The End

Sziasztok!

Igen tudom, hogy megígértem, hogy folytatom ezt a ficit és fel is tettem nem olyan nagy de nagyon régen egy új részt. Azonban szerintem ti is érzitek, hogy az írásom a lelkesedésem ez iránt a történet iránt már nem ugyanolyan. Valahogy elveszettem az érdeklődésemet és nem szeretném ha  megszokott minőségű fejezetektől rosszabb, összecsapottabb befejezést kapnátok így a történetet befejezetlennek nyilvánítom. DE! Akinek bármilyen indíttatása vagy ötlete van a folytatáshoz az nyugodtan írjon nekem egy E-mailt és felveszem társzerkesztőnek előtte azonban el fogom olvasni a történetet. A minőséghez még mindig ragaszkodok és nem szeretném ha akárki valami összecsapott szexuális kalandba vinné át ezt a történetet, kivéve akkor ha az erotikus jelenetek a TÖRTÉNETBE BELEFŰZVE, a története KIEGÉSZÍTVE jelennek meg nem a történet mozgatórugójaként. Bárki jelentkezhet, de ha megmondom neki a véleményem akkor senki ne sértődjön meg. Több hónapig dolgoztam ezzel a bloggal és noha már el vesztettem az izgatottságomat és az iheletemet tisztelem annyira az olvasóimat, hogy továbbra  is csak rendes, igényes munkát fogok közzétenni. Köszönöm szépen a megértéseteket, jelentkezőket várok e-mailben vagy akár itt a chatben. Kérlek jelentkezz ha akarsz senkit nem ettem még meg :)

http://mystoryiswhoareyou.blogspot.hu/>>>>Egy most indult blogom gyere és nézz be ha érdekel. Nem misztikus. nincsenek benne tündérek, óriások, manók, csillámvámpírok (bocs az Alkonyatrajongóktól), zombik, koboldok, érintéssel ölők sem semmi egyéb. Iskoláról szól. Drámáról a szülők és a gyerekek életében. Elhagyásról, karrierről, a mai világban mindent jelentő pénzről. Nem szokványos kisiskolás dráma. Kemény témát választottam, olyat amit ha rosszul csinálok tucatblogot alkotok. Törekedek ennek ellenkezőjére, de ide is kellenének számomra a visszajelzések. Ha nem is annyira érdeklődsz elsőre mert nem 1D-s akkor is KÉRLEK *-*, hogy adj egy esélyt ennek is. Hátha, de csak hátha elnyeri a tetszésedet :)

Kiny voltam. :)

Nem tudom, hogy még jelentkezek e :)

22., Egy elcseszett családi találkozó

"Mikor a gyerek megnő, nem szokás gyászolni, holott volna rá ok. Az a négyéves kislány olyan visszahozhatatlan, mintha meghalt volna."

Testemet a nap melege égeti, mikor is egy kezet érzek a hátamon felsiklani egyenesen a nyakamig, ahol a tenyér tulajdonosa örömmel cirógatja az apró hajszálakat a fejem egy ténylegesen alul levő pontján. Ismerem a kéz tulajdonosát így csak elmosolyodok és ügyet sem vetve a kellemes ébresztgetésre teljes nyugodtsággal merülök el újra az álmok birodalmában. Vagyis merülnék, de mint elfelejtettem 5 igencsak veszélyes-ha az ép aggyal rendelkező személyeket nézzük-, sráccal vagyok megáldva, akiknek most éppen az a legfőbb feladata, hogy engem felébresszen és egy kis vízparti labdázásra, játékra hívjon. Ezzel önmagában nem is lenne baj, csakhogy ez az öt idióta, akiket teljes szívemből imádok, kicsit elhamarkodottan tud dönteni és mikor Louis kellemes, ámbár hasztalan ébresztgetése nem ér célt a maradék négy a saját kezébe veszi az irányítást.

Felemelnek a törölközőmmel együtt, vagyis inkább a törölközőmbe becsavarva és így visznek el egészen a part széléig ahol mindennemű finomkodás vagy esetleg alaposabb körültekintés nélkül letesznek a felhevült testemnek jég hidegnek ható vízbe. Agyamon teljes rövidzárlat uralkodik el, testem megremeg a fagyos hideget észlelve, de van annyi önuralmam, hogy cseppnyi méltóságom utolsó darabkáit összeszedve nem sikítok fel, noha semmi másra nem vágyom jobban.

Mint egy igazi dáma csapzottan és vizesen vonulok ki a homokos partra majd a törölközőmet veszem a kezembe és megszárogatom félig meddig a testemet is vele. Louis éppen felém fut, arcán egy bűnbánó, mégis vidám mosoly játszik melytől nem tudom megállni én is elmosolyodok.

-Nagyon haragszol Drága? – kérdezi és hangjában hallatszik a megbocsátásom iránti vágy így nem tudok neki fájdalmat okozni. Bólintok, így a karjába kap és megölel. Aztán..valami történik.

Az emberek, akik eddig olyan nyugalmasan játszottak hirtelen lefagynak és egy pontra merednek mögöttünk. A gyerekek mellé odaállnak a szüleik és tiszteletteljesen fejet hajtanak valakinek/valakiknek. Testem megremeg, orromba egy régről ismerős, emlékeket felidéző, fájdalmasan szeretett illat száll. Nem akarok megfordulni. Testem eltávolodik Louis-étól aki dühösen méregeti a mögöttem álló embereket, Perriék mellém lépnek, míg én egyedül az egész partszakaszon még mindig hátat fordítok a jelen levő embereknek. Aztán rájövök, hogy halogatással semmit nem érek el, így..megfordulok.

3 testőr, egy törékeny női alak, az előbb látott dobálós srác, egy gőgös, mégis mackószerű férfi és Caleb. Kérdezés nélkül is tudom, hogy kik ezek, így szenvtelenül nézek végig rajtuk kivéve Caleb-en. Utálom őt. Gyűlölöm. És ezt ő is tudhatja, hiszen bár merészen állja pillantásom, látom, hogy szemében reményvesztetten csillog a megbánás lángja. De engem ez most teljesen hidegen hagy.

-Anabelle – lép felém a nő alak, de én megállítom.

-Kendra a nevem. Gyengeelméjűek maguk, vagy miért nem tudják felfogni?!- a hangomat megemelem a végére, de még éppen nem kiabálok. A „családfő” int a testőröknek, hogy oszlassák szét a nézelődőket , majd a szavaimtól megtört feleségére pillantva először kapcsolódik bele a beszélgetésbe.

-Lányom….- és ebben a pillanatban az eddig megszokott, jókislányos, higgadt, nem káromkodós énem megszűnik és a kis ördög veszi  át a helyét a fejemben. És szégyen, nem szégyen csak két szót tudok kinyögni.

-Dögölj meg- nem viszek bele érzelmet, még csak keserűség sem hallatszik a hangomban, de ettől a két szótól feltörik bennem egy gát és a rég nem látott könnyeim feltörni készülnek.

-Azt hiszem, hogy ezt megérdemeltem tőled, lányom….

-Mondom DÖGÖLJ MEG te utolsó fennhéjázó bunkó. Nem vagyok a lányod, soha nem voltam és soha nem is akarok az lenni. Menj innen a szétcseszett családoddal, menj innen az elbaszott hatalommániás elveiddel, vagy esküszöm az újságokban az lesz a következő főcím, hogy beverek neked egyet és hozzá még egy A4-es méretű posztert is csatolhatnak. Nem kell tőled/tőletek semmi, nem vagytok senkim, nem lesztek soha és gyűlöllek mindannyitokat. Nekem már van egy családom és köszönöm szépen nem kell belőle még egy, ami a rendes családnak csak egy elcseszett mása. Vidd innen a tékozló fiadat, ültesd rá a rohadt trónra, vagy hova és HAGYJATOK ENGEM békén! – most már kiabálok miközben arcomon a könnyek potyognak.

Majd nagy lendülettel egy kihalt partszakasz felé veszem az irányt, de Caleb hangja megállít.

-Kendra…a hivatalos szerződés szerint a menyasszonyom vagy. És ennél fogva nem fogok lemondani rólad- itt visszafordulok és megcsókolom teljes erőmből Louis-t aki hagyja, hogy minden dühömet, szenvedélyemet és kétségbeesésemet belesűrítsem ebbe az egy csókba. Sőt mi több érzem, hogy ő is belead apait anyait.

-Dugd fel magadnak. Gyűlöllek- ezzel elsétálok Louis-sal kézenfogva a mólóhoz és remélem, hogy most mindegyikőjüknek annyira fáj, mint nekem ez az elcseszett családi találkozó.

Caleb

Seth

Hát skacok, visszatértem mégpedig egy elég történetfordító résszel. Azért valljuk be, hogy megadtam a módját a dolognak. Köszönöm azoknak akik kitartottak mellettem a sok hülyeségem ellenére és remélem, hogy ez a rész is elnyeri a tetszéseteket :) A következővel majd érkezem pontos időpontot nem tudok most mondani. Ezalatt az idő alatt nyílt még egy új blogom és egyet segítek írni Bell Boo-nak. mindkettőbe nézzetek be ha időtök engedi, mert mindkettőt szeretem csinálni :)

További szép napot!

Puszi: Kiny :*

Karácsonyi ajánlat!

Sziasztok emberek, remélem jól telik a szünet és nagyon ajánlom, hogy legalább az első héten senki ne merjen tanulni. :D Most, hogy felettébb tanító és felelősségteljes felhívásomat hozzátok elintéztem rá is térek a tárgyra. :)
Sajnos a blogot még mindig nem tudom, hogy mikor fogom folytatni, mert az ihletmanó elkerüli a házunkat, de legalábbis a fejemet biztosan. A másik blogomra hozom a részeket http://youaremysisterandyouarehisbrother.blogspot.co.at/?zx=5f40c2dcbaa56e2c kérlek nézzetek be, véleményezzetek, iratkozzatok, vagy legalább  ott alul az egyik gombocskát nyomjátok meg, vagy valami, mert akár hiszitek akár nem, de-bár az nem 1D-s történet- úgy érzem, hogy komolyodtam, hogy egy kicsit felnőttem és úgy hiszem, hogy ez az írásomon is meglátszik. Kérlek cáfoljatok, vagy erősítsetek meg ebben. :D Ezen kívül mindenkinek aki még kíváncsi Kendra történetére annak nagyon boldog ünnepeket és boldog újévet kívánok!
Ha esetleg a hozzászólások száma a másik blogon eléri a 2-őt akkor tehetek fel ide, egy 1D-s karácsonyi szösszenetet, bár nem a történethez kapcsolódóan. Figyelem! A MÁSIK blogot kell ehhez véleményezni!
Köszönök nektek mindent, remélem, hogy hamarosan még jelentkezem!
Sziasztok! :)
Kiny

Mert én is besokallok

Befejeztem. Elegem van abból, hogy amit csinálok az soha senkinek nem elég. Megértem a „nagyérdemű közönséget”, hogy bizony nehéz várni egy-egy részre, de azoknak, akik itt hagynak emiatt, azoknak kívánom tényleg tiszta szívemből, hogy érezzék át ugyan ezt. Nem fogom megtenni, hogy a tanulás rovására vezetem a blogot, hiszen én sem ebből fogok megélni csupán szeretetből és miattatok folytatom még mindig. Folytattam.

A másik ok az, hogy minden képzelőerőm elveszett ehhez a bloghoz. A túlzottan, már-már betegesen rajongó directioner-ek az idegeimre mennek. A blogok 1D-el tucat számra jönnek létre, rosszabbnál-rosszabb történetvezetésekkel, tucatabbnál-tucatabb alapötletekkel, de ők írnak egy 18 karikás részt és egyszerűen durván 20000 fölé emelkedik egyből a látogatottság és 60 rendszeresük minimum van.

Félreértés ne essék, nem vagyok elégedetlen a statisztikámmal, mert nekem nem ez a fontos. Nem mondom azt sem, hogy az én történetem tökéletes, hiszen mindenkinek más a stílusa, mindenki mást szeret, de az, hogy nekik lehet késni nekem nem, az elég.  Emellett mivel kritikát nekem nem írtok, azt sem tudom, hogy hol rontom el. Biztos tudjátok, hogy mi nem tetszik a történetben nektek, de annyi már senkiben sincs, hogy írna akárcsak nekem privátba egy e-mailt, ha esetleg a nevének felvállalásával vannak gondjai. De nem ezt 

sem érdemlek egyszerűen csak a piros X-re kattintani könnyebb.

Akkor nekem is könnyebb lesz. Besokalltam az emberek rosszindulatúságából, abból, hogy akármit csinálok én itt nektek, kritikára, visszajelzésekre nem méltattok, de ha kések, akkor én vagyok a szemét. És tudjátok mit? Nézetek végig a bloggerek közt találtok-e olyat, aki 1D-s történetet tud nagy lelkesedéssel írni, de van legalább 16 éves és nem csak szex jelenetekkel, helyesírási hibákkal és sablonokkal van tele az egész.

Talán majd egyszer újra fogok fejezetet feltölteni, de most egyelőre csak a másik blogomon leszek megtalálható. Ha akartok, akkor oda nézzetek be, de előre szólok! ÉN vagyok az író, ÉN döntöm el, hogy mikor jönnek a fejezetek. Ha valakinek valamilyen problémája észrevétele van, írja meg nyugodtan nem harapom le a fejét. És mondom azoknak, akik felháborodva fognak rámenni a blog kikövetése gombra.

Hastala Vista!

21., Néha csak élvezzük az életet

„Saját tapasztalatomból tanultam meg, hogy az igazi boldogság forrása önmagunkban rejlik, s hogy az emberek nem tehetik igazán boldogtalanná azt, aki boldog akar lenni.”

A szerelmi élet nem egy könnyű téma. Lehetsz gyerek, felnőtt, avagy már a 60-as éveit taposó személy, a világ szerelmileg nehéz helyzetét mindenki átérzi. Lehet, hogy adott esetben nem tudsz hozzászólni a világ, politikai témáihoz, nem tudsz semmit a kvantumfizikáról, vagy esetleg még írni és számolni sem tudsz, de mindenki mondhatja már, hogy volt az életében egy olyan személy, akitől a szíve hevesebben vert a mellkasában. Na jó,olyan 4 éves kortól mindenki.

A szerelem szívben könnyű, agyban nehéz játék, az érvek kontra ellenérvek csatája a két szervben, a racionális gondolkodás és a szentimentalizmus határa melyben mindig az erősebb, vagyis a szív győz. És itt kezdődnek a gondok. Az emberek érzelmei lehetnek két, de akár egyoldalúak is. Sosem tudhatod, hogy a jelek melyeket megfigyeltél helyesek, avagy csak a barátkozásra szánt, de egyébként rosszul értelmezett jelek összessége, melytől a te szíved, mint egy egyszerű kártyavár egy kis széltől, összeomlik.

És, hogy ki az oka ezeknek a szerelmi csalódásoknak? Az a fél, aki nem tudja szíved érzéseit megfelelőképpen viszonozni, netán a barátok, amiért bátorítottak a kezdő lépés megtételére? Hát, nem. Ezekért csak és kizárólag te vagy az egyetlen hibás, hisz senki nem mondta, hogy szép befejezése lesz a történetnek és senki nem tud kiszemeltedhez hozzákényszeríteni, ha te meghúzod azt a bizonyos átléphetetlen határvonalat. Ez nem félénkség, ez racionális, őszinte és minden mást kenterbe verő gondolkozás.

Azonban a szerelmes szívnek elég nehéz parancsolni, főleg ha a szíved elrablója éppen a te szemeidbe bámul és olyan nagyon, de nagyon erotikusan szemez veled. Legalábbis szerinted.

Lehet, hogy mindössze azért mosolyog, mert te is olyan bambán bámulsz rá, vagy, mert esetleg, mint barát te is felkeltetted az érdeklődését. Azonban ezt a nagy találkozás pillanatában felmérni nem könnyű, sőt, szinte lehetetlen. Ekkor jönnek a kicsit elfogult szülők, barátok és egyéb más személyek, akik, még ha csak szimpla együttérzésből is, de neked adnak igazat, nem is sejtve, hogy te szenveded el ezzel a sokkal nagyobb kárt. De minden barát ilyen? Hát én nem.

Harry az utazás első napjáig szinte minden estét nálunk töltötte és bár volt, mikor Louis is csatlakozott hozzánk harmadiknak, de próbáltam az én boldog szerelmi életemet előtte háttérbe szorítani, hisz azért belém is szorult együttérzés. Azonban nem lehettem minden pillanatban körültekintő, így voltak pillanatok mikor elkaptam Hazza egy-egy pillantását a Louis-val váltott csókjaink után és hadd ne mondjam, hogy nem volt a legszebb pillantás, amit valaha kaptam. Azonban ezért nem hibáztatom. Mindenkinek ilyenkor minden szerelmes pár nyűg, de egy idő után mikor kilábalsz a gödörből neked is könnyebb lesz befogadni a minden felől érkező szerelmi életet. Bár nem mondom…rohadt nehéz.

Most is, mikor az autóban ülök, mellettem Louis fogja a kezemet, előttem pedig Harry és Niall ül, miközben a zene halkan dübörög a hátra beépített hangfalakból. Az út simán terül el előttünk, utazásunkat csak néha egy-egy kisebb kátyú zavarja. Kezem meg- megremeg, miközben az ablakon át nézem a mellettünk elsuhanó tájat. A kisebb városokon áthaladva sok gyereket látok játszani az utcán, ezzel ellentétben, a nagyvárosokban inkább az autóké, dugóké és hatalmas tömbházaké a főszerep. Úgy az út utolsó, egy harmadában lecsukódik a szemem és hosszú idő után újra álmodom.

„Egy hálószoba. A falak krémszínűek, felül egy barna keretcsíkkal. Jobbra egy gardrób, balra egy fürdőszoba nyílik, míg a szoba közepén egy fekete, vaskeretes, krémszínű huzattal leterített ágy áll. A berendezés többi része sem hivalkodó színű, hogy felhívja magára a figyelmet inkább az egész környezet olyan, mintha egy nagy egészet alkotna. Vízzubogás. Tudom, hogy álmomban járok a volt házamban, tudom, hogy nem valóság az egész mégis egy pillanatra ott érzem magam, azokkal az emberekkel körülvéve, akik eldobtak. Normális esetben az ember sírna, vagy dühöngene, én mégis csak leheveredek az ágyra és visszagondolok azokra az időkre, amikre nem emlékszem. Groteszk. A szívem nem hasogat a fájdalomtól, a hiánytól inkább csak furcsán érzem magam a múltban, az emlékeimben, amelyekről csak egyféleképpen tudhatom meg, hogy igaziak-e….”

-Kendi..ébredj..- rázza meg a vállamat finoman Louis én meg kinyitom a szemem és álmosan pislogok a barátomra. Szájával finom puszit lehel az orromra, majd kiugorva a kocsiból, átfut az én oldalamra, hogy engem is kisegítsen. Aranyos gesztus, miközben Harry-ék a kis apartman házba pakolják be a cuccokat.

-Menjük, nézzük meg – mosolygok, majd megfogva egymás kezét elindulunk felfedezni a nyaralóhelyet. A ház kívülről is szép, de engem inkább a hatalmas tó melletti fekvése nyűgöz le teljesen, nem is beszélve a nem túl fényűző, de pazar berendezésről. Igaz, hogy először sátorozást beszéltünk meg, de Perrie szülei olyan gondoskodóak voltak a lányukkal, hogy az egyik, a kiadó tulajdonában álló apartmant a rendelkezésünkre bocsátották. Egy hónapig.

Az említett is épp megjelenik, mégpedig elég hatásos belépővel. Értsd: Egyszerűen a nyakamba szakad a teljes súlyával együtt.

-Megjöttem! – neveti vidáman, majd mielőtt lehordhatnám a kisebb pankráció miatt, egyszerűen a közös szobánkba tuszkol, majd az ágyra dobva a bőröndömet kiveszi belőle a bikinit, amit kinézett nekem, hozzá egy szép strandruhával illetve egy papucsot és egy kalapot. Magának is hasonlóan választ öltözéket, majd míg engem a fürdőszobába tuszkol, addig ő a szobába öltözik át.

A készülődésre kapok öt percet, de ez is túl soknak bizonyul, hisz még három percem marad, mikor teljesen készen kilépek a fürdőből. Ott már Perrie vár szintén teljes öltözetben, miközben ezer wattos vigyorát mutogatja, melyet én is szívesen viszonzok.

Jó barátnőkhöz méltóan együtt rontunk ki a házból, ami előtt a fiúk még pakolnak ki a három autóból, amivel jöttünk. Csak egy furcsa pillantást vetnek ránk, majd csak megcsóválják a fejüket a szertelenségünkön és engednek bennünket utunkra.

A homokba lépve rájövünk, hogy teljesen felesleges homokos tengerparton a papucs, így inkább gyalog tesszük meg az utat a mesterségesen kialakított tóig. Ledobáljuk a cuccunkat, majd nevetve futunk egymást lökdösve a vízig. A napsugarak kellemesen simogatják a bőrünket, a hideg víz hűti felhevült testünket. Körülöttünk még elég sokan vannak, bár ez várható is volt egy mesterségesen kialakított üdülőparadicsomtól a nyár kezdő szakaszában. Most, hogy meg volt az évzáróm teljesen felszabadultan élvezhetem az elkövetkezendő egy hónapot, mivel még az írás alól is felmentett lettem, természetesen fizetés nélkül.

Mikor megunjuk a pancsolást kiheveredünk egy törölközőre, a partra egymás mellé, majd miután bekentük egymás hátát naptejjel, ténylegesen átadjuk magunkat a napozásnak. Olyan 10, avagy 15 perce feküdhetek békésen a plédemen mikor a fejemre mért ütés teljesen kizökkent alfa állapotomból, melyre természetesen nem a legjobban reagálok.

-Ó, hogy az a… Melyik idiótának adtak labdát a kezébe? – kérdezem dühösen és kicsit hangosabban, mint kéne ugyanis az említett éppen mellettem áll, és mosolyog le rám olyan bűnbánó mosollyal, hogy egy perc alatt megbocsátom minden eddigi elkövetett és még el nem követett bűnét.

-Bocsánat, én csak….. – mosolya egyre fakóbb lesz, miközben beszél hozzám, majd ahogy leveszem a napszemüvegem, teljesen elsápad. Amúgy sem szoli barna színe, teljesen fehér árnyalatot vesz fel, melyről nem tudom eldönteni, hogy mentőt hívjak, vagy könnyesre nevessem magam, nem törődve az etikettel. Mivel egyik sem tűnik reális megoldásnak, így a köztes verziót választom… rákérdezek a bajra.

-Mondd, minden rendben?- kérdésemre felocsúdik döbbenetéből, majd gyorsan magához véve a labdát visszafut az őt már türelmetlenül szólongató társaihoz.

Ránézek Perrie-re, aki szintén értetlenkedve figyeli az esetet, majd miután kiegyezünk abban, hogy ezt az utazást semmi nem ronthatja el, visszafekszünk a plédre és tovább élvezzük a napot.

Sziasztok! Itt a friss! Tudom, hogy sokáig tartott,  de sajnos a következőre sem tudok pontosabb időt mondani. Köszönöm azoknak akik kitartanak mellettem a rengeteg késés ellenére, és ilyenkor érzem, hogy érdemes ezt csinálnom! Nem is beszélek tovább, hanem mindenkinek további szép napot kívánok! 

Lent lehet komit hagyni, vagy akár chatben, de oldalt megtaláljátok az e-mail címem, oda is nyugodtan írhattok! 

Puszi:  Kiny :*

Figyelem!

Sziasztok!

Tudom, hogy a részek lassan jönnek és, hogy nem igazán hosszúk (bár megjegyzem, hogy egy-egy fejezet körülbelül 2 és féloldal Wordbe),de nem tudok mást csinálni. Az óráim nagyon megterhelnek, most is csak infóról tudok írni,mert egyébként nem kerülök géphez. A következő fejezetet írom,de kérem türelmeteket és kitartásotokat! 

Addig is puszi mindenkinek! 

Kiny :*

20., Mikor kell egy mentőötlet

„Az ember gyakran elképzeli, hogy miről szeretne álmodni. Éberen annyira vágyunk bizonyos álmokra, amelyek aztán sohasem látogatnak meg bennünket, amikor lehunyjuk a szemünket.”

Amint megtudtam az igazságot a múltamról az álmok megszűntek, mintha nem is léteztek volna többé. Lehet, hogy az elmémben realizálódott, hogy mivel tudom a teljes igazságot így nem kell elém vetítenie a képeket, mert a puzzle már összeállt a fejemben. Bár nem hiányzik, hogy az emlékeim minden este részletekben játszódjanak le a fejemben, mégis egyfajta ürességet érzek most, hogy bár a nagy igazságot megtudtam az apró, eddig tökéletesen feltárult részletek egy nagy egyveleggé olvadtak össze, ezzel megfosztva engem a részletesség varázsától.

A szemeim mereven vizslatják a felettem levő plafont, és én megpróbálom kizárni fejemből az olyan gondolatokat, amik a régi, talán sosem létezett családom felé kalauzolnak. Tudom, hogy mindenki más megvetéssel, vagy hidegen gondolna rájuk, nekem ez viszont csak egészen tegnapig ment, mikor is az álom elmaradt, bennem pedig újra feléledt a kíváncsiság.

A kezem újra és újra megindul néha a telefonom felé, azonban magamat is legyőzve állok meg mindig az utolsó pár milliméteren. Azonban a figyelmem mikor csak egy kis időre is hagyom elkalandozni, már csak azt veszem észre, hogy Caleb számát tárcsázva a fülemhez tartom a kagylót. A készülék kicsöng, de már nem tudom időben lerakni, ugyanis egy hang beleszól reménykedve és némi várakozással.

-Kendi…- azonban nem bírom tovább, gyorsan bontom a vonalat, majd megpróbálom normalizálni az időközben felgyorsult légzésem. A szemem szúrni kezd, mégis még magamat is meglepve visszatartom könnyeim és nagy levegőt véve felkelek az ágyamról, miközben megpróbálok nem tudomást venni a most szüntelenül csörgő készülékről.

Lemászok a lépcsőn és tekintve, hogy ma délután nem kell bemennem a céghez, így megengedem magamnak a zenehallgatás luxusát. A hangszórókat maximális erőre tekerem és lefeküdve a kanapéra, becsukott szemmel hallgatom a hangfalakból felcsendülő zongoraszámot. Amint leütnek, egy billentyűt úgy érzem, hogy valami átszakad bennem és újra síni támad kedvem, azonban megint sikerül felülkerekednem az érzéseimen. Majd hallgatva a szomorú számot, megnyugszom és végül álomtalan álomba szenderülök.

Az arcomon végigsimító langyos kéz ébreszt fel mély szendergésemből, és kinyitva a szemem Louis kék íriszeibe bámulok bele, amik megint elvarázsolnak engem, mint egyszerű, földi halandót. Tudom, hogy nem lenne szabad, tudom, hogy ez még korai a mostani újra rendbeálló kapcsolatunkat tekintve, de nem tudom magam fékezni és nyakánál lehúzva magamhoz ajkaim az övéire tapadnak, és mohón falni kezdik azokat. Ő persze nem ellenkezik, amiért nem tudom okolni és nem is akarom, de végül mégis én szakítom meg az édes érzést, ám ő nem tiltakozik, és nem erőlteti rám az ugyan kézzel fogható hevességét és ezért csak becsülni tudom.

-Sajnálom, hogy felébresztettelek, de Caleb- itt megakad a hangja-, szólt, hogy felhívtad, de aztán beleszólás nélkül lecsaptad a telefont és utána meg nem voltál hajlandó felvenni, így megszerezte valahonnan az én számot és értesített engem, ugyanis őszerinte-amit mellesleg jól hisz-, nem igazán örültem volna, ha ezt eltitkolja előlem és ő maga jön ide megnézni, hogy minden rendben van-e veled- hadarja el a kissé kacifántos magyarázatát közben hevesen gesztikulálva, ez mégis annyira Louis-os, hogy csak mosolyogni tudok a hevességén.

-Semmi baj, Lou….sajnálom, hogy aggodalmat okoztam, de gondolkodnom kellett. Rendbe kellett tennem magamban, hogy mit is akarok most pontosan. Mert bár biztos vagyok benne, hogy a kapcsolatunknak van jövője, ah így folytatjuk tovább és Perriék-ben megtaláltam a tökéletes barátokat, de bevallom, hogy hiányérzetem van azóta, hogy megtudtam az igazat-itt egy kis levegőt veszek.

-Nem a miatt van hiányérzetem, hogy hirtelen honvágyam támadt volna, vagy esetleg a szüleim hiányoznának, hisz még nem is emlékszem rájuk, így jogosan nem is érezhetek miattuk ürességet, hisz sosem voltam velük teljes. De hiányzik az, hogy a szemükbe nézhessek és számon kérhessem őket a tetteikért, azért amit tettek és az, hogy egyszer legalább a szemükbe mondhassam az összes sérelmem, legyen az igaz, avagy alaptalan. Akarom, hogy lássák kit hagytak el.

Louis egy ideig a szemembe bámul, majd nagy sóhajjal bólint, jelezve, hogy bár nem érti a gondomat, de elfogadja és mindenben támogat és nekem az több mint elég. Nem tudja megérteni, mert nincs az én helyzetemben és értékelem benne azt, hogy nem hazudja a megértést.

Lassan az övébe csúsztatom a kezem, és mint tegnap a fejem a vállára hajtom, hogy szemeim újra lecsukódhassanak, azonban ekkor már nem tervezek aludni csak illatát beszívva, pihentetem a szemeimet.

Azonban ekkor kopogtatnak, amit az elhalt zene miatt meghallok, így kénytelen-kelletlen, de elsétálok az ajtóig ahol egy igen kétségbeesett Styles tekint vissza rám, szemei könyörgően keresnek egyfajta választ a szemeimben, azonban míg nem tudom keseredésének az okát, addig nem tudok semmi biztatót mondani. Így, ezekkel a tényekkel beinvitálom őt a lakásba, és míg Louis-t elküldöm egy pohár innivalóért, addig őt leültetve a kanapéra, elé térdelek. Kezeim a térdére fektetem szememmel kitartóan az övét fixszírozom, de sajnos nem hajlandó szavak nélkül a mesélésbe fogni, így megelégelve a csendet rákérdezek a baj okára.

-Mi a baj Harry? – ő csak üveges szemmel pillant rám, látszik rajta, hogy bár lelkileg máshol van, de testileg szüksége van a támogatásomra, így még egyszer felteszem a kérdést amire igencsak megdöbbentő választ kapok.

-Ikrek – leheli halkan, amit először nem értek meg, de még másodszorra sem jövök rá a szónak a vonatkozására.

-Ki ikrek?- szemeim még mindig kitartóan kapcsolódnak az övébe azonban ő megszakítva a szemkontaktust megrázza a fejét, mintha még neki is sok lenne a dolog.

-Melody-nak van egy ikertestvére, aki szerelmes belém, míg Melody akit én szeretek csak barátként tekint rám, és köszöni szépen, boldogan éli mindennapjait a barátjával- ennél a pontnál én is megrázom a fejem, majd mikor összeáll a kép csak sajnálkozóan elhúzom egy röpke percre a szám, de ezt hamar be is fejezem, ugyanis itt a sajnálkozással nem érünk el semmit. Én sem szeretem ha sajnálnak.

-Én….ez nekem is sok – mondom halkan, hisz, ahogy Louis sem hitegetett engem, úgy nekem sem áll szándékomban ezt tenni Harry-vel. Ilyen eset minden 100-ik évben történik, de nem is Harry lenne az, ha nem ő lenne az egyik az olyan férfiak közül, akik az ilyen esetet kifogják. Csak lemondóan megcsóválom a fejem, majd egy kicsit magára hagyva Louis-t és Harry-t a nappaliban felfutok a szobámba.

Lecsúszok az ajtó mentén és próbálom szétválasztani a saját kusza gondolataim a Harry baja felé csapongókkal, azonban ettől csak megfájdul a fejem és ez olyan dolgokra visz rá, amit lehet, hogy később megbánok.

Azonban mégis felkapom a telefont és tárcsázom Perrie számát miközben másodpercenként pillantok a faliórára, ami ütemesen kattog. A 25-ik váltásra végre beleszól a telefonba barátosném, én azonban köszönés nélkül egyből a közepébe vágok.

-Menjünk el kempingezni. 

Sziasztok! 

Bár elég későn, de megérkeztem az újjal, amiben van valószínűleg néhány kisebb avagy nagyobb vesszőhiba, azonban idő híján nézzétek el ezt most nekem. Mivel az órarendem elég sűrű és még sűrűbb lesz a jövőhéttől, így valószínűleg, csak ilyen kutyafuttában tudom majd felrakni a részeket, amiket a hétvégén majd leellenőrzök még egyszer. Azért remélem annyi hiba nincs benne, és jól olvasást!

Kommenteknek örülnék, de semmi sem kötelező! :)

Puszi: Kiny :*