íriszei
homályosak a könnyektől, igaz, férfiúi méltóságát megtartva nem sírja el magát.
Azonban nem hagyom, hogy ez eltántorítson a mondanivalómtól. Aztán mielőtt
folytatom, elnézek oldalra és megpillantom Matt-et egy lány előtt állni. A csaj
szőke, hosszú hajú, hosszú combokkal és magas sarkúval, tehát olyan tipikus
pasik álma típus. De mivel oldalt állnak látom, ahogy veszekednek majd két perc
múlva már csókolózva állnak a vidámpark közepén. Elmosolyodom. Mindenki
megérdemel egy második esélyt. –De ennek ellenére nem láttam nálad
tehetségesebb, helyesebb és kedvesebb fiút sem. Kivéve az elmúlt hónapot –
fűzöm hozzá gyorsan, mire a kék szemekbe feléled a remény. –És bár belátom,
hogy hülye vagy, de abban is biztos vagyok, hogy én is hülye vagyok, mert szeretlek,
ami nem vonja azt maga után, hogy nem kell teperned értem. De szerintem két
hülyének mindenképp együtt van a helye és ezért megbocsátok. De egyelőre, ne
érezd magad biztonságban- végszóra megfordulok és ellépkedek a kábultan bámuló
Tomlinson elől.
Beszállok a parkolóban álló Perrie kocsijába, ahol Zayn még
nincs ott és ekkor barátnőm, felém fordul, majd mosolyogva megjegyzi.
-A második esély nem esély, hanem szerelem- és nagyon
valószínű, hogy igaza van.
Sziasztok!
Remélem tetszeni fog a rész és még nem is untatok meg engem. Amint látjátok próbálok nyáron is rendszeresen frissíteni, de ez nem mindig sikerül, ahogy most is néhány nap kényszerpihenőre leszek ítélve. Remélem azért velem maradtok és vártok az új fejezetre! :)
Addig is mindenkinek jó nyarat és komikat szívesen fogadok!
Puszi: Kiny :*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése